Sokszor jó látni szituációkat, átélni azokat, még akkor is ha abban a pillanatban rettenetes érzésekkel társulnak. Talán segítenek némileg felkészülni, ha baj lenne. Ha nem néhány hét alatt zajlott volna le ennyi esemény, akkor is élénken emlékeznék rá. Kristóf, mióta ismerem százszor elmondta, hogy a Vörös-tengerhez vágyik, imádja a halakat, szeretne búvárkodni. Születésnapján, ami kicsit előbb volt mint az egy éves évfordulónk, megleptem egy úttal, tengerparti hotel, kirándulások, búvárkodás, teljes ellátás. Annyira izgultam azon a délutánon, hogy az érkezése előtt megittam azt a pezsgőt amit koccintásra vettem, így le kellett mennem még egy üvegért. Egy albumba rendeztem az utazás képeit, és néztem ahogy megjelenik az arcán az ami miatt az egészet csináltam. Hónapokig szerveztem, műgonddal válogattam a szállásokat, hogy legalább a közelébe eljuttasam Kristófot, mint amire eddigi életében vágyott.
Utazást különben is nagyon jó adni, mert közös élmény, valami új felfedezése, és különben is a legjobb dolog a Világon utazni. Semmi, de semmi nem jobb annál, mint mikor megérkezek valahova, az az izgalom, de elképesztő plusz energia, ami ilyenkor átjár a testemen. Borzongató a szó legjobb értelmében. Utaztam már Kristóffal, de hidegben és rövid időre, nem volt teljes kikapcsolódás. De ez fantasztikus volt, nem csak a jó idő, a koktélok és persze egymás társasága miatt, hanem hogy kicsit le tudtunk lazulni, és erre végre együtt volt lehetőségünk.
Egyszer kirándulunk egy ókori városba, ahol volt egy hatalmas szobor, amit tízszer kellett megkerülni, és akkor kívánhatunk valamit. Kristóf azt kívánta, hogy jól legyek. Mindketten sírtunk és pontosan tudtam, hogy ott és akkor a kívánság meghallgatásra került. Akkor még nem gondoltuk, hogy nemsokára nem értem, hanem Kristófért kell aggódni.
Két nappal a hazaérkezésünk után Kristófnak elkezdett fájni az oldala, először kicsit, de óráról órára egyre jobban, a végén már elviselhetetlen szinten. Elég gyorsan eljutott erre a pontra, így este elindultunk taxival az ügyeletre, ahol néhány óra várakozás, vérvétel (ami közben Kristóf elájult) után közölték hogy a vakbele, perforálódott, minél hamarabb meg kell műteni. Reggel sor is került a “sürgős” beavatkozásra, amire én már a ruháival érkeztem, miután éjjel hazamentem az üres lakásba összeszedni a dolgait, és persze a gondolataimat is. Elég gyorsan kitörlődtek az agyamból a pálmafák, a tenger, a búvárkodás leirhatatlan élménye. Helyette az aggodalom, a gépi kávé és a napi kétszeri kórház maradt. Kiderült, hogy valami nem sikerült jól, így újra megműtötték, és kiderült hogy amúgy nem sokon múlt ez a dolog és ha ez kint történik, nem biztos hogy annyira biztonságos lett volna, és így is mázlink hogy időben érkeztünk. Egy hétig volt kórházban, közben kettős érzéseim voltak, folyamatosan erős kontrasztot éreztem a kapcsolatunkban, amire még jobban ráerősített a trópusi táj és a töredezett kórházi csempe kontrasztja.
Mindig értem aggódtunk mind a ketten és most nem velem hanem Vele történik ez. Persze, az élet kiszámíthatatlan, de teljesen elvonta a figyelmünket az hogy én vagyok a beteg, rám kell figyelni, készenlétben állni. Szerintem ez kellett ahhoz, hogy több mint másfél évvel aztán hogy megtudtam, HIV pozitív vagyok, engedjem el azt a feszültséget, hogy valami bajom lesz. Rettenetesen aggódtam, de úgy hogy közben fel sem fogtam hogy mi történik pontosan Csak cselekedtem, mint egy robot, amit kellett elintéztem. Nagyon féltem, hogy mivel nem vagyok rokon, semmilyen információt nem adnak majd nekem ki. Mivel Kristóf szülei vidéken laktak, egyszer tudtak csak eljönni meglátogatni az egy hét alatt. Valószínű annyira kétségbeesettnek tűntem, hogy fel sem merült az orvosokban hogy megtagadják az információt.
Sokat gondolkoztam az ágya mellett, amikor még aludt, éjjel amikor buszoztam haza tőle, és itthon is amikor teljesen egyedül voltam. Nagyon fura, hogy Kristóffal a kapcsolat különböző szakaszai sokkal gyorsabban születtek meg, mint általában. Olyan magas hőfokon kezdődött, hogy nem meglepő hogy a lobbanás után kiégett. Nem csak sok stáción mentünk együtt keresztül nagyon rövid idő alatt, hanem sok arcát is megismerhettük a másiknak. Mikor először megláttam, nem nyűgözött le, de mikor elkezdett beszélni és mosolyogni és hamar kiderült hogy van humorérzéke is, ott már kész voltam. Az egymás iránti küzdés még jobban felerősítette azt az érzést ami első pillanattól jelen volt kettőnk között. Olyan volt mint egy film, mintha az eddigi egy évet egy másfél órás romantikus drámába sűrítenénk bele. A néző a filmmel együtt hullámzik, hol nevet, hol sír, valahol pedig még a lélegzetét is visszafolytja, hogy hátha ezzel segíthet a szereplőknek.
A hegyek és a völgyek ellenére szerencsésnek érzem magam, hogy egyáltalán átélhetek ehhez hasonlót, mert tudom, hogy ez nem jár alanyi jogon senkinek.
