Megismerkedtem valakivel.
Nem terveztem semmi komolyat, de még komolyabbat sem. Egyszerűen csak jól akartam magam érezni, hogy egy pillanatra azt gondoljam, minden rendben van és normális vagyok. Nagyon régen nem írtam már. Talán azért mert el voltam foglalva azzal, hogy az épülő párkapcsolatomat ápolgassam. Párkapcsolat, még kimondani is fura, pláne úgy hogy nemrég erre semmi esély nem volt. Szokták mondani, hogy amikor elengedi az ember, akkor jön, váratlnul. Még egy ok arra, hogy ne vegyek tudomást arról, ami van. Egy újabb indok, hogy becsukjam a szemem és ne nyissam ki, hogy megnézzem, mi van körülöttem és bennem. Boldog vagyok, de nem felhőtlenül. Ez nem panasz, mert régen voltam már ilyen felszabadult. Ha Ő velem van, ha nem akkor energiavesztett leszek és felébredek. Mikor Vele vagyok akkor pedig édes álomban érzem magam. Olyanban, amiből soha nem szeretnék felébredni. Persze, félek a csalódástól is, de próbálom kezelni a saját szintemen,
Ami a “dolgot“ illeti, az sokkal erősebb rettegéssel tölt el. Félek attól is, hogy mikor és hogyan fogom neki elmondani és attól is, hogy esetleg ő is benne van már. Nagyon vigyázok rá, soha senkire nem vigyaztam még ennyire. Szinte eszelősen, de tudom, nem lehet eléggé. Persze, a túlzott óvas miatt soha nem tudom magam elengedni, mert mindig arra figyelek, mi hol van, mi hova kerül. Ok, mindig kell erre figyelni, de ez már olyan szint, ami nem engedi azt, hogy felhőtlen legyen az együttlét. Nem bánom, csak ne legyen baja. Hazugnak érzem magam sokszor, mert nem mondom el neki még akkor is, ha ez valahol érthető, de az sem korrekt, hogy megvárom, hogy szeressen és aztán. Nem tudatosan teszem ezt és nem taktikázok, csak képtelen vagyok elé állni még.
Tudom, az őszinteség a legtisztább, és azt is, hogy a betegség után sokan direct pozitív partner keresnek, nem csak a kockázat miatt, hanem a lelki részéből kiindulva. Valószínű aki nincs benne, sose érti meg, min megy a másik keresztül. Tisztában vagyok a társadalom reakcióival és kímélem magam. Ezzel a másikat sodrom bajba? Nem hiszem, de ugyanakkor persze, tudom, hogy ez így nem korrekt, de szémomra érthető reakció. Laci évekig járt egy fiúval, igaz távkapcsolat volt, de annyit hoztak ki belőle a hosszú idő alatt, amit csak lehetett. Laci kb. két év múlva tudta meg hogy a másik fertőzött. Igaz partnere már az elejétől kezdve gyógyszert szedett, ettől függetlenül vigyáztak, de még így sem mert elé állni. Amikor kiderült, ugyanolyan mély sebeket szakított fel benne a történet, mintha tegnap szerzett volna tudomást róla, Laci pedig eszelős lett az információtól. Nagyon haragudott, átverve érezte magát, pánikszerűen járt szűrésre, nem hitte el, hogy nem lett ő is beteg. Egy ideig nem beszéltek, aztán megbpcsájtott. Valószínű nem gondolt, nem gondolhatott bele, hogy a másik fél mit él át közben, mennyire nehéz ezzel előállni, és minél több idő telt el, annál mélyebb lett a rettegése. Nem emiatt szakítottak, Laci elfogadta, megértette, de nagyon sok fájdalommal járt még úgy is hogy ő nyitott, felvilágosult ember. Ha egyből megtudja, mi lett volna? Lett volna következő reptéren találkozás, forró, szenvedélyes öleléssel? Lettek volna éjszakába nyúló chatelések? Vagy átszőtte volna az egészet az aggodalom, a sajnálat és a tehetetlenség érzése?
Nem akarom, hogy magyarázkodnom kelljen és azt sem hogy sajnáljon. Nem akarom, hogy az eddig könnyed kapcsolat átalakuljon. Félek tőle, hogy megváltozik, és nem lesz többet ilyen. Rettegek attól, hogyha meg is érti és velem marad, végig kell vele is csinálnom a teszt procedurát, hogy megbizonyosodjunk róla, neki semmi baja. Remélem! Attól tartok, nem tudnám újra megtenni. Nem tudnék bemenni vele a kórházba és várni. Ha belegondolok, már attól remeg a lábam és a gyomrom. Sok lenne úgy érzem, de tudom, ez az egyetlen megoldás egy hosszú és kiegyensúlyozott kapcsolat megvalósulásának. Könnyebb lenne, ha gyógyszert szednék, nyugodtabb lennék és érte megtennem, úgyis hamarosan ez lesz, az eddigi eredményeim alapján lehet, már februárban. Sokszor azt érzem, egyszerűbb lenne elmenekülni inkább. Könnyebb lenne csak saját magam miatt felelősséget vállalnom. De ha küzdelem nélkül adom fel, akkor sose tudom meg, hogy mi lett volna. Lehet, tényleg találtam valakit ebben a Világban aki majd elfogadja ezt és szeretni fog? Nem is akármilyet. Vonzalommal indult, beszélgetéssel, utolsó villamos elérése, pár ital nála, órákig tartó nevetés, az idő megszünése, megsemmisülés a kanapén, óriási szenvedély, majd küzdelem érte. Kiderült az első alkalom után, hogy van valakije, nyitott kapcsolat, de van. Még párszor beszéltünk chaten utána, de nem számítottam komolyabb dologra, még akkor sem, ha tudtam, valami különleges van köztünk. Magamnak sem mertem bevallani, hátha akkor kevésbé fáj. Aztán pont egy nem túl jó időszakomban, Kristóffal való randi után pár nappal, álltunk Lacival a Deákon, pont láttam egy örökbefogadható kutyát a neten. Mondtam, hogy nekem kell valaki aki nem engedi hogy egyedül legyek, mert rossz hatással vagyok magamra. Laci megölelt, akkor már folytak a könnyeim. Elhatároztam, másnapig átgondolom, kell-e nekem ekkora felelősség, lehet hogy csupán egy pótcselekvés, aminek nem tehetek ki egy élő, érző állatot. Elköszöntünk, átmentem az úttesten, majd jött egy üzenet. „jó ez a fehér nadrág, szexi vagy benne.”
Ő volt, Kristóf, aki épp egy autóban ült a barátjával, és az imént előttük futottam át az úttesten.
Így indult, vagyis így folytatódott körülbelül három hete. Aztán szép lassan kiderült, van valakije, aki ragaszkodik hozzá. Nem volt kölcsönös, de ennek eredményeképpen, kaptam a fiútól üzeneteket, hogy kopjak le, ez csak szex volt, Kristóf az övé. Azzal nem számolt, és én sem, hogy Kristóf szerelmes lett, szinte azonnal, ahogyan én is. Volt minden ebben a pár hétben, hirtelen betoppanás Kristóf lakásába, miközben én a kanapén boroztam, sírás, éjjel rohanás hozzá, a szó szoros értelmében volt hogy lefutottam öt kilométert, csak hogy azonnal Vele lehessek. Szegény ”ex” valóban az lett rövid idő után, időzőjel nélkül, mert a borozós „mondtam, hogy kopj le” eset után Kristóf megmondta neki. Olyan volt mint az Igazából szerelem című film, amiből a hatás kedvéért a táblás jelenetet el is játszottam. A föld felett repkedtem minimum ötven centivel és egy nagyon hosszúra nyúlt pillanatra elfelejtette velem hogy ki vagyok.
Az elmúlt több, mint fél évben annyi sokk ért, amit egy erős embernek is nehéz lenne feldolgozni. Most lennék inkább boldog, minden komplikáció nélkül. Tudom, ez nem választás kérdése, de sokszor azt kérdezem magamtól, mi a jel és mi a feladatom ezzel?
Ha nem őrülök bele és nem vetek véget neki saját akaratomból, akkor elnyerem a boldogságot? A négy T, mint a sejtekben valóban a TÉVEDÉS, TITOK, TÜRELEM ÉS TELJESSÉG lenne?
Mit tettem, ami miatt nem lehetek csak úgy boldog?
Tudom! Nem nőttem fel időben és kellett egy fék. Az a baj, hogy bár a fék behúzva, én ugyanúgy száguldok tovább. Kicsit nyikorog, de nem csak a szemem, a fülem is befogom, hogy ne halljam.
