Elérkezett az idő, hogy megmutassam Kristófnak azt, amit eddig irtam. Azt a közel egy éves jegyzetet, ami a gondolataimat tükrözi nagyon nyersen és őszintén. Félek, hogy megijed tőle, mert visszaolvasva nekem is ijesztő. A pillanatnyi állapotaimat tükrözik, amik sokszor túl töménynek tűnhetnek. Kevesen olvasták eddig ezeket a sorokat, ilyen mennyiségben csak Viki, akinek minden írásom elküldtem eddig. Talán könyebb apránként megérteni a betegség mögötti történetet, mint egyben szembesülni vele. Kevésbé kellemetlenek az esőcseppek, ha szépen lassan, csendesen hullnak alá, mint amikor hidegzuhanyként ömlik ránk a hatalmas víztömeg. A betegséggel is valahogy így lehet. Egy olyan embernek, akivel közlik, hogy hónapjai vannak csak hátra, nincs ideje és lehetősége felkészülni arra, hogy elműlik az, ami eddig természetes és magától érthetődő volt. Túl gyorsan történik minden ahhoz, hogy az agy befogadja az információt. Az én történetem lassú lefolyású, pont annyira, hogy szakaszonként értsem meg, jusson el az agyamig és emésszen fel egy idő után. Vannak fázisok, amelyeken túlesik az ember, persze mindegyik a személyiség fontosabb jegyeivel gazdagodva ér célba. Az agy legbelső felébe, hogy aztán az ott és akkor feldolgozásra kerüljön.

”Kicsim,

Tudom, hogy nehéz volt ezeket a sorokat olvasni és főleg befogadni. Egyrészt mert kiméletlen vagyok, különösen magammal szemben, másrészt mert tudod, én vagyok a főszereplő.

Úgy érzem eljutott a kapcsolatunk arra a pontra, hogy erről beszélhetek. Beszélhetnek helyettem a betűk, amiket akkor papírra vetettem. Azok az érzések, melyeket akkor éreztem és amiket kiírtam magamból. Ha nem tettem volna, bent ragadnak és talán sosem törnek felszínre. Örülök, hogy le tudom írni ezeket a gondolatokat és annak is hogy éppen Te olvasod most őket.

Sajnálom, ha közben szomorú lettél vagy megijedtél. Nem kell félni, mert tudom, hogy minden rendben lesz! Ha a kezemet fogod közben és mosolyt csalsz az arcomra minden pillanatban, amikor velem vagy, vagy csak érezlek, akkor pedig biztos vagyok benne!

Nagyon szeretlek és ez az érzés olyan mélyen bennem van, hogy ugyanolyan kitörölhetetlen, mint az, ami velem történik. Kaptam egy büntetést, ami feladat is egyben, és kaptam egy kincset, ami segít abban, hogy magam lehessek. Magam úgy, amire mindig is vágytam!

Okos és igaz mondás az, hogy a szerelem a legjobb dolgokat hozza ki az emberből. Olyan lesz általa, amilyennek mindig is vágyta látni magát. Amiben ki tud teljesedni, szabadon és természetes módon.

Rengeteg minden történt velem az elmúlt csaknem egy évben. Hihetetlen mennyi idő eltelt azóta, amióta részegen kiléptem a rendelőből. Akkor is tél volt, reszkettem, nem csak a hidegtől, hanem attól, hogy tudtam, mostantól az egész életem megváltozik. Hirtelen és minden átvezetés nélkül.

Mint amikor az amerikai filmekben a kislányból másnap harminc éves felnőtt nő lesz, amire mindig vágyott. Aztan persze rájön, hogy mennyivel jobb volt gyereknek lenni, annak minden előnyével és belátja, hagynia kell a dolgokat, hogy a természetes úton haladjanak. Nekem nincs választásom, nincs forgatókönyvíró, aki a tanulság és a happy end érdekében radíroz és áthúz. Az van, amit kaptam és ebből kell a legjobbat kihoznom.

Megváltozott minden és mégsem, tudom, de ugyanakkor nagyon messze érzem magamhoz a változást. Mint amikor elmondtam Neked, azt gondoltam, ha el is fogadod, minden más lesz. Máshogy nézel majd rám és elkopik a lebegés. A szívószálból áramló buborékok csak lassan és lomhán szállnak, eltűnik belőlük az az erő, ami a kifújás pillanatában még ott volt.

Nem ez történt. Minden maradt a régiben, a lebegés ha lehet még nagyobb szárnycsapásokkal tört az ég felé és az ölelés még forróbb és erősebb lett, mint valaha. Köszönöm ezt Neked. Tudom, nagyon nehéz leküzdeni a félelmedet, és kezelni az ismeretlent. Ott állni a dobogokói Mária szobornál, sírni és mégis elhinni, nem lesz semmi baj! Bevallom, nagyon féltem az érzéseimtől és attól, hogy ezeket a félelmeket átadom Neked. Most már látom, hogy amire elértek hozzad olyan tompák lettek, hogy csak az érzések maradtak, félelem nélkül. Persze, tudom, hogy ez benned is egy folyamat, amit fokozatosan kell megérteni és elfogadni. Remélem ezzel segíthetek benne.

Köszönöm, hogy utólag is velem voltál életem legnehezebb időszakában és azt is, hogy velem vagy a legszebben.“

„Bár Veled lehettem volna, hogy vígasztaljalak, ugye velem nyugodtabban alszol mint korábban? És az életedben nincs lejátszva minden, azt mi alakítjuk úgy, ahogy akarjuk...

És igen, fogom a kezed, amilyen erősen és ameddig csak tudom. Bocsánat, de nem tudtam most felvenni... :( Örülök, ha csak kicsit is, hozzájárulhattam ahhoz a folyamathoz, ami Benned játszódik azóta, és segíthetek icipicit feldolgozni a történteket. SZERETLEK.”