Sajnos a halál általában nem egy svájci életbiztosítás reklám style, amiben tisztességben megöregedő, fehér hajú nyolcvankilenc évesek vannak. A papi elalszik a hintaszékben, a kutya a papucson pihenteti a fejét. Mami azonnal követi őt, amikor a halál a párnái közül ragadja ki őt. Nincs vér, nincs senyvedés (Úristen, ez a szó is elhangzott a videóban, amit a betegségről néztem.), nincs kórház, reménytelenség. Persze, a „papi és mami elaludt a tv előtt és nem ébredtek fel többet“ szép halál, de asszem az élet, főleg itt, a legkevésbé sem hasonlít a svájci reklámok világára.

Anyám most jól néz ki, levagták a haját, lett frizurája. Fura, mert van, hogy rosszul, van hogy jól fest. Ma kimondottan jól, de lehet, hogy a rosszat tekintem már az origónak. De nem, azt hiszem most tényleg jó passzban van. Figyel rám, felfogja, amit mondok, megfogad, fegyelmezett, együttműködő. Így tűnik. Mondta ma, hogy a sugárkezelést nem vállalja be, mert a múltkori szobatársának szétégették a fejét, alig tud utcára menni. Apám egyből kétségbeesve kapkodta a levegőt, és mondta, hogy „azt hittem, a kemót nem vállalod be, a sugarat igen.” Anyám már itt elvesztette a fonalat, azt se tudja szegény, mi, micsoda, de nem is kell, majd ha odaérünk, eldönti. Az ő élete, és mi csak segíthetünk neki dönteni.

Mi, miért, mennyi időre, mivel jár? Nehéz, de nyílván senki nem szeretne neki „felesleges” szenvedést okozni. Amúgy meglepő Anyám együttműködése, nem hárít, nem ráz le, meghallgatja amit hall, és döntően felfogja, nem makacs, mint szokott. Kérdes, hogy ez az éles kezelés alatt mennyire változik meg, amikor esetleges rosszullétek is bejönnek a képbe, de egyelőre nem érzem rajta azt, amit a mútkor, hogy kicsit is feladta volna. Valószínű rettenetesen fél, de próbál jó képet vágni. Mindig azt mondta gyerekkoromban, hogy „azért ember az ember, hogy uralkodjon magán.” Most neki is ezt kell tennie, ha már minket is erre tanított. Ott állunk minden oldalról, és osztjuk az észt, én próbálok minél kevesebb, de hatékony tanácsot adni. Nem értek hozzá, de igyekszem lelket és erőt önteni belé, és úgy érzem, sikerül is. Sokat nevetünk, és érzem, hogy mostanában valódi értéke van annak, hogy minden másnap otthon vagyok. Jól érzi magát velem, és ettől akkor is nagyon boldog vagyok, ha tudom, hogy mi váltotta ezt ki, és hogy így még nehezebb lesz az elválás. Erre azonban most, legalább még két napig nem szabad gondolnom.

Elvesztettem a tér -, és időérzékemet. Túl sok minden történt az utóbbi napokban. Hetedike viszonylag lassan jött el, minden pillanatát kihasználtam. Lassabban ment az idő, mint gondoltam. Úgy voltam vele, hogy addig nem torténhet baj. Arra számítottam, hogy bejövünk, és közölnek velünk valami szörnyű dolgot, de elkezdődik valami, ami segíthet abban, hogy előrébb jussunk. Előző nap eléggé berúgtam, annyira feszült voltam, hogy le kellett vezessem valahogy. Verával voltam este, aki beszélt a Parkinson-kóros anyukájáról, és arról hogy mennyire szenved attól, hogy így látja őt és nem lehet vele. Hazafele szétszedett a készenléti rendőrség a Kálvin téren, drogot kerestek. A végén már attól tartottam, azért visznek be, mert visszapofázok. Otthon már sírtam, hogy miért nem hagynak békén, holnap nekem nagyon ott kell lennem agyban. Eljött a reggel, szerencsére az alkoholtól kidőltem, nem emlékszem az éjszakára. Odaértünk, leültettek, hogy szobát keresnek Anyunak.

Azt gondoltam, először az orvossal beszélünk, és aztán jön a befektetés. Derüljön ki előbb, miről van szó, milyen terápiára van szükség, a beteg vállalja e, és majd csak utána. Előkerült az orvos, de nem volt szobában beszélgetés, hanem csak annyit mondott, hogy tovább kell vizsgálni, mert nem sikerült a bronchoscopia. Mondtuk, kéne a papír, hogy megmutassuk Apu “testvérének“. (Apa is talált valami orvost) Egy idő után előkerült az orvos a két papírral, amin az állt, hogy a vett mintákból nem bizonyíthatóak a rosszindulatúság jelei. Anya szemében először láttam valódi reményt felcsillanni. Örültem neki, élni akar, de egy perccel sem akartam olyan dologban hagyni, ami esetleg rossz feltételezés. Latinul is az van rajta, hogy nincs rosszindulatú daganat! Most akkor ez mi? Ha nincs daganat, akkor ez mi, és miért nem jön oda az orvos széles mosollyal, hogy tévedés történt?! Nem bírtam tovább, felálltam, odamentem hozzá, hogy magyarázza el, mi van a papíron, reménykedjünk e?

“Azt jelenti, hogy nem sikerült a mintavétel, meg kell ismételni!“. – mondta flegmén az orvos.

„Ezen a papíron nem az van, hanem az hogy nincs rosszindulatúságra utaló jel.” – erősködtem, hamár magától nem mondta el, hogyan értelmezzük a leletet. Ott hagyta „apám testvérének” és elment.

“Az világosan látszik a képalkotó eszközökön, hogy nagy a baj“, - mondta, majd otthagyott a folyosón.

Majdnem felrobbantam. Elhiszem, hogy az orvosok leterheltetek, és nincs idejük a hozzátartozók hülye kérdéseire válaszolni, de egyszerűen csak tudni akartam, hol tartunk, mi lesz ezután. Nem a folyosón, nem fél mondatokban, nem flegmán odavágva, hanem néhány egyszerű mondattal.

Újabb röntgenek, ultrahangok, újra termelődő folyadékok leszívása. Pénteken újabb bronchoscopia (brrr), és valoszínű haza, ameddig nincs kész a szövettan.

Az is fura, hogy miért állítanak fel egy diagnózist, amit csak szövettan után lehet? Közben én mindenkit felhívtam, akit lehetett, és jutottam információkhoz, ha már az orvos nem tájékoztat semmiről. Gombás emberrel, magánkórházakkal, ismerősökkel, ismerősök ismerőseivel beszéltem, hátha jutok valamire. Eljutottam Gézáig, a mentősig, akit jó pár éve ismertem meg, de megszakadt a kapcsolatunk. Elértem, találkoztunk, átnézett minden papírt, beszélt a kórház professzorával, aki egy emelettel feljebb van, hogy segítsen. Minél több emberrel beszéltem, és minél több időt töltöttem azzal hogy a diagnozist probáltam latin-magyar orvosi szótárak segítségével értelmezni, annál több volt a kérdés. Mindenki kiakadt a diagnozis felállításán, és sok olyan részlet volt, ami nem illett a képbe. Nem illett a daganatba, de illett másba, de a daganat gyanúját sem fedte el, csak meg jobban összekeverte bennem ezt az egészet.

Eljött a péntek, én addigra teljes állásban rendeltem, mint tüdőgyógyász-onkológus, mindent tudtam, amit ebben a fázisban lehet. Minden hitelesnek tűnő forrást elolvastam, tartottam a lelket mindenkiben. Bence is mindenkit mozgosított, mindenkit felhívott, akit lehetett, hogy ha megvan a végleges eredmény, tudjunk valamilyen irányba haladni. Mindent megtett volna értem és az Édesanyámért, ismeretlenül is.

A család többi részében is felmerült az „összeesküvés elmélet” gondolata, és hogy lehet nincs is akkora baj, de próbáltam őket higgadtságra inteni, elég ha én roppanok össze ha az elméletem nem igazolódik be, nem kell mindenkinek. Eljött a péntek, mondta Géza, ne is kérdezzem, jelentsem ki, hazavisszük, saját felelősségére. Odamentem az orvoshoz, kérdeztem, mi lesz. Vége a vizsgálatnak, anyám piheg, iszonyú volt, de „már kezdhetik a papírokat kiállítani, hazajön”. - közöltem határozottan.

“Nem mehet, csak saját felelősségre, amit nem javaslunk, mert a hörgők elzáródtak, és újabb folyadék halmozódott fel a tüdejében, felő a légmell kialakulása, és hogy fulladni fog.“

Összeomlottam, Gézát hívtam, mindenkivel beszéltem, álltam a kótház folyosójának végén, ahol senki sem lát, és azt éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Bejött egy beteg kvázi a lábán, és amire kimegy, újabb betegségek kerülnek elő s talán nem is saját lábon távozik. Kétségbe estem. Úgy remegtem, hogy a telefont is alig tudtam tartani, és olyan fáradtság lett urrá rajtam, hogy úgy beszéltem, mintha egy 72 órás techno partin vettem volna részt, nem kevés kabítószert felhasználva. Nem tudtam mar semmit mondani senkinek, elfogyott hirtelen az energiám, nem tudtam senkit megnyugtatni vagy bíztatót mondani, mert már én magam sem hittem volna e amit mondok. Nem tudom, mire számítottam, de nem tudtam kezelni az érzéseimet. Amikor benne voltam, kutatómunkát végeztem, tanécsot kértem, akkor volt erőm, de ahogy szembesültem a valósággal, és az még több olyan dolgot tartalmazott, amivel nem számoltam, összeomlottam.

Felszívtam magam, visszamentem, lementem Anyával sétálni a kertbe, és megint jót beszélgettünk. Hihetetlen újra közel kerültünk egymáshoz, mint gyerekként. Megért, figyel rám, én is rá, nagyon jó érzés újra megélni ezt.

Már biztos. Felgyorsultak az események. Kellett hozza Géza ismerőse a kórházban, aki lement, és beszélt a kezelőorvossal. Nyílván azért lett kicsit figyelmesebb a doktornő, és nagyon hamar meglett a szövettan is. Anya lassan egy hete kórházban van. Befele menet hívott tesóm felesége hogy a nagyviziten elhangzott, hogy a tüdőből leszívott folyadékban sem észlelhető rosszindulatúság. Amire beértem, már csak “azt hiszem, úgy hallottam“-ra enyhült az információ. Délután prezentálni mentem, onnan, a kórházból. Volt még 15 percem. Apa is ott volt. Láttam a kezelőorvost a folyosón mászkálni. Mindig, amikor elment mellettünk, azt hittem, hozzánk jön. Szinte megéreztem, hogy beszélgetés lesz belőle. Meg is történt. Megsimogatta Anyát, és mondta, hogy “beszelgessünk!“

Mi is mentünk vele. Ezek a folyosók olyan hosszúak, amikor egy orvos mögött kell haladni, aki a zárt ajtók mögött ismerteti az “ítéletet.“ Az is nehéz, hogy egymás után tegyük lábainkat, de meg kell csinalni, túl kell élni. Bementünk, leültünk. Anya az orvossal szemben, a “fiúk“, ahogy ő fogalmazott sorban mellette. Én Anya mellett, Apa pedig ott, ahol a múltkor, az ajtó mellett. Csak az orvost néztem és koncentráltam.

“Sajnos beigazolódott a gyanúnk, hogy ez tüdőRÁK! Kis sejtes típus. Sajnálom!“ Megsimogatta Anya kezét, majd folytatta: “..holnap összeül az Onkológiai Bizottság, és javasol kezelést. Amit ismertetek, és eldöntheti, hogy elfogadja e.“

Amikor kicsit megállt kérdeztem: “Jól tudom, hogy a kis sejtes daganat jobban reagál a sugár, -és kemoterápiára, viszont gyorsabb lefolyású, gyorsabban osztódik? Ellenben a nem kis sejtes nehezebben, de lassabb?“

“Igen, van benne valami, de ez annyira egyénfüggő, hogy ezt így kijelenteni nem lehet“

“Azt lehet tudni, hogy hányas fázisban van?“- tettem fel az újabb kérdést, hogy kihasználjam, hogy most információhoz juthatok.

“Mivel érinti a nyirokcsomót (jaj!), ezért minimum hármas“

“És a mellékvese? Azt is vizsgálják majd?“

“Jajj, tényleg! El is felejtettem a mellékvesét! („már megint nem vettem vajat, a rohadt életbe!”) Ha az is a folyamat része, akkor az már negyessé teszi, de simán lehet, hogy az egy jóindulatú ciszta.“ - hangzott a válasz.

Először néztem anyukámra, aki zavartan mosolygott és mondta az orvosnak, hogy “köszönöm.“

“Hát, ez sajnos nem olyan, amit meg kellene köszönni. Sajnálom“

Kérdeztem, mikor jöhet haza. Mondta, hogy holnap ismertetik a kezelést, és minél hamarabb jó lenne elkezdeni. Az első után megfigyelik, mellékhatások, stb. Utána már ambulánsan kezelik. Nem erőszakoskodtam a “túlélési esélyekről“, morbid lett volna mindenki előtt, meg úgyis elmondják gondolom holnap, amikor dönteni kell! Úristen, ez iszonyú!

Pár percig még beszélgettünk, de igazából nem tudtam mit mondani. Felhívtam a tesómat és Ancsát, Anyám kb. egyetlen élő rokonát, mindenkivel közöltem a hírt. Egész este erről telefonálgattam. Én lettem a “megbízott“, aki viszi az ügyet, beszél az orvosokkal, kézben tart mindent.

Apám saját elmondása szerint ő nem elég erős, engem annak tart. Eddig is így volt, és magam alakítottam ezt ki, de így, kimondva összeroppantam a felelősségtől. Lenyomtam három megbeszélést, aztán beleájultam a zokogásba. Elkezdtem parázni, ha kidőlök, mi lesz? Estére olyan fáradt vagyok, hogy még a hangom is elmegy. És még csak most jön a java.