Ma kimentem Zsolthoz, beszélgettünk, ettünk, kicsit kizökkentem, és egy őszinte ember társaságát élveztem. Sokat adott ez az este, és csak remélni tudom, hogy sokáig emlékszem rá, tartós lesz és segít felállni. Zsolt sok érzést felszabadított bennem. Tudtam, mikor megbeszéltük, hogy megyek, hogy valami ilyesmi lesz, de megélni egészen más. Többet ért, mint egy pszichiáter vagy egy lelki segítő, aki hallgat és frázisokat dobál elém a padlóra, melyek éles puffanással vesznek bele az éterbe. Tobb volt, mert kíváncsi volt rám, és érzett. Mikor elindultam hozzá, arra gondoltam, nem szeretnék komoly témákat érinteni, csak el akarom engedni magam. Félek a szembesüléstől, különösen egy olyan ember társaságában, aki jobban benne van ebben a dologban. Nem azért mert régebben beteg, hanem mert szembenézett vele és sokkal előlrébb tart a folyamatban mint én. Talán a kora és az ezzel járó bölcsesség miatt is, meg nem volt ideje sajnáltatni magát, mint nekem. Végül sokszor úgy ömlött belőlem a szó, hogy miközben mondtam, már tudtam mi lesz a következő történetem. Nem tudom, hogy azért volt e meghitt sok pillanat, mert ő is érintett, vagy mert empatilkus képessége porrá zúzta azt a falat, melyet magam köre építettem. Mindenesetre könnyed és magától értetődő volt az egész. Beszéltünk a betegségről, Kristófról, a «túlélésről», és arról mit tanított nekünk a betegség. Én sajnos nem tudtam még arról beszámolni, hogy mennyire megváltoztam, mert most már egyedül, újra tanulom a történteket. Nincs kibe kapaszkodnom, és ha nem nyitom ki a szememet, örökre vak maradok. Meghatodva figyeltem a közös főzést a fiával, melyben a tisztelet jegyei tapinthatóak voltak, nem csak mint apa- fiú kapcsolatban, hanem az egész estében. Azt hiszem, mindenkinek tiszteletet, alázatot és kommunikációt kellene tanulnia, és sokkal boldogabbak lennénk. Volt az egészben valami meghitt, amitől Karácsony érzésem lett. Mondta Zsolt, hogy ő azt tanulta, nekünk is tenni kell azért hogy boldogak legyünk, magatol nem megy, mi is részesei vagyunk. Ezt megfogadom, és megpróbálok mindent megtenni annak érdekében, hogy jól érezzem magam. Nem nagy fogadalom, meg ezzel semmi újat nem tudtam meg, de ha kimondja más és hallom, akkor az megint megragad bennem és segíthet.

Olyan fura más családi életébe csöppenni, amikor látod az apát, a nagypapát, a fiút. Figyeled a viselkedésüket, a rejtett gesztusokat, a néma, mélyen ülő szeretetet. Mindegyik más, de az azonosságok jól láthatóak, a féltés, bizalom, vagy egy halószerű kötelék, ami mindig ott van. Jó érzés ilyen embereket látni, akik őszinték a családjukkal, és minden kockázatot vállalnak azzal, hogy kinthagyják a testüket a képzeletbeli konyhapulton, és viselik a kések tompa élét is.

Jót tett, hogy Zsolti azt mondta, értékes embernek tart és jó pasinak. Tőle elfogadom, és megköszönöm, nyersen őszinte csak azért nem mondja, hogy megnyugtasson. Nagyon kellett ez apró löket, hogy ha csak kis időre is, azt érezzem, érek valamit. És hiába talál Kristóf magának mást, talán még jobbat is, én akkor is érek valamt. És talán ha ezt elhiszem, akkor tudok másfele is nyitni. Akkor talán el tudom képzelni legalább elméletben, hogy van Kristófénál szebb és szexibb test, aranyosabb nézés, vagy megértőbb ember. El kell hinnem legalább egy pillanatig, hogy ez lehetséges, még akkor is ha jelen helyzetben képtelenségnek is tűnik. El kell dobnom a mércét, a mérleget, mindent, ami viszonyításba kerget, és el kell kezdenem élni. Nem gondolkozni, nem túlértékelni, csak helyén kezelni a dolgokat. Pillanatnyi boldogságokból összehozni azt, amiből talán egyszer egész lesz.

Nem tudom, hogy Zsolt, a pálinka vagy mindkettő miatt, de olyan jól éreztem magam hazafele, először voltam felszabadult, és függelten a szó jó értelmében. Fura érzés, ritkán van benne részem. Talán csak egy kis lökés kell, vagy sok apró, hogy az ember mellékvágányól a főútra kerülhessen.

Rájöttem, hogy a szakításhoz ugyanolyan ingerek kellenek, mint amikor valakivel megismerkedünk, és elkezdünk közeledni felé. Ha sok mindent megélünk szakítás után a másikkal kapcsolatban, ez erősít minket. Segít az elengedésben, hiszen minden következő inger egyre halványabb lesz, mert szép apránként felkészülünk a legrosszabbra, végleg elvesztettük őt. Amikor ez eljön, már nem is fáj annyira. Olyan mint a betegségem, nem kell másodpercek törtrésze alatt dönteni, van idő felkészülni a következő fázisig. Negyedéves terminusokban kapni egy újabb pofont, ami egyre kevésbé fáj. Csak kellemetlen, mert oda kell tartanunk az arcunkat, de sokkal inlkább félünk magától a csapástól, mint a valós fájdalomtól.

Javier lassan felkelt az ágyból és a tükörhöz lépett. Már nem azt nézte, hogy fest, inkább csak ellenőrizte, hogy fizikai valójában is létezik. Nehéz volt nem tudomásul venni, mert nem csak arcán, de ízületein is érezte az idő múlását. Nem bánta a kellemetlenségeket sem, mert tudta, sokkal rosszabb is lehetne. A kor előlrehaladtával a ’lehetne jobb’-at felváltotta annak pozitív párja, ami sokat segített abban hogy örömöt találjon az életben. A tükörtől az ablakhoz lépett és kitárta. Erős fény szűrödött be ami hol Javier arcát, hol a tükörből visszaverődve a kis szobát árasztotta el életkedvvel. Ennyi elég volt hogy azt érezze, ma minden rendben lesz.