T4- Tévedés, Titok, Türelem, Teljesség.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

Chip 'n' Dale

2018. január 23. - javier mendez

 

Voltam vizsgálaton. Újabb fél év telt el, vagyis összesen egy az első óta, tehát kiderül a vírusszámom is két hét múlva.  Ez sok mindent eldönt, emelkedett vagy csökkent, esetleg maradt a múltkori magas érték. Ha nem csökkent, valószínű gyógyszert kapok. Kettős érzeseim vannak ezzel kapcsolatban. Elindul egy folyamat, amit nem lehet már soha megállítani, ugyanakkor kevésbé jelentek veszélyt Kristófra.  Azt terveztem, a wellnes hétvégén, ami a vizsgálatot megelőzte, felkészülök, rápihenek a mai napra. Tudtam, kemény lesz. Mindig az, amikor újra a valóságba csöppenek egy pillanatra, ami maga az örökkévalóság. Minden perc olyan lassú, hogy a másodpercek egyesével hasítanak belém és tudatosítjak bennem azt, amit igyekszem a lehető legtöbbször elfelejteni, beteg vagyok!

Nem is a vérvételtől rettegek, nem az információktol, amiből oly keveset és ritkán kapok, hanem attól, hogy ki fog szembenézni velem a váróban. Ki fog ott ülni lesütott szemmel, biccentve véve tudomásul: “Te is..“.

Meghatározhatatlan, hogy mikor van a legkisebb esélye annak, hogy összefutok valakivel, mikor tudok belépni egy üres vároba, aztán minél hamarabb távozni. Észrevétlenül, mintha ott sem lettem volna. Úgy gondoltam, talán reggel kevesebben vannak, ezért hétre már a László Kórházban voltam. A metrótól odáig vezető úton megint minden erőmet és bátorságomat össze kellett szednem, hogy egyáltalán belépjek a nehéz kapun, hogy aztán balra vegyem az irányt és elinduljak a végtelen hosszú úton a tizennégyes fele. Olyan ez is, mint a percek, minden méter egy örökkévalóság, minden lépés fájdalmas.  Nem a lábnak, a szívnek, ami úgy dobog, hogyha nem lenne elég mélyen, valószínűleg a hideg kövön végezné, hogy ott még néhányat dobbanjon, majd kimúljon, és csak egy véres húscafattá válva elveszítse korábbi funkcióját.

Olyan érzés ez, mintha másodpercenként felpofoznám magam, és rángatnam magam ki ebből a mély és zavart érzésből. Tudatosan megrázom magam, hangosan kimondva, hogy „szedd össze magad!” Aztan újra a mély állapot, majd megint a pofon. Mintha hullámozna a testem a szélsőséges hangulatingadozásoktól, miközben arra koncentrálok, hogy nemsokára vége van, nem tart már sokaig. Néhány perc, fél óra, lomhán vánszorgó milliónyi másodperc. Sikerült is pihenni, meg nem is. Nagyon feszült voltam végig, de nyílván jót tett kicsit kiaszakadni a megszokottból. Mikor beléptem az oldalsó ajtón ( az első nem volt nyitva ), láttam, hogy senki nem vár kint.

Gyorsan a rendelő ajtajához léptem és megnyomtam a csengőt. Nem akartam felesleges perceket kint tölteni, kitéve magamnak annak, hogy valaki belép az ajtón.  Mint valami betörő., vagy aki rosszat tesz, osonok idegesen nézegetve körbe, hogy lát e valaki.

Csengettem és vártam. Láttam, ahogy Mária nővér vidáman sétálgat az üvegfal mögött majd egy kis türelemre int. Zavartan nézegettem körbe, várva, hogy beengedjenek és elnyeljen a vizsgáló. Bent biztonságban vagyok, távol a lesütött szemektől. Néhány másodperc múlva már a kabátomat fejtettem le magamról, hogy utána karomon felhúzhassam a pulóvert, hogy Klári nővér levegyen hat (nyolc?) ampulla vért.  Közben kedvesen megkérdezte a nevem, mondta hogy épp nézte, ki lehetek, de nem tudott arcot társítani a névhez. Most már tudja, emlékszik.  Érdeklődött, van e panaszom. Említettem neki az oldalamon körülbelül másfél hete jelentkező bőrszárazsággal járó, elviselhetetlenül viszkető pattanásszerű kiütéseket. Azt ígérte, ha végzünk a vérvétellel, megnézi.

Szabó doktor köpeny nélkül ült oldalt a vizsgáló hátsó felében és a számítógépe billenytűit ütötte. Nem nézett fel egyszer sem, még akkor sem, amikor a "ki a kezelőorvosom?" kérdésre kimondtam a nevét.  Mikor végeztünk, még szorítanom kellett a vattát a vénámhoz, belépett Mária nővér, aki kedvesen rámmosolygott. "Már meg is szúrták?"

"Igen.." - válaszoltam csendben. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a vizsgálaton. Esetlen voltam és rémült. Néztem kerek szemekkel és vártam a bíztatást. Kerestem a tekinteteket, amik megerősítnek abban, hogy "minden rendben." Mária nővér mosolygott, amitől piros pozsgás arcán gödröcskék jelentek meg. Csak egy pillanatig láttam, mert éppen csak elhaladt mellettem, de pont elég volt ahhoz, hogy kicsit jobban érezzem magam. Klári nővér miután bevitte az adatokat a gépbe, mondta, mutassam meg a bőrömet.  Felálltam, felhúztam a pólóm, hogy lássa a foltokat. Persze, tipikus, hogy most alig látszódtak, sokkal enyhébbek voltak, mint az elmúlt napokban. Mária nővér is csatlakozott s már együtt elemzték a látottakat. Mint két kedves kis mókus, talán Chip és Dale a Disney meséből ismert figurák. Mindeközben Szabó doktor töretlenül püfölte a klaviatúrát, ügyet sem véve arról, hogy éppen a két kis mókus diagnózist állít fel.

Nem ekcéma, mert az hólyagos lenne, talán valami gomba okozta kiütés, hangzott el a konklúzió a fél perces vizslatás után. Kenjem Canesten kenőcsel körülbelül tíz napig és elvileg attól elmúlik.  Kíváncsi voltam, hogy összefüggésbe hozható e a betegségemmel. Chip szerint nem feltétlen, maximum annyiban lehet köze hozzá, hogy száraz a bőröm töle és könyebben kialakul.

"Kenje és elmúlik" - cincogta a kis mókus. Puha füle kissé mozgott, ahogy beszélt.  Felöltöztem és mondtam, hogy akkor két hét múlva telefonálok Szabó doktornak, hogy megbeszéljek időpontot, amin az eredményeimet kielemezzük.  Vagyis ő, én csak hallgatok, ő szokás szerint legyint, én rettegek, és minden mondatában keresek valami mellékes tartalmat.

Keresztkérdéseket teszek fel, amit ő hárít és közli, hogy nyugodjak meg és ne kombináljak. Vagy lehet, hogy most a gyógyszerről (is) beszélünk.  Negyed nyolckor már kint voltam a hosszú úton, mely most visszafele vitt, ki az épüleből. A váróban már két ember ült, és az úton is láttam másik két potenciális látogatót. Örültem, hogy ilyen korán érkeztem és kikerültem őket. Kicsit hiányérzetem is volt, hogy kimaradt az idegölő szemlesütött várakozás. Hamar ment, fájdalommentesen.

Boldog voltam, hogy most egyszerűen megúsztam.  Felszabadultan várok két hetet, hogy mi lesz velem a továbbiakban.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hivsztori.blog.hu/api/trackback/id/tr5113594731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása