Anya megkapta az első kezelését. Dupla kemot. Az orvosa gondoskodóbb, mint eddig, valószínű Géza közreműködése miatt. Két körös volt a beszélgetés, mindkettőn Anya, Apa és én vettem részt. Az elsőnél az orvos közölte a tényleges diagnózist, a másikon a javasolt kezelést. Elhalasztották a tervezett onkológiai bizottságot, hogy tovább vizsgálják a mintát. Az eredmény: a nem kis sejtesen belül mirigyrák. Leegyszerűsítve, amit tudom, nem lehet, ez annyit tesz ijesztő statisztikák nyomán, hogy a kis sejtes nagyon gyorsan terjed, de jól reagál a kezelésre, a nem kissejtesen belül van a nagy sejtes, ami a “sima“ kis sejtes rokona, a laphám és a mirigy. Neki az utóbbi van. Bárcsak ne lennék ennyire tájékozott ebben a témában. Ez nagyon gyors lefolyású, kb. 1- 5 % az ötéves túlélés, a laphám már gyógyszeres kezelésekre is reagál, férfiaknál gyakoribb és akár 70 % (?) az ötéves terv reális esélye. A mirigy áll a második helyen a fordított dobogón, ott 25%-ot mondanak egyesek. Ennek is borzasztóan tudnék örülni. Pénteki kemo, dupla adag, másnap hazajöhet, ha nincs semmi. Két etap, összesen csaknem hat óra. Előző éjjel ismét a párnámba zokogtam magam, meg azon az éjjel is, amikor történt. Egész nap feszült voltam, dolgoztam, de nem igazán tudtam figyelni. Meghasadt a szívem, hogy „bántják” az Anyukámat. Gyakorlatilag nem emlékszem tisztán az elmúlt több, mint egy hónapra, akkora rohanás van, és annyira kell összpontosítanom, hogy olyan érzésem van, mintha folyamatosan ködben sétálnék.
Másnap kiengedték, mellékhatás nélkül, nem is fogyott a kórházban töltött több, mint másfél hétben. Minden nap bent voltam ameddig lehetett és tudtam.
Kapott gyógyszereket, végre otthon lehet. Egy hét múlva vérvétel, három hét múlva pedig a második adag kemo, előtte röntgen, vizsgálatok, egy nap bentlét. Kicsit jó, hogy ez ilyen gyorsan történt, hogy csütörtökön megmondták, hogy első körben négy kemot kap, aztán meglátják, figyelik, vizsgálják. Másnap meg is kapta, gondolkozni sem volt ideje azon, hogy most akkor ettől mit várhat, mit okoz, mi lesz. Megkapta, fel sem fogta. Természetesen megkérdezte az orvos, hogy elfogadja e a kezelést. Ő nagyon bátran azt mondta, igen. Mit is mondhatott volna a jelenlétünkben. Bár ismerve Anyámat, mennyire makacs és büszke, irtózik minden kiszolgáltatott szituációtól, nem lepődtem volna meg azon sem, ha egyszerűen kisétál. Tudtam, hogy ebben az igenben benne volt erősen, hogy nekünk tartozik azzal hogy megpróbálja, úgy is hogy tudja, nem a gyógyulás a cél, hanem az időhúzás. Különben is, hogyan dönthetné el bárki is racionálisan, hogy a javasolt kezels jó vagy nem. Lesz e bármi hatása, vagy még több szenvedést okoz? Ki meri vállalni egy rossz döntés következményeit?
Mindenkinek van minimum egy sztorija a daganatról és külön a kemoról, de könnyű kívülről beszélni, de egy konkrét emberről van szó, és a „döntéshozó” családról.
Láttam egy jelenetet a múltkor a folyosón. Épp a papírjait adták vissza egy férfinak, aki lemondott a kezelésről, mert nem akart szenvedni, nincs családja, inkább hazament. Nem volt senki akiért küzdjön, és saját magáért úgy érezte, nem érdemes. Szívszorító volt látni, hogy ennyi egy emberi élet. Kimész a kórházból, felszállsz a buszra, és hazamész meghalni.
Az orvos elmondott mindent, Anya azt kérdezte, hogy ki fog e hullani a haja? Pont azt hangsúlyozta korábban, hogy nem érdekli és ezzel poénkodott a legtöbbet, de most előjött belőle a nő. Érthető. Örültem neki. Apám pedig annyit kérdezett, hogy lesz e hányingere. Én feltettem pár az orvos számára nyílvánvalóan okoskodásnak tűnő kérdést. Helyre kellett tennem az információkat, bele kellett helyeznem a már konkrét dolgokat abba a katyvaszba, amit a neten olvastam. Megtörtént. Anyámat rettenetesen bátornak tartottam, hogy ezt bevállalta. Valószínű inkább értünk, mint magáért.
Tegnap, három nappal a kezelés után jöttek az első mellékhatások. Hátfájás, elől szorító érzés, iszonyú kimerültség. Már örültem, hogy megúsztuk az elsőt ilyenek nélkül, de aztán beláttam, hogy ez azért ennél valószínű durvább lesz.
Mikor ma hazaértem, Anyám még rosszabbul lett, fáradt volt, tegnap hasmenés is, alig tudott állni pár percnél tovább. Befejeztem helyette a palacsinta sütést, megfőztem a brokkoli levest, próbáltam életet lehelni belé. Megölelt és azt mondta:
“ olyan jó, hogy itt vagy.“ Nehezen bírtam sírás nélkül. Apámat folyamatosan szídja, aki persze szegény hülyeségeket kérdez, önhibáján kívül “zaklatja“. Velem jól érzi magát. Azt érzem, rengeteget tudok neki adni, és ez jó dolog.
Hazafele végigzokogtam az utat, nem tudtam otthon lenni, el kellett jönnöm. Nem bírtam nézni amibe Anyám belebetegedett. A monoton semmibe. Rajtam is sokszor urrá lesz ez, túl gyakran. Én is így végzem. Szegény, nem tudta, mi bajom van, nem tehet róla, csak azt látta, hogy menekülök. Semmi motivációt nem látok, semmi olyat, amibe kapaszkodhatnék, elfáradtam, és elkezdett kijönni rajtam testileg is. Nagyon kéne beszélnem már, ha nem teszem, akkora herpesz fog nőni a számon, hogy örökre ott marad a nyoma, és lehetőségem sem lesz rá ha sokáig halogatom. Valószínű azért kellett eljönnöm, mert beszélnem kellett volna, de nem tudtam. Hosszú évek óta keresem az alkalmat és gyártok kifogást, hogy ez vagy az a pillanat miért nem volt alkalmas. Szánalmas vagyok!
Anyám még ismerte barátnőmet akivel hosszú évekig együtt voltunk. Nagyon régen történt, de nem olyan régen, hogy ne legyen benne az emlékezetükbe. Utána vállaltam fel a melegségemet. Nem volt ennyire egyszerű, mert sokáig tartott magamnak is bevallani, amit addig is sejtettem, de nem tudtam, mi lesz. Elköltöztem és elkezdődött az életem. Távolabb kerültem a szüleimtől, akikkel bár beszéltem telefonon, meg haza is mentem pár hetente, de soha nem beszélgettünk fontos kérdésekről. Ők nagyon figyeltek arra, hogy sose erőszakoskodjanak, ne tegyenek fel kérdéseket, utálták ha valaki belemászik más életébe.
„Van barátnőd? Ki az? Hány éves? Szülei mivel foglalkoznak? Mikor mutatod már be, nem teheted meg Anyáddal hogy nem hívod át, mit szeret, mit főzzek? Jajj, szőke, barna? Fotód van róla?” Ezektől rosszul voltak. Ha bemutattam valakit, annak örültek, de a barátnőmet is közel egy év után vittem fel és nem azért mert nem volt komoly, csak sose kérdezték. Persze, ha bajom volt, mindig fordulhattam hozzájuk. Milyen fura ez, csak ha bajunk van, beszélünk sokszor a szüleinkkel komolyan. Mennyivel jobb lenne az örömünket (is) megosztani velük.
Így alakult hogy nem beszéltem róla nekik. Volt hogy azt vártam hogy legyen komoly kapcsolatom, mert akkor „fel tudok mutatni valamit”, utána meg akkor is elmaradt. Minél többet gondolkoztam, hogy hogyan mondjam el, annál messzebb kerültem ahhoz hogy kinyissam a számat, és beszélni kezdjek. Apámnak sose mondanám el, ő nem értené, de az anyám mégis csak más. Egy ideig ezt gondoltam, aztán pedig nem volt igényem rá, vagy nem volt akkora hogy tegyek is valamit. Az utóbbi pár évben pedig már attól is féltem, hogy az fog neki rosszul esni, hogy ennyire nem bíztam benne. Tudtam, hogy nem fog kitagadni, maximum elegánsan kezeli a dolgot, de nem akar tudni az életem ezen részéről. Mennyire fog neki rosszul esni vajon hogy felnőtt emberként azt feltételeztem róla hogy negatívan fog megnyílvánulni? Beleégett az agyamba, amikor körülbelül tíz éves lehettem, de lehet hogy kevesebb, és néztük otthon a Kékfény című műsort. Mutattak egy gyilkost, és Anyám megjegyezte hogy valakinek ő is a fia, és egy anya akkor is szereti a gyerekét és nem tagadja meg, ha ilyen dolgot követ el.
Gyilkosság!
Ezek után mit gondol majd rólam? Hogyan juthattam el idáig, hogy azért kapkodok, mert az idő mostantól még elméletben sem végtelen és a „majd” szó más jelentéstartalommal bír?
A kórházban ledőlt egy fal, szinte hallottam ahogy a csempék a földre esnek. A koszos csempék széttörnek a padlón, hogy a szilánkjaiból valami új épülhessen. Aztan haza, és minden visszállt a régibe. Az én hibám, nem foghatom helyzetekre, időpontokra vagy helyre hogy tudok e beszélni. Nem tudtam. Nem megy, pedig annyi minden van bennem, hogy valószínű ez is betegséggé fordul majd át, egy másikba. Nem tudom, mitől félek, hiszen tényeg nincs vesztenivalóm.
A kórházban, várva az ítéletet, sokkal jobban kidomborodott, hogy gyorsan kell cselekednem, segítenem kell, rajta és magamon is. Lehet, önzőség is, mert ez a dolog nem rólam szól, nem az én coming out- omról, de mégis fontosnak tartom, ugyanakkor szánalmas kapálózásnak is az utolsó pillanatban. Gyáva vagyok.
