Miután hazamentem Lacival való találkozásom után már olyan állapotban voltam, hogy elképzelni sem tudtam, hogy végig fogom tudni csinálni az estét. Ahogy közeledett a tíz óra annál inkább növekedett bennem a feszültség. Próbáltam megnyugodni, de csak ültem, magam elé nézve és hol zokogtam, hol pedig csak zakatolt az agyam. Az Februárban az első sokk, aztán nem sokkal utána Ádám, és alig háromnegyed év után Kristóf. Milyen lehet ha valaki mindenkinek elmondja azonnal? Vagy az könnyebb, mert ott még semmi érzelmi kötődés nincs, és az ember berendezkedik egy elég valószínű visszautasításra? Gyalog indultam a megbeszélt találkozóra, hozzá. Sokat gondolkoztam előtte Lacival, hogy milyen helyszínt válasszak ennek közlésére. Nyílvános hely személytelen, de talán segít abban, hogy az ember tartsa magát, ugyanakkor én hiszek a természetes és ösztönös reakciókban és abban, hogy amit akkor nem ad ki az ember magából, az később újra előjön, lehet duplán, de nem lehet megúszni. Tisztában voltam azzal is, hogy lehet, hogy a helyszín sose lesz már olyan, és nem lehet kiírtani onnan soha, ott marad a szelleme örökre.

Nem tudtam többet gondolkozni, el akartam indulni azonnal, képtelen voltam további elméleteket gyártani. Azt akartam, hogy valahogy vége legyen! Csaknem egy órával korábban indultam, gyalog. Képtelen lettem volna tömegközlekedési eszközre szállni, nem akartam embereket látni! Szerettem volna érezni a hideget, a szelet és mindent, ami kint van. A levegőn! Megfulladtam volna egy zárt térben. Annyira pörögött az agyam, hogy muszáj volt ezzel párhuzamosan nekem is menni, mert különben felrobbant volna, a szívemmel együtt. Ahogy közeledtem, egyre jobban azt éreztem, hogy képtelen leszek felmenni a lépcsőn, nem vagyok képes elkezdeni amiért jöttem, lélegezni és megszólalni sem tudtam abban a pillanatban.

Háromnegyedre értem oda, még az utcán járkáltam fel s alá, majd erőt vettem magamon és felgyalogoltam a harmadikra. Ádámnál sem volt lift, itt sincs. Nem elég hogy alapjáraton sem kapok levegőt, és még fel is kell futnom három szintet. Muszáj volt futnom, minél hamarabb túl akartam esni rajta. Másfél hónapig nem volt ennyire sűrgös, de most minden perc számított. Minden perc amit hazugságban töltök. Átsiettem a folyosó végére, majd vártam kicsit, mert Kristóf zuhanyzott. Ott álltam a gangon és szédültem. Ha nem kapaszkodok, lezuhanok a mélybe, annyira húzott lefelé a fejem és minden testrészem. Pár perc és beengedett, majd következett körülbelül tizenöt perc nyüglődés, amikor nem tudtam még elkezdeni amiért jöttem.

Tudta Kristóf, nagy baj van, majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Leültem a kanapéra, megkértem, üljon kicsit távolabb és elkezdtem. Arra a kanapéra ami az első szenvedélyes összekattanás helyszíne volt, ahol ültem miközben Kristóf exe megjelent, ahol eddig olyan boldog voltam. Bárhol az voltam csak a közelébe legyek. Ő is leült, nyílván bőven sejtette már hogy nem csak arról kívánok beszámolni, hogy nehezen oldódom, idő kell nekem. Ezután átölelne, megnéznénk egy filmet, beszélgetnénk és minden rendben lenne. Ennél azonban súlyosabb terhet cipelek a szó szoros értelmében, mert már az ízületeimben érzem a hatalmas nyomást. Most a végén már olyan elviselhetetlen erővel hogy az agyam lüktetésével együtt teljesen letompítanak.

“Voltam év elején HIV szűrésen, ami sajnos pozitív lett.” –esett ki a számból a mondat, amire én sem számítottam. Olyan élesen tolakodott be a térbe a feszült hangulat miatt, hogy akkor is nagy hatása lett volna ha csak annyit mondok, hogy „elkaptam egy heveny gyulladást a torkomban és sajnos nem csókolózhatunk.” Ült némán és bólogatott, én pedig folytattam. Nem akartam csendet. Féltem tőle! Inkább beszéltem. Mindenről, hogy mi van most, hogy történt, hogy tudtam meg. Mint egy robot, vagy mint aki magyarázkodni akar, folytattam: „nem szedek gyógyszert, de elfogadhatóak az adatok, nagyon vigyáztunk, és nem történhetett semmi, nagyon sajnálom, de értsd meg hogy ez mennyire pokoli nehéz nekem. A legrosszabb ami eddig történt velem, az ez volt, de a legjobb ami valaha, az pedig Te vagy. Mindkettő ugyanabban az évben...Természetesen dönthetsz bárhogy, teljesen megértem, hogy ez most sokkolt, de hidd el, nem akartalak átverni semmivel, egszerűen Veled akartam lenni. Ha velem maradsz, ha nem, el kell menned egy tesztre, hogy egészen biztos legyen, hogy megfelelően védekeztünk eddig. Írtam egy levelet, amiben benne van amit gondolok. “

Az első kérdése az volt, hogy miért nem mondtam el korábban? Utána pedig az, hogy neki lehet e baja? Rávágtam, hogy „NEM!” Ahogy kimondtam kicsit elgondolkoztam, mi van, ha mégis? Két dolog miatt aggódtam a beszélgetés kapcsán, az egyik, hogy elfogadja-e, a másik pedig az, hogy mi van, ha lett valami baja? A beszélgetést megelőző két órában inkább az első jutott eszembe, egész délelőtt meg a második. És persze, amióta ismerem, azóta bennem van mindkettő. Valószínű kigondolkoztam és egy időre meg is győztem magam arról, hogy nagyon vigyáztam, és nem lehet baj, és ezért a másikra koncentráltam. Önzőnek is éreztem magam, mikor ez előjött, de akkor már nem tudtam gondolkozni, azt sem tudtam hol vagyok és mit csinálok éppen. Csak távoztak a szavak a számból, kívülről hallottam magam, és szinte én is kiváncsi voltam arra, amit mondok.

Fegyelmezetten figyelt, aztán hozzambújt és összetört. Éreztem, hogy elkezd remegni és sírni. Annyira mélyrol, mintha egy kútból törtek volna fel a könnycseppek. Ültem némán és már sírni sem tudtam. Ezt hozta ki belőlem, hogy csak néztem magam elé, mint egy robot és semmilyen érzelemre nem voltam képes. Sokkot kaptam én is, mint ő, csak máshogy nyílvánultunk meg ebben a szituációban. Szabadkozott és bocsánatot kért, hogy számonkérte tőlem ezeket a dolgokat, ami miatt kibukott a téma. Nem tudhatta és teljesen érthető kérdések voltak ezek és ebben a helyzetben nem neki, hanem nekem kell ha kicsit is, de magyarázkodnom. Ez nem hagyományos értelemben vett magyarázkodás, hanem valami olyasmi, amikor az ember furán szégyelli magát. Saját maga és a másik előtt is.

Zokogása hol megállt, hol újra kezdődött, majd mondta, hogy nem tud most mit mondani, sem erre, sem ránk,hogy mi lesz ezután. Kérte, hogy bújjunk össze és aludjak ott. Felajánlottam, hogy hazamegyek, ha szeretne egyedül lenni, de nem akarta. Féltem hazamenni, és attól is, hogy így ébredjek mellette másnap reggel.

Ósszebújtunk és aludtunk. Vagyis én aludtam, ő zokogott. Mikor nyugtalanul ébredtem, éreztem, hogy ott fekszik mellettem és rázza a zokogás. Rettenetes érzés volt hallani és látni azt az embert, akit nagyon szeretek, hogy ott fekszik mellettem remegve és mikor megölelem a fülembe súgja, hogy „félek!” Csak azt tudtam mondani, hogy „minden rendben!”, ugyanakkor tudtam, semmi sincs rendben. Most rázott fel valaki a legszebb álmomból és még arra sem volt időm, hogy felkészüljek az ébren töltött időre, túl hirtelen jött és nagyon féltem mindentől. Mindig szerettem (volna) nagy hatással lenni másokra, de nem ilyesmire gondoltam. Nem akartam bántani, de ez is én vagyok, még akkor is ha nem tiszta lappal indultam.

Azt hiszem a levelem és ez az este mindkettőnk életét örökre megváltoztatta. Remélem az ővét „csak” erősíti, hiszen nem történhetett baja! Nem!

“Nem tudom, mit mondjak. Valószínű már mindent elmondtam szóban, legalábbis remélem, de tudod írnom kell állandóan, jobban ki tudom fejezni magam írásban, mint szóban. Bízom benne, hogy lesz elég erőm ahhoz, hogy beszélni is tudjak. Nem tudom még mi lesz az este kimenetele, de egy dolgot szeretnék elmondani, amit tudom, többször megtettem már, de most lehet, hogy más értelmet is kap.

Nagyon szeretlek! Akkor jöttél, amikor a legkevésbé számítottam rá, ezzel igazolva azt, hogy nem szabad a dolgokra rágörcsölni, csak hagyni kell, hogy maguktól történjenek. Éppen ezért fáj még jobban, hogy ebben a helyzetben vagyok és Téged is ebbe hoztalak. Nem akartam, és próbáltam ebben őszinte lenni Veled, de nem ment. Tudtam, hogy nem tartható sokáig ez és fel kell egyszer ébrednem abból az álomból, amiben vagyok, aminek minden pillanata olyan könnyű és csodálatos, hogy el sem hittem. Nem gondoltam semmi rosszra, mikor Veled voltam, csak arra, hogy ezt szeretném mindig.

Bátor vagyok, bátrabb, mint hittem, ezt bebizonyította az élet, de egy dolog miatt rettegek, hogy elveszítelek. Nem szeretném, hogy sajnálj, nincs miért, nem lesz semmi baj, tudom. Nem szeretném, ha megváltozna ami köztünk van, ahogy rám nézel és látom a szemedben, hogy kívánsz és nagyon akarsz engem úgy, ahogy vagyok. Tudom, ez nem lehetséges, mert nem lehet semmissé tenni ezt a dolgot. Nem szeretnék magyarázkodni sem, nincs okom rá. Nagyon vigyáztam Rád és amit Te „eltolásnak” hittél, az pont az ellenkezője volt. Persze ezt akkor nem tudhattad. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, de úgy érzem innentől kezdve minden hazugság, amit nem mondok el.

Tegnap magamtól is éreztem és talán azért voltam akkor és máskor is fura, mert tudtam, ez egyszer elő fog jönni és kipukkan a buborék. Kipukkad és lezuhan a földre, légiességét elveszítve, ólomsúlyokkal, gyorsan. Ezt érzem most. Megtaláltalak és újra elvesztem, felemelkedtem és lezuhantam. Pont ezt nem akarom, hogy ilyennek láss, mert tényleg minden rendben van a körülményekhez képest és biztos most meg is könnyebbültem, hogy elmondtam. Te meg összezavarodtál. Ez érthető.

Túl vagyok a kezdeti sokkon és szerencsére nem egyszerre kell feldolgoznom az egészet, hanem elég szakaszonként, ahogy megérek rá. Egész eddigi életemre a kettősség volt jellemző; a fekete – fehér szindróma, hogy egyszer fent, egyszer pedig lent éreztem magam. Nagyon magasan és nagyon mélyen, sosem volt középút, ami biztonságos, de unalmas.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért történt ez velem. „Miért pont én?” – a szokásos kérdés, amit mindenki feltesz magának. Nagyon hiszek a jelekben és úgy fogom fel, hogy valami változni fog ezután, ami segíthet abban, hogy jobb ember legyek. Megtörtént, de még nem vagyok kész a teljes változásra, csak az előszobájában állok és félve, kisírt szemmel nézek körbe és ilyenkor a nagymamámhoz bújnék, akitől rendesen még elköszönni sem tudtam, Ilyenkor újra gyerek vagyok és arra gondolok mit rontottam el, hogy ez történt. Sokak szerint semmit, csak kaptam egy feladatot, amit meg kell, hogy oldjak. A másik énem meg rettenetesen bátor és nem foglalkozik semmivel és pontosan tudja, hogy nem lesz semmi baj. Annyi mindent megosztanék ezzel kapcsolatban, de félek, hogy még hallgatóságként is sok lenne és nem terhellek vele. Nem azért, mert nem tartalak érdemesnek rá, hanem mert tudom, mit jelent ez.

Végigcsináltam négy barátommal, akik mellettem voltak, főleg az elején annyira erősen fogták a kezem, hogy még most is érzem a szorításukat, mert beleégett minden testrészembe. Örökre. Életem legrosszabb időszakát éltem meg és most jött a legjobb Veled, de tudom, hogy nem felejthetem el az múltat sem, mert bennem van és mindig bennem lesz, kiirthatatlanul.

Soha nem hazudnék Neked és sose bántanálak, ezért elmondtam remélve, hogy tovább álmodhatok éjjel, mikor szorítasz magadhoz és nappal is, amikor mosolygok ha Rád gondolok.”