Megkaptam a társkeresőn, hogy jellemtelen vagyok. Valakinek írtam, aki visszaírt, jelezve, hogy nem érdeklem, de mlg hozzátette, hogy hallott már rólam. Persze, megkérdeztem, hogy mit, erre jött a válasz, hogy jellemtelen vagyok. Feltettem a kérdést, hogy „mit tettem?” , erre a „gazságot” volt a rövid, de gyomorba furódó válasz, ami után nem érkezett már semmi, hiába kérdeztem.

Remeg a gyomrom. Mindentől félek, mindent a betegségemmel hozok összefüggésbe, különösen úgy, hogy talán én tehetek mindenről, bele sem merek gondolni abba, hogy gyilkos vagyok. A gyilkosoknak pedig büntetés, szenvedés és vezeklés jár. Könnyebb lenne nem lélegezni többet, megszűnne a kín, amely belülről mar egyre gyakrabban. Tudom, nem úszom meg ilyen könnyen. Nem tudhatom, mi történt, lehet, hogy csak valakit nem hívtam vissza (bár ez sem jellemző rám), vagy csak szakítottam régen egy haverjával.  Vagy tud mindent, de akkor nem jellemtelen, hanem felelőtlen vagyok, de tudom, hogy az sem, de mégis megöl a lelkiismeretfurdalás. Egyszer ebbe fogok belehalni, még azelőtt, hogy a testemben lévő vírusok felzabálnák a védekezőrendszerem.

Üldözési mániám van, azt gondolom mindenki, mindig csak velem foglalkozik. Mindenki rólam beszél, mindenki tud a betegségemről. Amikor kint voltam Vikiéknél Soroksáron, közvetlenül miután kiderült, Ákos a férje hazavitt autóval említette, hogy nem lesz könnyű ezzel a betegséggel egy ilyen kis helyen, egy ilyen kis „közösségben”. Majd hozzátette hogy nincs semmi kétsége afelől, hogy mennyi idő alatt fog ez elterjedni. Emlékszem, megszédültem az első ülésen. Teljesen jogos volt és életszerű, még akkor is ha ezzel így, nyersen kimondva akkor szembesültem először. Azt hiszem, két – három nap telt el, nem kellett sokat várnom rá.

Akkor azt gondoltam, hogy nagyon fogok vigyázni a titkomra. Tudja az a pár ember, akinek elmondtam, a barátaim, felnőtt, komoly emberek és nem is mozognak azokban a körökben, ahol ez kiszivároghat, kivéve Laci, de benne jobban bízom mint saját magamban.  Nem gondoltam bele, hogy itt nem is azzal van a gond, hogy mondjuk Viki elmeséli egy gyenge pillanatában egy kolleganőjének, még akkor sem, ha az esetleg ismer. Megdöbben, nagyon sajnál, eléggé kár értem, sok puszit küld és ennyi.

A melegek más tészta. Nem minta ők határoznák meg az életem, de részei annak. Mielőtt megtudtam, hogy HIV pozitív vagyok (muszáj néha leírnom, még ha le is mászik a papírról az otromba H, a rohadt I és a kibaszott V), eléggé benne voltam a pörgésben. Nem abnormális szinten, de a mostanihoz képest nagyon is. Hetente egyszer, de volt hogy kétszer elmentem bulizni, találkoztam emberekkel, későn, de körülbelül akkor nyílt ki a Világ előttem.  Mindig is sejtettem, hogy meleg vagyok, de ezt a szót sose használtam rá. Gyerekként ha valaki mostani szemmel rám nézett volna, teljesen egyértelmű „jelek” mutatkoztak. A Napnál is világosabb volt, de annyira hogy mindenki retináját ki kellett volna égetnie, azonban abban a közegben, ahol felnőttem, ráfogták, hogy egy nagyon különc gyerek vagyok. Sosem találtam a helyem igazán. Volt óvodától általános iskola végéig kettő, három igazi barátom, de a közösségi érintkezésben nem igazán vettem részt.  A kevés fiú barát mellett, sok lánnyal vettem magam körül, velük jobban megértettem magam.

A közeli társaim, beleértve az osztálytársakat, szomszédokat, elfogadták hogy ilyen vagyok, nagyon különc, visszahúzódó, de ugyanakkor harsány, aki önként jelentkezik a farsangra vagy a színházi körbe, és természetesen fel is lép ezekkel az egész iskola előtt. Nem tudom, honnan jött ez a kettősség, de a szűk környezetem megszokta, hogy nem focizok, hanem a lányokkal ülök egy fa alatt és beszélgetek. A többiek, akik mondjuk nem az A-ba, hanem mondjuk a C-be jártak, gyakran cikiztek, ami valahogy az életem részévé is vált. Utánam kiabáltak, hogy: „Lány vagy?”. Én persze nem válaszoltam, csak továbbmentem (vonultam). Kölyökképű voltam nagyon sokáig, egészen tizenkilenc éves koromig. Biztos lányos is, ha arra gondolunk, hogy a fiúknak rosszalkodniuk kell, focizniuk és verekedniük. Egyiket sem csináltam.  Aztán persze ezeket kinőttem és helyére került minden, testileg hamarabb mint lelkileg. Most már nem tartom magam se lányosnak, sem kölyökképűnek.

Egy sokéves heteró kapcsolat után kezdődött, hogy valóban meg akartam élni azt, ami eddig bennem volt. Az elméleti szintről eljutottam a tettek mezejére.  Hamar kirajzolódott előttem, hogy ez egy mennyire kis kör, mindenki ismer mindenkit, vagy legalábbis tud róluk. Akkor ebbe belecsöppenve nagyon sok dolgot megtudtam emberekről, még úgy is hogy nem kérdeztem. Most fogalmam sincs, vagy csak nagyon távoltról figyelem, mi történik. Ákos mondata azért is talált szíven, mert pontosan tudom, hogy mennyi kell ahhoz hogy sok emberhez eljusson az infó. Ez egy kisváros, és úgy ahogy Kristóf az Ádám exével megbeszélte a dolgaimat, ugyanúgy lehetnek olyan emberek, akiket Ádám avatott be, és elmondták „csak egy embernek”.

Nincsenek nekem sem kétségeim hogy nem jut el máshoz is, de igyekszem keveset foglalkozni ezzel, mert félek, hatalmába kerít paranoia.

Most, hogy ezt az üzenetet kaptam, újra ott ültem az autóba Ákos mellett, és előjött az az érzés bennem. A felhőtlen meleg életből nekem három és fél év jutott, utána kicsit kivontam magam a forgalomból, már ami a bulikat és a közösségi életet illeti, hiszen megtudtam azt a hírt, amitől minden meleg retteg. Lehet, ez megtörtént volna magától is, hiszen mivel későn kerültem bele ebbe a dologba, és fogadtam el azt, aki vagyok, így a folyamatok is felgyorsulnak. Nagy lobbanással kezdődnek, hogy utána hamuvá égve beszippantsa őket az univerzum.

Egyre többet vagyok egyedül, nem vágyom semmire és senkire. Randizni is azért megyek el, hogy valami történjen, de azt hiszem most kéne kivonnom magam teljesen a meleg életből, mert én is érzem, hogy sok vagyok, bár ettől nem lettem jellemtelen, és fizikailag sem lettem tőle előtérben, maximum az online térben.  Nem tudom, mitől fog átfordulni valami, mikor nyugszom meg egyszer, mitől fogom túlélni, és nem megölni magam egy gyengébb pillanatomban.  Szerencsére van mit csinálnom, van munkám, még ha ez nem is tölti ki mindig az egész napom, mert ha nem lenne, fel sem kelnék az ágyból. Mondjuk most is rengeteget töltök benne, és fáj tőle mindenem, kívül és belül is.

Teljesen kiütött ez az üzenet dolog, remegő gyomorral kattingattam a frissítés gombot, hogy mi fog kiderülni ezen a szerda estén számomra. Nagyon érzékeny vagyok, egyre jobban, még akkor is ha bizonyos dolgokban pedig egyre érzéketlenebb. Nem tettem semmi rosszat, vagy ha igen, akkor nem szándékosan. Mindig azt gondoltam, hogy szeretnek az emberek, de hogy is lehetek ennyire naiv és hülye. Meg hogyan emészthetem magam egy ilyen dolgon. Miért kellene foglalkoznom egy idegen ember kétszavas üzenetével? Miért kell hogy ez tönkretegye az estémet?

Attól félek, hogy már réges-régen megőrültem, csak nem veszem észre, a környezetem pedig nem mer vagy nem akar szólni.  Nagyon szeretnék lelki békét, és azt hogy nyolc hónap után ne sírjak Kristóf után, mint például Békéscsabáról hazafele a sötét napszemüvegem mögött félórát, vagy ma, mikor megláttam egy képét a Facebook-on.

Az jutott eszembe, hogy Kristófról is hallottam dolgokat, mikor megismertem, és lehet, hogy én is adtam hozzá ezekhez később, még ha nem is szándékosan. Róla azt hallottam, hogy felületes baráti kapcsolatai vannak, és ő maga is az, illetve csak használja az embereket. Belegondolva, lehet hogy ilyen egyszerű ez a dolog, és én azért nem rejtőzködöm, elől vagyok, és akit látnak, arról beszélnek.

Kicsit jobb lett, hogy meggyőztem magam erről, bár ugyanolyan elveszettnek érzem magam, és valószínű újra írnom kellene, mert láthatóan segít. Legalábbis ameddig írok. Megint eltelt pár hónap, de csak eltelt, semmi nem történt igazából. Nem is kell mindig történnie, örülni kell annak is hogy semmi különös nincs.