Magam alatt vagyok. Kristóffal kétségek között. Két körmöm a leesés határán, nyelvem foltokban fehér és fáj, mintha kimarta volna valami sós. Nem tudom milyen összefüggésben van ez a betegségemmel, de nyílván nehéz kizárni ennek lehetőségét, ha tudom, száznegyvennyolc ezer halálos vírus munkálkodik bennem, hogy tönkretegye a szervezetem. Tőbb hete vérzik az orrom is, vagyis beleszáradt vért szedek ki belőle. Álltam kint a folyosón, szemben Kristóf és arra gondoltam, miért nem lehetek egyszerűen boldog? Miért kell lennie valaminek, ami mindent beárnyékol? Nem akarok előtte, a szeme láttára tönkremenni. Nem akarom, hogy ezt lássa. Szerintem még mindig nem sejti, hogy mit vállalt azzal, hogy velem maradt.

Állandó rettegés, a valós és mondvacsinált tünetek és a lelki dolgok miatt. Nem besélve a szexről. Megbeszéltük, hogy a két hét múlva megismételt vizsgálatig, ami egyertelmű választ ad a teljes eddigi kapcsolatunkkal és a fertőzéssel kapcsolatban, nem csinálunk semmi olyat, ami minimális kockázatot is jelenthet. Magyarul, nem elégít ki orálisan. És mi lesz utána? Mi a megoldás, hogy elszálljon a félelem? Csodálatos dolog, hogy kitart mellettem, de mi lesz ezután, amikor jönnek a hétköznapi dolgok? Le tudunk e mondani a felszabadultságról? Fiatal még és élnie kellene.

Tudom, nem kötelezte el örökre magát mellettem és nem is várom el tőle, de nem akarom, hogy ilyennek lásson. Mellette nem gondolok annyit a betegségre, mint eddig és mégis, hiszen innentől már őt is érinti. Mi van, ha hirtelen elkezd vérezni a fogam vagy kiszakad a gumi? Mi van, ha pont akkor érintkezik a testnedvemmel, amikor kicsit gyengébb állapotban van az immunrendszere? Ezek a kérdések kattognak a fejemben és most úgy érzem, nem várhatok el tőle ekkora áldozatot.

Azt hiszem, kezdem érteni a kimondottan és felvállaltan HIV pozitívként szexet vagy társat kereső embereket az ismerkedő oldalakon. Ha felvállalják, csökken a felelősseg és a komoly kapcsolatot keresők megúsznak egy idegölő mutatványt a László Kórházban, amikor pár hét után rettegve viszik el a másik felet vérvételre. Ráadasul ezt nem egyszer, hanem annyiszor ahányszor melegként újra és újra megtalaljuk a nagy Ő- t. Nekem kettő ilyen eset is felőrölte az idegeimet. Biztos lehet ebben rutint szerezni, de tény hogy tisztább és kényelmesebb nyiltan. És persze ijesztőbb! Ha negatív és bevállalja, akkor "én szóltam“, ha pedig a másik fél is pozitív, akkor pontosan tudja miről van szó és ugyan egymásra is veszélyesek lehetnek, túl nagy kárt nem tudnak okozni.

Ebben az esetben pedig egy másik ember életével játszom és elég egy rosszul legyártott gumi és átadok egy gyógyíthatatlan betegséget annak, akit a legjobban szeretek. Meg lehet valaha szokni az állandó rettegést? Szerintem nem, és ez ijesztő. Lehet pozitívan gondolkozni, de racionálisan is kell. Kockázatos vagyok minden szempontból. Az élet önmagában nehéz, kinek kell még hozzá egy olyan dolog, amitől félni kell?