Nem olyan, mint mikor gondolatban elszöktem, de megmaradt egy láthatatlan zsinór. Semmi romantikus és drámai nincs benne és a kötelék sem látszik. Eljátszottam a gondolattal, majd félálomban megtettem. Úgy éreztem, nincs más választásom. Vagy itthon maradok, és meghagyom az esélyt arra, hogy hülyeséget csináljak, vagy elmenekülök. Örülnöm kéne, hogy elutazom, de mégsem. Teljesen kiüresedtem és robotként viselkedem. Elutazom, de nem tudom, jobb lesz e. Nem várom, hogy utánam jöjjön, de azt hiszem a képzeletben felállított téren örökké őt fogom várni. Mint ahogy itthon is, amikor hallom a liftet. Ott fogok ülni szépen felöltözve, és nézek előre. Várom, hogy megjelenjen és rámmosolyogjon.

Olaszország

Olyan, mintha egy álomban lennék. Tegnap, mikor megérkeztem, eszméltem rá, hogy itt a hallottak napja hangos ünnep, amikor az emberek maszkokban és profi jelmezekben parádéznak az utcán. Mindenhol hangos zene és kiabálás, több ezer ember, mintha valami karnevál lenne. Átverekedtem magam a Drakula jelmezeseken, és elindultam a szállásom fele, aminek megtalálásában idős olasz urak segítettek, akik a félig angol, félig olasz kérdésemre, gyors olasz magyarázattal feleltek. Egy részét még értettem is, de azért nagyon figyeltem hadonászó kezüket, hogy elérjek célomhoz.

Haladtam a belváros felé, utamban mindenféle szörnyek, boszorkányok, vámpírok és maga Jézus, aki sztaniol papírba csomagolt kereszttel a válán jelezte, eljött a nagy nap. Olyan volt, mint a velencei karnevál, csak itt a díszes ruhába öltözött ünneplőket felváltották az egymást ijesztgető jelmezesek. Mindenhol fiatalok ültek a padokon, a földön, a hidak korlátain. Nevettek, füvet szívtak, és készültek az év fontos eseményének számító bulikra. Arra gondoltam, hogy lehet, rosszul gpndoltam, és egy álmos kisváros helyett egy nyüzsgő olasz metropoliszba keveredtem e.

Alaposabban körbenéztem, és magamat megcáfolva, éreztem, jól döntöttem. Mintha visszamentem volna az időben, az épületek rozoga, de romantikus ruhája a régmúltat idézték, az előttük álló hangos fiatalok csak belecsöpentek ebbe a díszletbe, mintahogy az ódon mesélő falakon éktelenkedő graffitik is csak oda nem illő elemek, melyeknek semmi jelentőségük, hiszen mögöttük, a felszín alatt található a város igazi arca. A hotelt könnyen megtaláltam, segítőkész boltosok mutatták az utat, félig angol, félig olasz nyelven, Majdhogynem elhaladtam a szálloda mellett, mikor felnéztem, és láttam a táblán a keresett nevet. Valahogy sokkal kisebbre számítottam, és kevésbé elegánsra, kiindulva a közös fürdőszoba súlyos szaván, mely a fejem felett lebegett, de elhesegettem a rossz gondolatokat, gondolva, kibírom, hiszen felejteni jöttem, kizökkenni a valóságból, melyben lehet, hogy még segít is, ha a megszokottól eltérő körülmények között kell eltöltenem hétköznapjaimat.

Mikor beléptem, még mindig nem voltam biztos abban, hogy jó helyen járok. Hatalmas lépcsők, vörös kárpit, 1800-as évek hangulata fogadott. Rezignáltan bekejentkeztem, számítva arra, hogy a recepciónál ülő öszes halántékú olasz közli velem, hogy nem jó helyen járok, mert két ugyanolyan nevű hotel létezik a városban vagy ez igazából egy museum. Nem így történt, hamar megkaptam a kulcsom, és már haladtam is felfele a szobámhoz, a 314-eshez. Izgatottan lépkedem a hatalmas lépcsőkon, és tátott szájjal figyeltem a fordulókban elhelyezkedő színházi díszletbe illő milliőt. Szobrok, zongora, 19. századi bútorok. Megérkezve a harmadik emeletre, kinyitottam a szoba ajtaját, melytől az ódon ajtó keserves hanggal tárta elém lakhelyem. Volt valami nagyon erős romantika a helyben, a maga egyszerűségével, már szinte puritán hangulatot árasztva magából. Nem is szinte, hanem a szó szoros értelmében. Kis heverő, faszekrény, letakart asztal, kis szék és a végében elhelyezkedő csap, mely mellett egy bidé állt, oda nem illő módon, hiszen mellékhelység nem volt. Börtönhangulata volt, de mégis inkább francia impresszionista hatást keltett, mely keveredett a tipikus toszkán szimbólumokkal, a nagy belmagasságot záró fagerendákkal. Az ablak egy alig egy méterre található falra nézett, melyet szunyogháló zárt el még jobban a külvilágtól. Van Gogh börtöne- gondoltam. Mivel nem sok időt terveztem a szobában tölteni, úgy gondoltam, a célnak megfelel. Lepakoltam, és elindultam felfedezni a hatalmas épület rejtett kincseit. Minden négyzetméteten volt valami, ami lenyűgözött. Az egykoron valószínüleg ötcsillagos hotel mára eveszthette a modern ember által diktált igényeket, és háromcsillagosra minősítette le a husznegyedik század anyagias világa. Azonban az épületben megtaláltam magát a csodát, mely vaóban minden zugban ott volt. Nem kellett keresni, mert arconcsapott, olyan intenzíven, hogy szinte beleremegtem. Felérve a negyedikre, ami a hotel legfelső szintje vol, kiléptem a teraszra. Az eddig is tátott szám most olyan tágra nyílt, hogy torkomon éreztem a toszkán levegő minden cseppjét. Egy kert állt előttem, napernyőkkel, szobrokkal, romos falra felfuttatott növényekkel. Egyedül voltam, alattam a pezsgő olasz város, előttem tornyok, bennem pedig a fájdalmasan belémhasító érzés, hogy nem tudom megosztani Vele. Nem látja ezt a csodát, amit ha le kellene festeni, külön színeket kellene feltalálni hozzá, mert nem léteznek azok a tónusok, melyek kifejezhetnék a látottakat.

Lerogytam a párnákkal kirakott ülőhelyek egyikére, és cigarettára gyújtottam. Lassan körülnéztem, és újra magamba szippantottam, hogy örökre emlékezzek az első találkozásra Toszkánával: Nem volt szükség a formális ismerkedés semmilyen eszközére (Javier, - Toszkána, Toszkána, - Javier), mert már ismertük egymást régről. Talán itt éltem előző életemben, talán ez volt a házam tetőkertje, ahol nyugalomra találok. Távoli és magától érthetődő volt, hogy ott vagyok, mégis rettenetesen szomorú voltam. Szomorú, mert egyedül kell megélnem ezt, ugyanakkor legbelül tudtam, így kellett tennem, hogy a csodát egy újabbal "zárjam le". Ez volt méltó hozzá. A szobába visszatérve, kicsit úgy éreztem ki kell szakadnom az impresszionista börtönből, és útra keltem, Nem voltam bulizós hangulatban, még fel sem fogtam, hogy itt vagyok, de muszáj volt ennem valamit. Meg persze innom. Gyorsan ettem valamit, ittam egy sört, kicsit sétáltam az üvöltő tömegben, majd álomba szenderültem a nyikorgó ágyon, miközben alattam a város őrült hangerővel ünnepelt. Azt gondoltam, korán felébredek magamtól, de nem így történt. Tíz óra előtt pár perccel rohantam le utolsó pillanatban, felálomban reggelizni. Éreztem reggel, hogy megfáztam, nem volt fűtés a szobában, és már akkor éreztem, hogy nagyon hideg van, szinte remegtem.

Lementem a recepcióra ahol jeleztem, hogy bárhogy tekergetem a fűtést, nem történik semmi, és nagyon fázom. A hölgy mondta, hogy ez normális, itt ilyenkor még nem fűtenek, és ez központi dolog, nem ők szabályozzák. Döbbenten közöltem, hogy értem, az olaszok nem fáznak, de én eléggé. Néhány percet töltött a számítógépe mögött, majd megoldásként felajánlotta, hogy költözzek át egy másik szobába, ahol van fűtés és saját fürdőszoba is. Nem volt világos hogy ha központi a rendszer, akkor a drágább szobában miért van, az olcsóbba miért nincs. Kevés pénzért nem működő fűtőtest jár. Grazie. Nem volt gáz a zuhanyzás az egy emelettel feljebb található zuhanyzóban, ami kulccsal záródott, de megörültem a hírnek. Saját zuhanyzó! Mennyire tud örülni az ember egy ilyen apróságnak, még akkor is, ha eddig rendelkezett ezzel a kiváltsággal, és csak egyetlen naott kellett nélküle eltöltenie. 10 euróba került éjszakánként (ami töredéke volt az interneten közöltnek, ami a különbséget illeti zuhanyzós és nem zuhanyzós szoba között), ami ebben az esetben két éjszakát érintett. Nem volt olcsó a szoba. és még fizetni is kell, hogy ne fagyjak meg, de nem érdekelt. Pihenni jöttem, nem bosszankodni, és különben is, az épület fantasztikus volt. Fél óra múlva csörgött a telefon a szobában, és már költözhettem is át. Egészen a szembe lévő szobáig kellett mennem, melyben két ágy volt, és ablaka nem egy falra, hanem a szemben lévő házra nézett, egészen más hangulatot árasztva, mint az előző. És ami a legfontosabb, nem éktelenkedett a szoba végében a bidé és a csap, melytől folyamatosan wc illatosító szag volt. Nem volt kevésbé puritán, de kétszer akkora volt, és fürdőszoba tulajdonos lettem. A fűtőtest, amit a nem működő, kb százéves vas radiátor helyett tettek be, olyan hanggal zakatolt, mintha valami elekromos szekrény lett volna a szobában. Nem tudom, mennyit ér, és mennyit melegít majd, de egyelőre kikapcsoltam és megértettem, hogy a mobil eszköz csak ehhez a szobatípushoz jár. Mikor próbaképp újra működésbe hoztam, nem csinált semmit, majd hideg levegőt ontott magából. Megint szóltam, mire mondták, lehet, hogy nem működik (grazie tutti), de küld egy kollegát. A kollega nem szerelő volt, hanem egy takarítónő, aki olaszul magyarázta a fredo és caldo szavak jelentését, amit én rendszeresen összekevertem. Helyre téve bennem a fogalmakat, mindkét karját ellentétesen összekulcsolva reszketést imitált, jelezve a hideget. Amíg "beszélgettünk" , a szerkezet bemelegedett, melye mindketten mosolyal kísért vabene-t mondtunk, majd kiment a szobából. Most már volt saját fürdőszobám, nagyon hangos fűtőtestem, nyikorgó ágyam, kilátásom, padlóm, ami lejt. Ez jelentette most a mindent, ebben az elveszett Világban, ami mint egy álom kísértett, hol jó, kellemes, hol pedig keserűen szomorú. Olyan ez, mint a fűtőtest, hangos, de meleget ad. Remélem legalábbis. Este kiderül, hogy igaz e a mondás, hogy minden rosszban van e valami jó, vagyis hogy a jó dolgokat kísérő rosszakat legyőzik e a pozitív dolgok. Úgy legyen, Ámen.

Bár a fűtőtest melegített, folyamatosan ki-be kapcsolt, igen nagy robajjal, de a lényeg, hogy ott volt, és nem fáztam. Annyira. Kicsit túlélőtábor feeling itt lenni, túlélni a nélkülözést, ami azért erős túlzás, mert már van mindenem, és úgy tűnik a fényképezőgép aksival is jó tudok takarékoskodni, és túlélni Kristófot. Ez a nehezebb, ehhez képest a hideg és a közös zuhanyzó semmi, még ha egy pakisztáni családdal kellene megosztanom, akiknek hat gyerekük van, akkor sem. Nem tudom, mi lesz ha hazamegyek. Egyik felem örökre itt maradna, a másik pedig belehal a távolságba. Talán ez a távolság jobb, mint otthon, amikor csak néhány kilométer választ el egymástól, és jelenti a fizikai gátat. Tudom, az érzelmi gát sokkal erősebb, az nem a kilométereken, métereken, vagy lépéseken múlik. Tegnap sikerült anynira berúgnom, hogy mikor a közértben még több alkohol után néztem, átéltem, mit érezhetett Amy, amikor próbált a sorok között szlalomban termékekhez jutni. Csak engem nem követtek lesifotósok, és a hajam sem húzott a mélybe, dacolva a gravitációval, miközben az alsó polcon chipset kutatok. Fura mert nem is ittam sokat, csak két sört, igaz azok tíz százalékosak voltak, de köztük hagytam időt, bár az utolsó három húzásra jutott a szervezetembe, hogy aztán az agyamig kússzon. Vettem még egy bort, amiből két pohárral tudtam csak meginni, aztán útra keltem. Vártam, hátha belefutok valakibe, akivel beszélgethetek, aki hozzámszól, akinek panaszkodhatok. Persze kacskaringós menésem, és külvilágot határozottan ls egyértelműen kizáró arckifejezésem erre nem adott lehetőséget. Igazából nem is akartam. Hol mosolyogtam, és gyönyörködtem a tájban, elhatározva, soha többet nem megyek haza, hol pedig üvöltve zokogtam. Azon gondolkoztam, mikor lesz olyan nap, amikor már nem sírok. Lassan egy hete szinte folyamatosan. Reggel, este, a repülőn, az utcán, és bármit meglátok, amiről Ő jut eszembe, képes vagyok a sírásra. Nyolcra úgy kiütöttem magam, hogy elaludtam. Megint rémálmaim voltak, benne volt minden, és mindenki, de Kristóf biztos. Rá tisztán emlékszem, de nem tudom milyen kontextusban jelent meg. Hajnali kettőtöl fél ötig olvastam, mert nem tudtam aludni, közben megettem egy zacskó kekszet, és próbáltam nem gondolni Rá. Nem ment. Folyamatosan Ő járt a fejemben, és olyan görcsben volt tőle a testem, hogy alig tudtam mozdulni.

Reggel nekivágtam, hogy megfotózzam az egyik oldalt, pont a a másikat, ahol lakom. Kattogtattam, mintha kötelező lenne, bár nem biztos, hogy örömmel mutogatom majd a felvételeket. Más így utazni, ha nem vár otthon senki, akivel megoszthatom, aki mellém kuporodik, és érdeklődve hallgatja az egyes fotókhoz tartozó apró történeteket. Meg kell tanulnom ez, el kell jutnom odáig, hogy saját magamnak okozzak örömet. Most a tetőkertben ülök, galambok szállnak mindenfele, előttem kovácsoltvas garnitúra és rengeteg növény. Olyan, mint egy toszkán édenkert, mint egy romantikus olasz film, aminek ittmaradt díszletei jelzik a tökéletes harmóniát. Süt a nap, de csíp a hideg, még ébredezik a reggel, hogy aztán beragyogja a kisvárost, mely nappal álmos és lassú, este pedig nyüzsgő. MIntha az emberek egész nap pihennének. és csak este jönnek elő a lakásból: Bár eddig ünnep volt, ma már láttam munkába, iskolába igyekvőket, megtelt élettel az utca, forgalmasak lettek a hidak, és mindenhol olasz beszéd hasít a levegőbe.

Sokkot kaptam. Igaz, én is regisztráltam egy társkeresőre arra az időre, ameddig itt vagyok, de nem is tudom, mi volt vele a célom. Ő is, mert most, mikor megnyitottam, és megnéztem, láttam a régi nickével. Úgy elkezdtem remegni, hogy hirtelen azt hittem szívrohamot kapok, "Sexdate and friends", ez áll ott. Fotó nélkül. Ezt is megéltem, féltem tőle, de túlestem rajta. Rettenetesen érzem magam, olyan, mintha a maradék szívemet is kitépték volna. Olyan, mintha belevágtak volna egy hatalmas kést, és érzem, hogy az utolsó csepp véremmel kifolyik belőlem az élet. Azt hiszem most fogtam fel, hogy vége. Bár mindig megnyugodtam, és most is, hogy még mindig "kapcsolatban" van fent a Facebook oldalán, de ez tudom, nem jelent semmit sem. Keres valakit, ahogyan lehet, titkon én is. Talán azért, hogy felejtsen. Remeg minden részem, miközben ezt írom egy kávézó teraszán. Féltékeny vagyok arra az emberre, aki majd átmegy hozzá, és talán egmásba szeretnek. Megfordult velem a világ, és azt sem tudom hol vagyok: szédülök, és minden erő távozott belőlem. Szeretném, ha soha nem látnám, és kibírnám, hogy ne nézzem, mikor van fent, és mikor keres vigaszt vagy egy másik kapcsolatot helyettem. Tudom, hogy nem lehet felgyorsítani az időt, mert meg kell szenvedni, és át kell élni minden pillanatot, de most nem magállítanám az időt, hanem olyan gyorsan tekerném, hogy elszédüljek, Mire magamhoz térek, kimosódik belőlem minden, ami fájdalmas. Nem tudom mennyi szívfájdalmat képes elviselni az ember, de most úgy érzem, minden szervem szétrobban. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha itt maradnék még vagy három hétig. Ha lenne egy kicsivel több pénzem, vagy tudnám, hogy lesz, nem mennék haza. Itt távol vagyok, és a felejtés is jobban megy. Igaz, alig eszem, folyamatosan dohányzom, és iszom. Remélem ez csak egy állomás, és vissza tudok térni testi- leki önmagamhoz. Nagyon várom már.

Régen voltam ennyire készen, amikor folyamatosan fel s alá sétálok az utcákon, a megszokott tájat figyelve. NIncs már nagyon olyan épület, melyet be kellene fogadnom, olyan ember, akire ne mosolygotam volna, vagy ne fordítottam volna el tőle a fejem. Pontosan erre vágytam, a megszokottságra, ami nyugalommal jár együtt. Olyan, mintha itt lennék hetek vagy hónapok óta, nem változik semmi: Én sem, aki félrészegen, rettenetes fájdalommal az arcomon megyek, és abban reménykedem, hogy egyszer csak elkezd csökkenni a fájdalom- Eddig ez nem történt meg, sőt egyre nagyobb fokú nyugtalansággal jár, mely teljesen felemészt. Nem találom a helyem. Fotózok, írok, de mindből hiányzik a harmónia, és ezért nem tudom megélni őket. Most a lepukkant fürdőszobából írok, miután magamba döntöttem bort és sört, amitől bodultan, de annál nyugtalabbul tekintek arra a tényre, hogy holnap este haza kell utaznom: Vár egy lakás, ami félig üres, egy szintér, amit muszáj újra berendeznem, hogy élhetővé váljon. Egy szembesülés a valósággal, egy esély, hogy belefuthatok nap, mint nap, hogy látom, hogy keres, hogy pótol. Engem. Megint az ego. Tudom, hogy távlatokban nézve mindig az aktuális szakítás a legfájdalmasabb, de sose voltam még ennyire reménytelenül nyugtalan. Egyik pillanatban élvezem és befogadom a szépet, ami körülvesz, másikban pedig üvölteni tudnék, és szánalmas sms-eket írnék neki. Nem tehetem, nem fordulhatok ki önmagamból, még akkor sem, ha tudom, hogy ami most van, az nem én vagyok. Egyszerűen csa átvette az irányítást valami, amitől minden levegővétel olyan fájdalmas, hogy azt várom, mikor lesz utolsó az élet lehellete: MIkor válik még néhány monoton sóhajjá, amit a néma csend követ. MIkor érzem azt, hogy nem tudok tovább küzdeni, és lezárom magamat, mely a létezés elől való végleges búcsúzást jelenti: Mindent kibír az ember - tudom, de vajon akarom e? Akarok e élni úgy, hogy a szívem egy darabja visszavonhatatlanul eltünt, mert felszívta a testem, mint valami szivacs a vizet. Akarok e, hogy tudom, valaki helyettesíteni fog engem, aki jobb, szebb, elviselhetőbbb, és több élményt nyújt számára? Nagy az életösztön, de a szív fájdalma felveszi a harcot vele. Felveszi, és azt hogy ki győzedelmeskedik a végén, na, azt senki sem tudja.

Az én helyem igaz nem egy hatalmas piazzán van, ahol várom Őt, hanem egy út mentén, de olyan jó reggel kávét, délután bort. este koktélt inni itt: Van wifi, nem vagyok annyira magányos, és kedvesek. Ez az én helyem, ami mindig vár, és én is mindig várom hogy mehessek. Olyan jó, hogy kialakítottam magamnak mechanizmusokat itt, és olyan kár, hogy nemsokára vége s visszazökkenhetek a valóságba, mely belevág egészen a húsomig. Lázasnak érzem magam az alkoholtól, pedig nem ittam sokat, mégis olyan összefüggően, hogy ég tőle a szervezetem. Holnap elmegyek a tengerhez. Várom, hogy lássam, lassan négy hónapja nem volt benne részem, és már nagyon hiányzik. Az ember ösztönösen megtalálja azt a pontot, ahova jó hazaérkezni. Így vagyok ezzel én is, az én kávézómmal. Nem is a bort vagy a kávét kívánom, hanem az érzést, hogy itthon vagyok, a megszokott arcokat, a valahova tartozást. A kedvenc utcámban, a kedvenc helyem. Remélem nem vagyok lázas, de most úgy érzem rettenesen ég az arcom. Kiderült, vörös bort iszom, de teljesen mindegy, mert itt lehetek, itt ahol már szinte ismernek, és ahol töltöm az időm jelentős részét. Nem néz egy hatalmas térre, mint ahogy indulásom előtt képzeltem, de nem is várok már senkit. Csak magam vagyok meg a hely, és megszakad a szívem, hogy tudom, el kell innen mennem. Minden véget ér egyszer, mint ahogy felébredünk minden egyes álomból, és minden illuzió semmivé lesz. Haladnak mellettem az emberek, akik duruzsolva beszélik meg a mai napjukat, sűrű "alora"-kkal tűzdelt mondatokkal mesélik el, mi történz az iskolában, munkában, a hétköznapokban. MIndig is irígyeltem azokat, akik nagy családban élnek, ahol a szeretet nem puszta frázis, hanem kézzelfogható, valódi dolog, ahol az ölelés nem színjáték, hanem természetes reakció, ahol a meleg étel illata beleng minden helységet, hogy a meghitt pillanat ha lehet még érezhetőbb legyen. Szeretem nézni az ablakokat, látni, ahogy a család hazatért, és vacsorához ül össze, ahogy szinte kívülről is tapintható az összetartozás: Soha nem lehetne jobb múzsám, mint a toszkán táj, még akkor sem, ha gyakorlatilag csak egy kávézóig jutottam. Mindegy hol vagyok, csak nyugalmat érezzek magam körül, és most ezt megtaláltam, mlgha a végén is, és szertefoszlik holnap, mint ahogy a kapcsolatom is, melyben nagyon mélyen hittem. Fura az élet, úgy megy el mellettünk, hogy amire észbekapunk már csak a szelét érezzük, de azt olyan erősen, hogy egységes libabőrré válik tőle a testünk.

Egy barátomtól tanultam, hogy az anyagi dolgok nem számítanak, az emberek hiába hajszolják azokat, hitelek egy jobb életért, ruhák, tárgyak, csak egy számít, hogy legyen egy megrakott tűz, ahol a közös ebédünk készül. A tűz, mely mindent éltet, és segít abban, hogy elfelejtsük az anyagias világ hamis ígéreteit, és önmagunk lehessünk. Ha ezt megtanuljuk, akkor mindegy, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor egyedül kell elköltenünk ebédünket, vagy vacsoránkat, belül tudjuk, hogy mi számít igazán, egy ölelés, egy egymásra nevetés, ébredés a másik mellett mosolyogva, Utolsó óráimat töltöm a városban, kicsekkoltam, elmentem a tengerhez, és most ülök a lobby-ban, és várok. Még vagy öt órám van reptéri csekkig, és rettenetesen álmos vagyok. Töltöm a gépem, aztán lehet beülök még valamit inni a kávézómba. Búcsúzóul. Nem érzem jól magam: Hevesen ver és szorít a szívem, nehezen veszem a levegőt, és mintha lázas lennék. Folyamatosan fura nyomát érzek a gyomromban, ezért nemigen tudom eldönteni, hogy éhes vagyok e vagy "csak" fáj, a gyomorszájammal együtt.

Arra gondoltam, hogy annyit mondogattam az elmúlt napokban, hogy 'meg akarok halni', hogy elképzelhető, imám meghallgatásra talált. Annyira reményvesztett voltam, hogy arra gondoltam, bárcsak felrobbannék, és egy pillanat alatt a földre hullna a szívem. Csak arra nem gondoltam, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, hogy egyik pillanatról a másikra megy el, minden fájdalom nélkül. Lehet, hogy sokat fogok szenvedni, és jobban fáj majd mint maga a létezés. Rettenetesen hiányzik Kristóf. Annyira mesélnék, bújnék. Mikor lesz már vége, és hogyan enyhíthetnék a szenvedésen? Vagy nem is kell vagy szabad, hiszen csak akkor kapunk a kabbala szerinti új és fényes tálat, ha az előzőnek minden darabját porrá zúztok? Hiszek ebben egyáltalán vagy csak keresem azt a pontot, amibe kapaszkodhatok? Azon gondolkoztam, hasznos volt e, hogy eljöttem, Érdemes volt e munkanélküliként erre áldoznom pénzt? Igazából az anyagi része nem érdekel, mint ahogy a munka elvesztése is egy százalékkal tört le, Kristófé kilencvenkilenccel. Munkát és tárgyakat, mindig lehet szerezni, tudom, nehéz, meg válság van, és meg kell becsülni, meg ilyenek, de annak az értéke, hogy esténként van kihez bújnod, van, aki megsimogatja a fejed, és csókot lehel homlokodra, aki meghallgat, megért, és segít, pusztán azzal, hogy ott van. Ott van, és ezt nagyon erősen érzed. Ez az, ami felbecsülhetetlen, és ennek nem ér nyomába semmi. Mert ilyet találni igenis ritka, sokkal ritkább, mint álmaink állását, amivel sok pénz, céges autó, és előrelépési lehetőség jár. Az is fontos, persze, de egy érintés, ami őszinte, és egy csók, ami olyan forró, hogy teljesen fevillanyoz, az sokkal fontosabb.

Eljöttem, de nem nyugodtam le, sokkal inkább igyekeztem, hogy olyan állapotba kerüljek, ami nem enged gondolkozni. Ennek ellenére gondolkoztam, bár voltak olyan pillanatok, és tényleg ez a mértékegysége, amikor nem gondoltam Rá. Persze, élveztem a várost, a kiadós sétákat, azt hogy itt vagyok. Csak a mosoly mögött, ott volt mindig a keserűség, hogy nem vár haza. Nem tudom, hogy jól döntöttem e, hiszen nem tudom, mi lett volna, ha nem jövök el. Akkor ugyanazt csinálom, mint itt, csak a lakásban. Most hazamegyek, és újra szembesülök vele, hogy elment, hogy üresek a szekrények, hogy eltünt a szín. Talán jobb volt itt megélni, hogy nem álmodom, s sokadik napja sem fekszik mellettem, jobb volt, mert levezettem szomorúságom egy kiadós sétával. Jobb volt itt ráeszmélni, hogy mást keres helyettem, mert a kávézóba felnéztem, forgott minden, kértem egy újabb capuccinot és figyeltem a zsalugáteres házakon megcsillanó napfényt. Jobb volt mert távol voltam, és így fizikailag is messze lehettem, ami talán egy halszállnyit enyhített a szenvedésen.

És különben is, hiszek benne, ha van még dolgunk egymással, akkor visszajön, és ehhez el kellett engednem őt. Visszajön, még akkor is, ha addig mással vigasztalódik. Rengeteget fejlődtem mellette, most, a szakítás után is, vagy csak kinyitottam a szemem, és figyeltem mások kapcsolatait. Korábban elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy egy szakítás után úgy folytassam az illetővel, hogy tudom, mással is volt a szünet alatt: Ez mára megváltozott. Persze kapcsolatban a hűség mellett teszem le a voksot, de kicsit a megcsalás ténye is vesztett erejéből (azért még erősen jelen van), de ez a helyzet most egészen szokatlan számomra. Nem azért kötnék kompromisszumot, mert "lemegyek kutyába", hanem mert érthető minden cselekedet, amit tesz, vagy teszek, még akkor is, ha szembesülni vele rendkívül fájdalmas. Persze, ilyenkor a másik arra gondol, hogy biztos van szebb, okosabb, szexibb, és kívánatosabb nálam, de ez azért hülyeség, mert a vigasztalódás nem ilyen összetett, sokkal inkább szól vágyaink kielégítéséről, és attól még én maradok "A". Egészen addig, ameddig nem lép be valaki más az életébe, de úgy gondolom, ez most nem aktuális.

Reménykedem e? Egy szerelemes ember mindig, ez normális. Aztán majd kiderül, mi lesz belőle.