T4- Tévedés, Titok, Türelem, Teljesség.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

pecsét

2018. január 14. - javier mendez

 

A héten a sokadik olyan esemény, amin tudtam, túl kell hogy essek. Kristóf eredménye már szerdán megvolt, de mivel dolgozott, nem tudott elmenni érte csak pénteken. Szabadságot vettem ki, egyrészt Vele szerettem volna lenni, ha már a hétvége nem szabad, másrészt nem tudtam volna úgy dolgozni, hogy tudom, Ő éppen a rendelőben ül és várja a választ. Képtelen lettem volna ilyen távol lenni tőle. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy képes legyek arra, hogy elkísérjem. Nagyon ott akartam lenni, amikor kiderül, hogy jól csináltunk e mindent az utóbbi időben. Persze, az akartam túlzás, szívesebben lettem volna moziban, színházban, vagy szinte bárhol mint egy orvosi rendelőben, ahol épp kiderül, beteg e, akit szeretek.

Át kellett élnem újra, hátha ez a saját betegségemre is emlékeztet. Bár magamra akkor nem gondoltam, csak arra, hogy Neki ne legyen semmi baja. Némán és eszelősen imádkoztam a villamoson, miközben haladtunk a szörnyűséges hely felé.

Néha egy – egy könnycseppet éreztem csordulni fagyott bőrömön. Rázott a hideg és minden vér távozott belőlem. Kristóf persze látta, hogy nem vagyok jól, és hangot adott annak, hogy megbánta, hogy elhívott engem. Ki kellett volna hagynia ebből az egészből és legközelebb így tervezi, nem szól róla. Szeretném tudni, még akkor is, ha ez újra visszavisz a valóságba és olyan aggódással tölt el irányába, ami túlmegy minden határon. Ott akarok lenni még akkor is, ha abban a pillanatban nem hiszem el, hogy valaha vége lesz, amikor minden másodperc olyan hosszan és súlyosan telepedik rám, hogy összegörnyedt háttal apró porszemnek érzem magam. Felettem a sors, amit nem tudok befolyásolni és kimenetelét sem ismerem. Várom félénken, hogy lesújtson rám a végzet. Összegörnyedten várok és rettenetesen félek. Biztos ez az időszak túl tömény volt, egyszerre túl sokat kellett szembenéznem a problémával, de tudtam, túl kell élnem, utána lesz egy kis nyugi. Legalábbis reméltem, hogy az lesz.

Megérkeztünk a rendelőbe, ahonnan egyből kiszóltak, majd egy perc múlva Kristóf már bent is volt. Jobb, hogy nem kellett még hosszú perceket várni kint a rideg váróban. Az ajtó csukódott és rajtam olyan kétségbeesés lett úrrá, hogy nagyon nagy koncentrációra volt szükségem ahhoz, hogy ne ájuljak el és koppanjak a rendelő hideg és kopott padlóján közvetlenül a hatalmas AIDS feliratok alatt. A szilárdan felragasztott plakátokból az egyik csodával határos módon mégis elengedi magát, lassan lehull és betakar. Én ott fekszem a rögtönzött halotti lepel alatt.

Ezzel szemben megtörve álltam és próbáltam olyan pontot találni a váróban, amit mereven nézhetek és nem szerepel benne az AIDS szó. Nehezen, de találtam egy óvszer – és halálmentes felületet, amit mereven bámulhattam. Egy sms hangja zökkentett ki a tompa megsemmisülésből. Meg sem akartam nézni, abban a pillanatban nem érdekelt semmi és senki, csak azt akartam, hogy ott álljon előttem Kristóf mosolyogva. Azonnal!

Lassan kivettem a telefonomat és meglepődve láttam, hogy Kristóf írta az üzenetet.

„Minden rendben! Szeretlek!”

Visszatértem a valóságba és olyan hitetlenkedve néztem a telefonra és a körülöttem lévő kórterem várójára, mintha most dobtak volna le ide. Nem értem miért vagyok itt és mire várok. Megint megszédültem és most már nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet. Fojtogattak és mivel gátolva voltak abban, hogy előtörjenek, most háromszoros erővel érkeztek. Rengeteg érzés szakadt fel belőlem hirtelen, olyanok amiket eddig elnyomtam magamban, hogy viszonylagos hideg fejjel tudjam végigcsinálni ezeket a kötelező köröket. Egy perc múlva megjelent Kristóf az ajtóban, mosolygott, mint ahogy vágytam rá néhány perccel azelőtt. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy valami valóra vált, amit akartam. Nagyon akartam.

Kimondhatatlan örömöt éreztem és ugyanakkor rettenetesen elfáradtam. Újjászülettem és visszakaptam a szerelmet is egyben. Nagyon féltem és féltettem Kristófot. Azt éreztem, hogy kaptunk egy pecsétet a kapcsolatunkra, így működhet, nem rontottunk el semmit, nem történt olyan dolog, ami kockázatot jelenthet, megnyugodhatunk. Persze, semmire nincs garancia, nem szedek gyógyszert, bármi lehet, de akkor és ott szerettem volna elhinni, akartam egy jó hírt, egy megerősítést, hogy ezúttal kijár nekünk a boldogság. Nem teljesen önfeledten, de kijár. Ezek után is mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy óvjam Őt és éveket adnék az életemből azért, hogy neki ne legyen soha semmi baja! Visszaszámlálás indul, újabb három hónap ’ normális élet. ’

Javier felnézett az égre és sóhajtott. Mindig megnyugodott ha az eget vagy a tengert nézte. Valószínű mindkettő végtelensége okozta benne ezt az érzést, az hogy sosincs vége, folyamatos, állndó és örök. Egyre jobban kezdett dolgokhoz ragaszkodni, tárgyakhoz is, emberekhez, de főleg az emlékekhez. Gyakran csak ült a parton és próbálta felidézni, mi minden történt vele az elmúlt évtizedekben. Hol mosolyra húzódott a szája, hol grimaszba rendeződtek vonásai, sokszor a könnyei ízét érezte nyelvén. Pont annyira sósan mint az előtte húzódó végtelen tengert azokon a meleg napokon, amikor órákat ült a sekély vízben. Az öröm, a bánat és a szabadság sós íze nem csak az emlékeiben élt, hanem tapintható volt mindenhol. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hivsztori.blog.hu/api/trackback/id/tr2113569223

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása