A kórház némileg összehozott bennünket Kristóffal, de el is lökött tőle. Olyan mintha ezzel az esettel felébredtünk volna kicsit. Történhetett volna úgy is, hogy észbe kaptunk, hogy milyen fontos a másik, de ehelyett rengeteg konfliktus született, vagy csak megsokszorozódtak a meglévők. Sokszor úgy éreztem, megfulladok, összezárva egy kis lakásban, a felépülés, a kiszolgáltatottság és a stressz csupa rossz dolgot hozott ki mindkettőnkből. Annyira feszít, hogy azt érzem a fájdalom lázzá alakulva eluralta az egész testemet.

Fáj a szemem a sírástól és minden percben arra kell koncentrálnom, hogy ne törjön elő újra.  Fura az élet. Számítottam és "készültem" erre, voltak romantikusnak tűnő, filmbe illő gyógymódok arra, ha vége lesz, de most nem tudom mit tegyek. Szeretek szenvedni, alaptermészetem, de amikor élesben megy, akkor olyan béna leszek, hogy nehezemre esik az írás is. Voltak tervek, mikor esetleg úgy éreztem, hogy rossz passzban vagyunk. Sokszor gondoltam arra hogy azonnal veszek egy repülőjegyet Olaszországba, és mint a filmekben, egy pár napra itt hagyok mindent. Kellettek ezek, még akkor is ha semmiképpen nem illettek egy boldognak hitt kapcsolatba. Kellettek, mert drámaiak voltak, mint én magam, és segítettek abban hogy felkészüljek a túlélésre. 

Stílusosan akartam csinálni, elutazni, naphosszat könnyes szemmel kávézni egy kis olasz téren, hallgatni a templom harangját, érezni az időt, amely minden kongással a szívembe hatol, ugyanakkor tudom, hogy segít felejteni is.  Felejteni? Soha! Soha nem tudnám elfelejteni azokat a pillanatokat, amiket Ő adott nekem. A mosolyok, az ölelések, az izgalom, hogy újra láthatom. Ugyanakkor tudom, hogy valami megváltozott, mintha kiégett volna olyan gyorsan mint ahogy lángra kapott. Tudom, ez normális, változik egy kapcsolat, de túl hamar történt, mint ahogy minden szintje olyan gyors és intenzív volt. Fekete vagy fehér. Így látom a Világot. Talán ez a tény is magyarázatot ad arra, miért tervezgettem a végén. Gondolkoztam hatalmas utazásokon is, boldog futkározáson a tengerparton, a közös vacsorákon, az egymáshoz bújáson és a menekülésen is. Lehet, hogy ezekkel a gondolatokkal bevonzottam a most történteket. 

Tisztában vagyok vele, hogy egy nyaraláson azért könnyebb boldognak lenni, mint munka után, fáradtan egy albérletben. De tényleg ezen múlik? Abban biztos vagyok hogy a környezet nagyon sokat segít, amellett hogy ha van idő a másikra, türelmesebb is az ember, nem kell sietni, belesűríteni mindent abba a kevés szabadidőbe, ami rendelkezésünkre áll. Soha nem gondoltam bele egészen a következményekbe, csak elképzeltem egy szomorú, fájdalmasan romantikus történetet, melyben a főhős hatalmas temperamentummal felvértezve menekül az élettől. Persze legbelül mindig az lett a vége, hogy egy napon Őt pillantom meg újra, ahogy mosolyogva szembe jön a piazza-n és arra kér, felejtsem el ezt a butaságot, hiszen mi egymáshoz tartozunk.  Olaszország és keserű romantika nincs, ezzel szemben itt ülök kisírt szemekkel és minden perc fáj. Minden pillanatban azt érzem, hogy elvesztettem azt, ami a legfontosabb volt az életemben, ami a legjobb dolog volt, ami történt velem. Valaha.

Kimondtuk, de volt egy reménysugár, hogy ez nem hivatalos, csak mondani kell valamit, ami felráz minket. Betegnek érzem magam.Lelkileg, ami fizikai tüneteket is produkál.  Azt gondolom nincs fájdalmasabb, mint amikor hasogat valakinek a hiánya, mikor arra gondolok, hogy soha többé nem ébredek mellette, nem bújok hozzá, és nem érzem forró  testét az enyémen. Soha nem kérhettem szebbet az élettől, mint amit kaptam. Azokat a kedves szavakat, a csókokat, a simogatásokat. Azt, hogy biztonságban voltam, hogy volt akivel megbeszéljek mindent, hogy a szemében ott volt a szerelem, mikor rám nézett. Érzem még a kezét a testemen, az illatát, és mindent, ami Ő.  Pedig még csak most ment el, talán nem örökre,. 

Olyan esetlen tud lenni az ember, amikor elveszti azt akit a legjobban szeret. Olyan, mintha eltűnt volna egy részem, felszívódott, köddé vált. A buborékok a pohárból most is felfelé szállnak, de kihunyt belőle az energia, és csak lassan, szomorú lendülettel haladnak felfelé, hogy örökre eltűnjenek a szemem elől. 

Felébredtem a rossz álomból és rájöttem, hogy minden igaz belőle, vaéóban megtörtént. Aztán elgondolkoztam, miről is beszélünk? Talán saját magunkat is belerángatjuk a rossz gondolatokba. Vettem egy jegyet Győrbe és elmentem hozzá, mert pont ott volt. Mintha a sors intézte volna így, hogy el kell utaznia pár napra. Tudtam, hogy értékelni fogja a gesztust, meg talán lazának is tart, hogy vacsorázni hívom oda, ahol épp van, de mégis nagyon izgultam. Talán féltem is. Remegő gyomorral készültem az estére s vártam, hogy belépjen az étterembe és lássam, mosolyog e, mikor meglát. Volt egy félmosoly, amit persze próbált leplezni, de ott volt a szája szélén, ami akkor és ott nagyon sokat jelentett nekem. Szép estét töltöttünk együtt, és az izgalomtól, meg attól hogy nem tudtam, mi lesz az este kimenetele, olyan érzésem lett, mint régen, mikor ismerkedtünk és minden bizonytalan volt. Talán itt a kulcs, sok napunk egyforma, a programokat korlátozza a pénz, és ezért talán kicsit lapossá vált. El kellene járnunk másokkal is, hogy az ott szerzett élményeket megosszuk a másikkal. De egyet tudok, ilyen racionális dolgok nem ronthatják el azt, ami alapvetően jó. Azt az érzést nem vehetik el, hogy egymás mellett ébredjünk, hogy egymásra nézzünk, hogy azzal a tudattal éljünk, hogy ott vagyunk a másiknak.

Megráztam magam az első sokkból és felálltam, de nem azért, hogy új életet kezdjek nélküle, hanem hogy átöleljem és megértsem, amit érez. Kisírtam magamból a bánatot és most erőt érzek magamban. De tudom, hogy nem erőre, hanem érzelemre, türelemre és nyitottságra van szükség, hogy újra jó legyen. Tudom, hogy az lesz, mert most már látom, hogy a lomhán kavargó buborékok csak a szembeszél miatt lassultak le, nem azért mert erejüket vesztették. Aztán lassan elül a szél, hogy új erőre kapjanak és tovább ragyogjanak. Ámen