Azt hiszem, eljutottam arra a pontra, amikor úgy gondolom, hogy egy pozitív partner lenne a legjobb számomra. Sosem értettem korábban, hogy az emberek miért regisztrálnak társkereső oldalakra vállaltam HIV pozitívként, persze arc nélkül. Vagyis persze, hogy értettem, csak valahogy idegen volt számomra. Korábban, mikor még nem voltam érintett a dologban (auj), nagyon megijedtem ezektől a profiloktól. Különösen, mikor megnézett valaki akinek nickjében ott terpeszkedett óriás betűkkel hogy HIV. Szinte féltem, hogy miért nézett meg, mi közöm lehet ehhez az emberhez?

Sohasem gondoltam bele mélyen, hogy milyen lehet ez, egyszerűen nem akartam hallani sem a témáról. De miért is kellett volna? A vérhasról sem gondolkozom túl sokat, ha nem vagyok érintett. Azzal tisztában voltam hogy hogy lehet megfertőzni egy embert (ami nagy szó, mert sokan ezt sem tudják, és hátraugranának ha tudatában lennének, hogy a kezét feléjük nyújtó ember HIV fertőzött.), de ennyiben ki is merült a tudásom.

Miközben féltem ezektől a profiloktól,lelkiismeretfurdalásom volt, hogy én nem, de képtelen lettem volna ezzel szembesülni minden nap. Utána, amikor beszélgettem emberekkel az oldalon, volt párszor hogy megnézett egy ilyen profil, és megfagyott bennem a vér.

Vajon tudja? Azért nézett meg, mert mindent tud?

Teljesen megértem, aki a felszabult szexet és a mély őszinteséget keresi hasonló szituációban lévő embereknél, de ez kicsit olyan mintha csak egy bizonyos csoportból „válogathatnánk.” Akár csak barát szempontjából is. Visszaemlékezve, hogy én mennyire megrémültem ezektől a profiloktól, úgy hogy nem ítélkeztem, csak valahogy a kilencvenes években, amikor még volt prevenciós kampány, beleégett a retinámba a ejtőernyőző óvszer és a hatalmas AIDS felirat. Akkora hogy kiszakította a képernyőt. Annyira rettenetes volt, mikor erről beszéltek, hogy olyan volt nekem mint mikor leprásokat mutattak, vagy csontsovány afriakai árvákat.

Ha komolyodik a dolog, akkor elmondom. Ez történt Kristóf esetében is, még akkor is ha nem volt tudatos. Nem tervezett dolog ez, hanem így tudom csinálni, számolva a lelkiismeretfurdalással. Viszonylag kevés életem szerelme rohangál a Világban, így nem is kell gyakran. Lehet, gyávaság, nem tudom. Megértem azokat is, akik nyíltan ismerkednek, az emberfüggő, és persze, ez egy olyan fajsúlyú dolog, amiről sokan azt gondolják, azonnal tudatni kell a másikkal, azonban szerintem mindig annyire kell vigyázni, mintha minden partnerünk pozitív lenne, hiszen nem tudhatjuk, hogy az e. Lehet, ő magáról sem tudja, lehet hogy tudja, de felelőtlen, miért bíznánk benne?

A nyílt lappal játszóknak nem kell magyarázkodi, nincs kétség, nincs félelem, féltés, és nincs titok sem. Van helyette egy kapocs, amit nem feltétlen egy közös betegég révén szeretnék kialakítani, sokkal inkább ettől függetlenül, kölcsönösen kialakuló érzelmekkel.

Tegnap egy régi chates srác jelentkezett be, aki bár külföldi, nem árulta el, honnan való. Már majdnem elindultam, szinte kabátban voltam, amikor megkérdezte, hogy egészséges vagyok e, biztosan? Mondtam, úgyis használnia KELL óvszert. Azt válaszolta, hogy persze, de ha pozitív vagyok, akkor óvszerrel SEM akar velem szexelni. Annyira megalázó volt, pláne úgy hogy közel sem biztos hogy az lenne belőle. Persze, azt mondok, amit akarok, de teljesen elment a kedvem az egésztől, és megírtam neki, hogy túl bonyolult, túl sok a kérdes, és elment a kedvem. Valószínű ezzel bevallottam fertőzöttségemet (Úristen, mintha egy veszett róka lennék, aki a lakótelepen rohangálva arra vár, hogy valakit megharaphasson), de nem érdekelt, mert egyszerre lettem dühös és falfehér.  

Könnyen beszélek, sokat tudok a dologról, tudom, mit lehet és mit nem, de nyílván félelem van az emberekben, teljesen megértem. Ugyanakkor nem akarom kirekeszteni magam. Kirekesztenek, mert pozitív vagyok, és mivel én is azon lennék, hogy hasonlót találjak, még jobban erősíteném a korlátokat.

Félek, hogy aztán visszafordíthatatlan lesz, és még jobban szükűl a Világ körülöttem.