Másnap először beugrottam a röntgen eredményért, amire várnom kellett. Pont annyit, hogy legyen bennem egy kellemetlen érzés. Egy érzés, ami akkor jön elő, amikor eredményre kell várni. Lehetőségem volt még a tegnapi lánynak szuperhősként kinyitni az ajtót, miközben egy hatalmas röntgen filmmel egyensúlyozott. (Még udvarias is a pozitív fiú!) Jött egy hölgy, aki keresgetni kezdte a papírom. Ekkor már picit kezdtem ideges lenni. Aztán gépelt, majd adatokat egyeztetett. Persze közben egy szót sem szólt, csak egy idő után kezembe adta a negatív leletemet. Ezek a legnehezebb másodpercek, szó szerint is összeroppantják az embert. Ameddig nem jött be az életembe ez a vonal (nem tudom normálisan még most sem megfogalmazni. A „lettem beteg” nagyon idegen.), nem voltam különösebben izgatott ilyen helyzetben. Nyílván az ember feszült, de az az igazság hogy szerencsére nem sokat kellett orvosnál vagy kórházban töltenem gyerekkoromban sem. Ennek ellenére persze mindenki összeszed valami emléket ilyen helyekről és szituációkból, melyeknek többsége nem túl vidám. Nekem az eddig első és utolsó meghatározó a Nagymamám volt. Ott kicsit felnőttem, ideje volt, mert bőven nem voltam már gyerek.
Gondolataimmal átsétáltam az ambulanciára. Megszokott környezet, még ha szerencsére nem kell túl gyakran idejönnöm, de van amikor besűrüsödik. Két éve járok ide, kezdem a szó legszürreálisabb értelmében otthon érezni magam. Ha nem rettegnék attól hogy ki lát meg, akkor még azt is mondhatnám hogy kicsit megnyugszom a biztonságtól ami itt van. Szeretem hogy kedvesek a nővérek, hogy mindig van egy – két szavuk mindenkihez, mosolyognak. Kevésbé vannak leterhelve, amellett hogy nyílván sokat dolgoznak, kevés pénzért, mint mondjuk egy kórházi osztályon. Itt ez máshogy nehéz. Attól hogy emelkedik a heteró fertőzöttek száma, azért nyílván sokkal több a meleg, akikkel valószínű máshogy kell bánni. Nem a megkülönböztetés miatt, csak szerintem aki emberekkel foglalkozik, annak rá kell érezni a többiekre, így alkalmazkodni is kell hozzájuk. Teljesen máshogy kelll kommunikálni egy hatvanéves daganatos beteggel, aki ott ül szerencsés esetben a családjával, amikor megtudja a diagnózist, mint egy húsz éves gyerekkel, aki egy hete még mint minden normális fiatal a bulin és a pasikon gondolkozott, most pedig úgy érzi összeomlott az élete úgy, hogy jó eséllyel egyedül van ezzel az infóval. Az összehasonlítás nem a betegségekre és azok fajsúlyára vonatkozott.
Gyerekkoromban is valahogy vonzódtam a kórházakhoz, a gyógyszertárakhoz, aminek az illatától teljesen megvadulok most is. Nagymamám jut eszembe róla, aki már akkor is sok gyógyszert rendelt, - és szedett be, amikor még nem volt semmi baja, volt nála bőven mindenből, így gyakran játszottam gyógyszertárasat. Természetesen azokat sem dobta ki amiknek tíz éve lejárt a szavatossága, bővítve a képzeletbeli patikám kínálatát. A gyomromban érzek az ilyen helyeken valami kettős érzést. Izgalom és bizsergés egyben, nagyon fura. Felmerült bennem tinédszer koromban az is hogy igazságügyi orvosszakértő szeretnék lenni, és a hipohonder apám orvosi könyveivel sokkoltam magam. Egyszer bemagotlam egy csomó betegséget. A vérhasra emlékszem már csak. Dysenteria. Hamar kiderült hogy nem bírom se a vért, se a szenvedést, és persze az sem elhanyagolható hogy nem voltam túl jó tanuló sem.
Máris nővér épp ebédelgetett, ezért vártam. Biztos ételhordóban hozta a kis eleséget, amit lassan és megfontoltan fogyasztott el. Egy - egy falaton talán még nyammogott is kicsit. Egy pillanatra előkerült Szabó is, akit hatalmas vigyorral üdvözöltem. Nem hagytam benne túl nagy nyomot, csak arra koncentrált hogy nehogy leszólítsam valami komplex kérdéskörrel.
Húsz percet vártam a csendes és békés ambulancián, és azon gondolkoztam, hogy akapvetően szeretek itt lenni. Persze, látogató szívesebben lennék, mint érintett. Beugrottam volna Máriához egy szelet süteményre. Néha meglátogatom, amikor a környéken van dolgom. A szomszédunkban lakik, világ életében az egészségügyben dolgozott, kedves teremtés.
Mária a bennem játszódó fikciót félbeszakítva, mint egy kis mókus, kikémlelt, majd kedvesen behívott.
„Hoztam a Hepatitis B-met! - .. Vagyis az oltást.” - emeltem fel az oltást tartalmazó zacskót, amit hűtő akku tartott frissen, és kezdtem az öncélú, zavart poénkodást. Beszélgettünk, nevetgéltünk, vagyis megint azt hittem stand up-olnom kell. Mária nővér tényleg süthetett volna tegnap egy süteményt.
„Ne feszítse a bicepszét!” – horkant fel Mária, amikor azt gondoltam arra kíváncsi, mennyire volt hatékony az edzés, amit két éve rendszeresen végzek. A sors fintora, hogy pár héttel azelőtt kezdtem el (úgy hogy még testnevelés órára sem jártam), mielőtt megtudtam a HIV státuszom. (ez a hivatalos kifejezés, azt hiszem.) Hamar végeztünk, Mária elpakolta a segédeszközöket, még váltottunk néhány szót, aztán kedvesen elköszönt. Amúgy szívesen maradtam volna még, ha mondjuk Szabó doktor is csatlakozik hozzánk egy kis dumálásra.
Nem gondoltam volna hogy két év alatt ennyi minden változik. Nem mondom, hogy nem feszít szét valami belülről amikor belépek a kapun és elindulok az úton hátra, ODA, de nem érzem annyira erősnek. Valószínű jobban tudok uralkodni magamon, nem vesztem el a kontrollt magam felett, mint régebben. Akkor is igyekeztem kezelni, de azt hiszem már kicsit jobban tudom.
Két év, két nagy szerelem, elképesztő vegyes érzelmek, erős kontraszt.
