Anya holnap megy a második kemora. Első nap vizsgálják, utána pedig megkapja a kezelést. Kicsit hullik a haja. Vagyis eléggé, de még nem látszik. Tegnap Párizsban utaztam a buszon, mikor hívott, és mondta. Rettenetesen megsajnáltam, és olyan valóságos lett újra az egész. Egy pillanat alatt visszazökkentem a jelenbe, de megnyugtattam, hogy nem lesz baj. Nem is kellett, nyugodt és hős. Az én hős Édesanyám! Ma jöttem haza, és szinte egyből hazamentem. Meglepetésnek szántam. Épp az unokaöcsémmel voltak iskola után a játszótéren. Olyan vidám volt Anya, hogy rég láttam ilyennek. Mondta is, hogy a betegsége előtt (amióta rosszul érzi magát), nyáron volt utoljára ilyen. Tele volt energiával, úgy pörgött, hogy alig tudtam vele lépést tartani. Elképesztően jó volt ezt látni. Egy kötött fejkendőben volt otthon, mennek jövő héten parókát választani. Már ki is nézett magának egyet. Megszakad a szívem, hogy mennyire kemény ez az egész. Tudom, hogy az egyik nélkül nincs a másik dolog se. Szóval ha nem lesz beteg, nem „kap egy új esélyt” s marad ugyanolyan, amilyen volt. Nem rossz, csak eletúnt, beletörődött, motiváció nélküli. A mi kapcsolatunk sem működött volna akkor, ha hirtelen elhatározzuk, hogy mostantól nyitunk egymás felé. Annyiszor akartam, de elég hamar feladtam. Ez csak így működik, így kerek, és ehhez tényleg ez a szörnyűség kellett, hogy visszataláljon magához és hozzám. Rettenetesen hiányzott már, és ahogy újra közel vagyunk egymáshoz, egyre jobban. Már akkor is, ha nem találkozunk két napig. Nem azért mert beteg, és minden percet szeretnék kihasználni és megélni, ez érdekes módon nincs bennem, maximum tudat alatt. Sokkal inkább az hiányzik, hogy együtt legyünk, együtt csináljunk dolgokat. Annyi minden van még ebben, hogy nem lehet vége.
Meghalt Zsuzsi, egy régi ismerős, akivel igaz kb. kétszer találkoztam, de időnként Facebookon követtem azt az emberfeletti harcot, amit a rákkal vívott. Jó kedvvel, humorral, önironiával. Tudom, belül ez sokkal nehezebb, mint amit az ember kifele mutat, de ha képes kifele ilyennek maradni, az már szerintem jó út. Meghalt harmincadikán. Hónap elején írtam neki, hogy nem tudom, emlékszik e rám (persze..), és csak annyit szeretnék mondani, mennyire tisztelem és becsülöm ezért, és mindig maradjon ilyen. Az apropóját is leírtam, hogy közel kerültem ehhez a dologhoz, és amit régen enélkül is terveztem, most elmondtam, kijött. Alig több mint két héttel később elment. Mikor megláttam az üzenőfalán a sok részvétet, nagyon sírtam. Napokig bennem volt, újra és újra felmentem az oldalra, és újra sírtam. Sokszor eszembe jut még mindig. Nem azért mert közel volt hozzám, bár az életem egy fontos szakaszában formált, még ha ezt ő nem is tudta. Kár, hogy ezt nem mondtam el.. Ő testesítette meg az Anyukámat, aki egy kicsit meghalt vele együtt. Miatta is sírtam. Tudom, hogy az élet nem igazságos, de hogy még azok sem kapnak kicsivel több esélyt, akik arra születtek, hogy mindent leküzdjenek, és azt is olyan erővel és humorral, hogy az példaértékű. Nincs benne logika, de lehet, hogy nem is nagy baj.
Bence rengeteget segít, nem csak azzal hogy teljes emberként mellettem van, és próbál minden követ megmozgatni Anyukám érdekében, hanem azzal is hogy elvisel. Az hogy Anyámnak a pozitív énemet mutatom, és vidám vagyok mellette, előjön a kettősség másik éle is, amikor hazaérek, sőt mikor már a kapun kilépek hazafele menet, teljesen kikészülök. Bence sokszor ezt az oldalt kapta belőlem, amikor üvöltve zokogok a tehetetlenségtől. Amit eljátszok Anyám érdekében, az a közös otthonunkban így jön ki. Legalább ki tudom adni magamból, azzal is hogy írok, és nagyon sokat számít, rengeteg erőt ad, hogy nem vagyok egyedül. Nem tudom, nélküle hogyan lennék rá képes. Ha nem lenne, lehet megőrültem volna.
Kicsit lenyugodtak megint a kedélyek. Anya túl van a második terápián. Rosszabbul viselte mint az elsőt. Ugyanaz volt a menetrend, de más tünetekkel. Nem kellett végül befeküdnie, ambulánsan kapta. Egyik nap bementünk vérvételre, másnap, pénteken pedig a kezelés, ami az európai körülményeket felvonultató kemoterápiás részlegben folyt. Hétfőn jöttek ki a mellékhatások, mint múltkor, de most nem fáradtsággal, hanem csontfájdalommal. Szegény nagyon szenvedett két napig, aztán egy nap fáradtság, levertség, majd újra jól lett. Nehéz ilyenkor mit mondani, nincsenek szavak, amikkel enyhíteni tudnám a szenvedéseit, csak annyit tudok tenni, hogy ott vagyok vele, és megpróbálom nyugtatni, hogy ez ennek a folyamatnak a része, és el fog múlni. A saját szavaimban sem vagyok biztos, de muszáj valamit mondanom, mert újra azt az erős nőt akarom látni, akinek egy percig sem volt betegségtudata. Nem volt egyetlen olyan nap sem, amikor ültünk volna szomorúan és azon gondolkoztunk volna, hogy ez miért velünk történik, miközben sajnáltatjuk magunkat és őt. Szerencsére sose volt ilyen, hanem magától érthetődően folytak az események. Két és fél hónapja! Úristen, mennyire megy az idő, fel se fogtuk szerintem. Lehet, nem is kell. A kórházban annyira kilátástalannak és végesnek tűnt a dolog, de most látva, hogy igazából semmi nem változott, legalábbis arra törekszünk, hogy a változás inkább pozitív irányba mozdítson el minket. Persze, ez egy skizo állapot, mert pontosan tudjuk, miért van ez, de nem hagyjuk hogy tompa félelemmel töltsön el minket. Amikor egyedül vagyok, urrá lesz rajtam a rettegés, de mikor együtt, akkor szinte elfelejtem.
Vettek parókát, nagyon menő, tíz évet letagadhatna a korából még úgy is, hogy szegénynek már most megviselte a vonásait ez az egész. Nagyon szép lett az Anyukám. Rengeteget eszik, bár kis lépésekben veszít a súlyából, valószínű a kezelés miatt. Kapott fájdalomcsillapítót a következő alkalomra. Voltak pontok, amikor újra kétségbeestem. Amikor láttam Anyám az ágyban fekve, a fájdalmaival, és Apámat, aki kétségbeesve mesélte a konyhában, hogy azt mondta neki Anyám, hogy nem folytatja tovább, nem vesz részt a kezelésen. Tudtam, legalábbis reméltem, hogy ez pillanatnyi kifakadás. Apám megijedt és kérdezte tőlem, hogy akkor mi történik. Mondtam, hogy akkor bemegy a kórházba, aláír egy papírt, hogy lemond a kezelésről és meghal. Nem kevesebb fájdalmak között, mint amit a kezelés okoz. Kevés ember olyan szerencsés, hogy csettintésre véget érjen az élete. Persze, ezt csak úgy tudtam kimondani, hogy közben nem Anyámra gondoltam, hanem valaki másra. Közben persze tudtam, hogy nem adhatja fel. Azok sem teszik, akik mögött nem áll ennyi ember, ilyen erősen, ennyire stabilan. Neki kötelessége küzdeni. Nem értünk, saját magáért és ezt ő is pontosan tudja.
Bencével épp egy hotelben voltunk és az évfordulónkat ünnepeltük, mikor hívott Anyám telefonon. A reggelit vártuk, délután költöztünk volna ki. Nem gondoltam semmi rosszra, mikor felvettem a telefont. Ez a gondolat hamar elillant, amikor Anya mondta, hogy Apám úgy ébredt, hogy nem emlékszik szinte semmire. Nem tudja, ki a tesóm felesége, nem tudja, milyen hónap van. Mikor odament a naptárhoz hogy megnézze, látta, hogy be van írva hogy „kemo”.
Kérdezte, mi ez, ki írta be, ki beteg? Anyám érthető módon nagyon megijedt, azt se tudta hirtelen mit csináljon, mi történik. Mikor közölte, hogy róla van szó, és őt kezelik, Apám nem hitte el, háromszor is el kellett neki mondani. Végül úgy jutott el a tudatáig, hogy Anyám levette a parókáját és megmutatta hogy kopasz, a haját pont Apám vágta le teljesen, hogy ne kelljen szembesülni azzal hogy csomóban hullik. Apám sokkot kapott, nem értette, mi történik körülötte. Ekkor hívott Anyám, hogy most mit csináljon. Nagyon megijedtem, mondtam azonnal hívjon mentőt, Bencét megkértem, intézze el a kijelentkezést, taxiba szálltam és rohantam haza. Anyám közben hívott, hogy Apámat mentővel bevitték az ügyeletre, oda menjek. Rettenetesen féltem, hogy engem sem fog megismerni, és mi fog rám várni ott.
Hat óra várakozás után megvizsgálták, de addigra visszatért az emlékezete. TIA, a stroke előfutára volt a diagnózis. Lehet, a sok izgalom, a sok feszültség miatt alakult ki, meg amúgy is lehet egy hajlama erre. Anyám nagyon megijed. Szerencsétlen, mennyire sokkoló lehetett hogy azt kell bizonygatnia a férjének, hogy halálos beteg, miközben ő „életében először hall erről.” Megvizsgálták, bent tartották pár napig és írtak fel gyógyszert.
Olyan ez mint egy lavina. Elindul és görget magával mindent. Mi fog még történni?
Kicsit lecsendesedtek a dolgok, vagyis beálltak a régi szintre, nem beszélünk a dologról, de elég nagy belső feszültséget okoz mindannyiunkban. Vége a kiírt első körnek, a négy alkalomból álló kemonak. Egy hónap „nyugalom”, amit nem árnyékolnak be a “készülés a kemora“, “kemo“, és a “túlélni a kemot“ fázisok.
CT után kiderül, mi a teendő, de tartok tőle, hogy ez fog folytatódni. Nagyon örülnék, ha gyógyszerrel ki lehete ezt váltani.
Anya alapvetően jól van, rég láttam ennyire fittnek, és jól is néz ki. Így talán még szívszorítóbb, hogy bármi történhet bármikor. Biztos nem ennyire sarkos a dolog, de mikor megcsörren a telefon, azonnal összeszorul a gyomrom, hogy mi történhetett. Úgy elment négy hónap, mintha félálomban lettem volna. Mondjuk majdnem abban. Bár iszonyú a tudat, hogy beteg az Anyukám, de a kezdeti másfél hónap találgatáshoz képest ez “jobb“. A várakozásnál, a bizonytalanságnál, tippelgetésnél szinte bármi jobb. Kiderült, erre az egyre kell “csak“ koncentrálni. Közben folyamatosan örlődöm, hogy a legjobb orvos kezeli a legjobb országban? Megteszünk e mindent, hogy jól legyen? Lelkileg támogatjuk e eléggé? Valószínűleg nem. A kezdeti lelkesedés is alábbhagyott, ha lehet ilyen szót használni, hogy lelkesedés. Persze, akkor az eredményekre várva egész más volt a helyzet. Igyekszem, rengetegszer vagyok vele, de nem jutok előrebb, csak jelen vagyok. Amikor azt gondoltam decemberben, hogy ez hónapok alatt lezajlik (remélem tévedtem), akkor mindent el akartam mondani, mindent meg akartam élni. Most lelassult a folyamat és félek újra kifutok az időből. Nem értem a saját gyávaságomat, meg hogy pontosan mitől is félek, de azt hiszem annyira sokáig húztam már, és annyiszor gondoltam át, és gondoltam bele dolgokat, hogy ezért nem tudok előre lépni.
Nem mondhatni hogy a kezelés sikeres lenne, folytatni kell, nem látszik semmi változás, az orvos is jobbra számított. Nehéz bíztatni valakit azzal, hogy ne adja fel, folytassa, ha nincs eredménye. Persze, senki nem tudhatja, mi lenne ha nem venne részt a kezelésben, ugyanez vagy rosszabb? Mindent betart amit mondanak neki, azt eszi amit kell, azt nem, amit nem szabad. Próbálok neki mindig vinni valamit, lisztmentes, cukormentes dolgokat, apró meglepetéseket, hogy ne érzezze, hogy minden jóból kimarad. Én közben teljesen összeomlottam, rettenetesen elfáradtam és a testemen is kezdem érezni, hogy óriási terhet cipelek.
Valahogy le kell vezetnem, ezért elég sokat bulizok. Nem is bulizások ezek a szó klasszikus értelmében, hanem inkább készenlétek. Sokat vagyok Verával, akinek szintén rosszul van az anyukája, teljesen kivan ő is. Olyan életet élek mint tizennyolc évesen, két végén égetem a gyertyát. Csoda hogy nem keveredtem rendőrségi ügyekbe, volt sok olyan szituáció amior nem sokon múlt. Ki kell engednem a gőzt, és tudom, ezt lehetne finomabban is, de ösztönösen cselekszem és lehet, tényleg most erre van szükségem, hogy ne kelljen gondolkozni, pont elég a nap nagy részében.
Anya is van hogy jól, van hogy rosszabbul van, folytatják a kezelést, mindig elkísérjük, órákat ülünk a folysón együtt egy olyan közegben, amit senkinek nem szabadna soha látnia. Emberek halnak meg mellette, amit nehéz kezelni.
Nehéz jó képet vágni hozzá neki és nekem is. Van hogy kiborul, értelmetlennek érzi az egészet, de ez természetes, csoda, hogy csak ennyiszer.
„Azért ember az ember, hogy urakodjon magán.”
