Túl vagyok a Szabóval való beszélgetésen. Abban reménykedtem, hogy megnyugszom utána, de nem ez lett. Tudom, hogy nem mindig azt hallja az ember, amit akar, de a nyers igazság eleggé letaglózott.

Kilenc után érkeztem a kórházba. Remegő lábakkal és gyomorideggel mentem végig az úton, hogy megérkezzek a tizennégyes ambulanciára.

Végig,  eszelősen azt mondogattam magamban, hogy „hogy kerülők ide? Mit csinálok itt?” 

Nem volt senki a váróban, becsöngettem, majd vártam Szabó doktorra. Elkezdtek érkezni az emberek, először egy jól öltözött fiú, aki be is ment előttem, mert én észrevétlen maradtam az oldalsó székeken. Majd megérkezett egy másik. Nagyon fura úgy ülni egy váróban, hogy közben érkeznek olyan „sorstársak”, akik ugyanabban a cipőben járnak, mégis bújkálnak, Itt viszont szembe kell nézni és reménykedni, hogy nem lép be egy közeli ismerős az ajtón. Mindig ez az egyik legnehezebb, ülni és várni. Hallgatni a lépteket, az ajtó csapódását és visszafolytott lélegzettel azt figyelni, hogy ki lép be. Ki fog szembenézni legközelebb, ki előtt derül ki, hogy ’én is’. Múltkor hagyott egy footprintet egy egyertelműen HÍV pozitívként ismerkedő fiú a neten. Lehet ő is látott a rendelőben vagy csak paranoiás vagyok elég erősen. Mindegy, előbb utóbb meg kell szoknom ezt, ellenkező esetlben megőrülök.

Körülbelül húsz perc várakozás és feszült figyelem után, hogy ki lép be az oldalsó ajtón, kijött Mária nővér és mondta, hogy mehetek, a doktor vár. Leültem vele szemben, még elintézett pár telefont majd rámnézett és a hogylétem felől érdeklődött.

„Fizikailag vagy lelkileg?” –

„Fizikailag természetesen” – jött a válasz. Igen, itt nem nagyon tudok részletesen belemenni a lelki bajaimba, azt beszéljem meg otthon. Tudom, van egy pszichológus kb. heti egyszer az ambulancián, de nem jutott még sose eszembe hogy igénybe vegyem.

Mondtam, hogy minden rendben, nem fogytam, jól vagyok. Azzal nem terheltem, hogy hetek óta meg vagyok fázva valószínű az egész nap bekapcsolt légkondicionálótól. Mondta Szabó, hogy minden eredményem rendben van, nem változott semmi, kicsit jobb lett a T4- em, ami jó. Friss fertőzött vagyok, semmit nem kell csinálni, Ennyi. Fejezte volna be, ha nem szakad ki belőlem egy csomó minden olyan dolog, amivel hónapok óta küzdök és szeretnék rájuk azonnal megnyugtató választ kapni. Kitértem arra, hogy ennyi vírussal ugye eléggé fertőzök. Szabó egyertelmű igennel válaszolt költői kérdésemre.

Rátertem arra, hogy mit tehetek, hogy elkerüljem annak a kockázatát, hogy mősokat megfertozzek. A válasz a ’vigyázzon!’ szó volt.

„Értem, de hogy lehet kizárni azt, hogy nem fogok senkit megfertőzni?”

„Sehogy!”- érkezett a súlyos válasz olyan erővel, hogy a virtuális betűk és hangok súlyátol besüppedt alattam a szék. Szabó, akitől azt vártam, hogy ne pánikoljak, ha vigyázok, akkor „lightos” dolgoktol nem lesz senkinek semmi baja.

Nem ez törtent.

Ezek után a következő párbeszéd zajlott le kettőnk között, melyben Szabó higgadtan, én izgatottan társalogtam, kérdeseket szegezve felé, mint egy Kékfény interjúban. Mária nővér az elején kiment, amitől felbátorodtam, és csak úgy röpködtek a számból az „orális”, „anális” és „előváladék” szavak. Zavarban voltam ameddig a nővér a szobában volt, megiscsak egy apácáról beszélünk. Nyílván hallott már hasonlókat, ha egy zömmel szexuális úton terjedő betegségre tette fel az életét, de nem éreztem magam komfortosan, hogy előtte beszéljek a spermámról.

 Kiment es elkezdődött a szembesítés, az elfolytott kérdések, a kapkodva feltett tézisek, a válaszok követelése.

“Hogyan vedhetem ki, hogy ne fertőzzek meg senkit?

“Ameddig nem szed gyógyszert, addig sehogy.

“De akkor mit csináljak?”

“Legyen türelmes és vigyázzon!”

“De hogy vigyázzak? Mit csináljak? Még évekig ne szexeljek senkivel, meg utána se?”

“De, nem ezt mondom, csak vigyazzon.”

Itt már eljutottam a kissé eszelős szintre és kitértem a kockázatokra, melyeket előadtam Szabónak, fordítva az orvos - beteg felálláson, bizonyítva, hogy ’én keszültem’. Rendben, anális együttlétnél használok óvszert (ami persze kiszakadhat, de őszintén én ebben azért kevésbé hiszek), orális szexnél ha én vagyok az aki végzi, akkor nincs gond – pipa. Persze lehet a partner is fertőzött, aki ezáltal bejuttathat valami más vírust a szervezetembe, de ha ez HÍV, akkor mivel még nem szedek gyógyszert nem sok jelentősége van. Lehet seb is a számban, de az utóbbi időben (kivéve, ami szerintem a betegségem okozója volt) nem vettem részt szájsebészeti műtéten. Ha én vagyok az aki hagyja az orális szexet (belezavarodtam, hogy ilyenkor ki az aktív és passzív, de mindegy is.), akkor értelemszerűen a partner érintkezik a spermámmal. Nem élveztem senki szájába sem, sőt próbáltam a közelébe sem menni, de ettől még nyílván lehetett előváladékkal való kontaktus. (Úristen, miket írok?! Előváladék kontaktus!)

Arra számítottam, hogy Szabó majd azt mondja, hogy az előváladék nagyon kicsi kockázat, hiszen a neten is az van, hogy lehetőleg ne vegyük szánkba olyan ember spermáját, akinek nem vagyunk biztosak a HÍV statuszáról. ( Lefordítom: senkinek! ) Az előváladékról annyit ír, hogy tartalmazhat vírust, ha az illető frissen fertőzött és a partnernek van sérülés a szájában. (ami nem is kelll, mert az íny is elég képlékeny, tehát ez is lehet veszélyforrás)

“Doktorúr, ez most kicsit ellentmondás, amit mond, hiszen, mikor először találkoztunk és elkezdtem fejtegetni, hogy honnan, kitől kaphattam el, akkor említettem egy orális esetet, amikor nem is előváladékról, hanem konkrét szájba történő ejakulációról volt szó. (Dr. Lux Elvíra szexológusnak érzem magam ilyen szóösszetételek leírása után ) Akkor azt mondta, hogy „ilyen csak a mesében van”

“Igen, de az esélye nem kizárható. Nem gyakori, de mittudomén 100-bol vagy 50-bol egy eset. Van ilyen, de nem jellemző, Inkább vigyázzon!

“Dokturúr, 100 vagy 50 nem mindegy, én csak szeretném az esélyt csökkenteni, hogy megfertőzök valakit. Lehetek türelmes, de ettől még vannak igényeim, különösen, hogy ne érezzem magam kirekesztettnek és másnak.” – folytattam.

“Ne pörgesse magát a statisztikával, vigyázzon és kész, de ha megnyugtatja magat, akkor adok egy gyengébb gyógyszerkombinációt és akkor lemegy a vírusszám, bár akkor is fertőzhet. De akkor élete végéig szedni kell és elkezdődik a gyógyszerszedés, és magának még nem kellene, hiszen az immunrendszere is rendben van.”

Eszembe jutott az a beszélgetés, mikor először voltam Szabónál és akkor mondta, hogy nem kell gyógyszer még, de természetesen én döntöm el, elkezdhetem szedni, ha akarom. Azt mondta példanak, hogy aki a szexből él, annak fontos. Ezt akkor nem értettem pontosan. Ha pornószínész vagyok, akkor utána is nyílván védekezek szex közben, max az orális dolgoknál nyújt kicsit nagyobb biztonságot. Nem élek a szexből! Ettől még szeretnék szexelni és nem úgy, hogy kiírom magamra, hogy „hasonlót keresek”.

Szabó folytatta: “Ha nem hagyja abba ezt a hülyeséget, hogy pörgeti magát, akkor gyógyszert írok fel magának, aztán nézhet.  Maga alapból nem egy egyszerá eset, ezért ne tegye magát lelkileg tönkre.” Azt is mondta, hogy ha a következő vírusszámom is magas lesz, akkor adnia kell valami gyógyszert, még akkor is, ha az immunrendszerem rendben van. A következő vizsgálat november végen lesz, vírusszámot csak a következőnél, februárban néznek. (Úristen, akkor lesz egy éve! ) Aztán még beszelgettünk kicsit, hogy a tévében volt egy énekesnő, aki annak ellenére, hogy HÍV fertőzött, lefeküdt egy csomó férfival (gondolom védekezés nélkül), akiből az egyik állítólag megfertőződött és büntetőjogi felelősségre vonták. Azzal védekezett Ms. X, hogy ő már gyógyszert szed és azt mondták neki, hogy ebben az esetben nem fertőzhet. A történet lényege tehát az volt, hogy mekkora tévhit ez, hogy az, akit már kezelnek, nem fertőz. Vagy nem…

Majd beszéltünk a felelősségről (de ez már kocsma hangulat volt, nem orvos – beteg viszony. „Még egy sört Jancsikam?” „Elfogadom, Javikám, nagyon kedves vagy és ha már a pultnál jársz egy fél Unikomot is tettess a talcára, köszönöm”), hogy nem bizonyítható, hogy ki, kitől kapta el a fertőzést. Tehát ne aggódjak – vontam le a következtetést- nem lehet bizonyítani, hogy ki kitől kapta el. De nem is ez a lényeg, hanem a tudat, a lehetőség. Persze, ha nem tudja az ember a státuszát, akkor fokozattan benne van, hogy ki, mit ad át a másiknak. Felrémlett előttem az elmúlt időszak nem sok szexuális együttléte és az, hogy kinek adhattam át, ki fog megjelenni és felelősségre vonni. Azt hiszem a lelkiismeretem fog megölni sokkal előbb, mint a betegség. Valószínű a legkínosabb védekezéssel igyekeztem ezeket az esélyeket csökkenteni, de akkor is.

Ugyanakkor, ha nem csaponganék, hanem megtaláltam volna életem szerelmét, akkor mi lenne? Ugyanaz! Valószínű az elején nem közli az ember a partnerével, hogy fertőzött, pláne, ha még nem világos, hogy ki, mit akar a másiktól. Ugyanúgy veszélyezteti, különösen, ha még szó sincs gyógyszerről. És ha megmondja? Akkor mi van? Akkor sebeket néznek egymás szájában orális szex előtt vagy romantikusan gumiban végzik ezt a tevékenységet?

 Kezdem érteni a „HÍV + vagyok, hasonlókkal szexelnék” felhívásokat.

 Az anális védekezés alap (lenne), de az orális dolgokról amit Szabó mondott kicsit tömeggyilkosnak érezhetem magam. Eddig is rettenetes lelkiismeretfurdalásom volt emiatt és Vikitől is csak azt kérdeztem, hogy ha nagyon vigyázok, magamra és másokra, akkor helytelenül cselekszem, hogy taláálkozom néha emberekkel? Az volt a válasz, hogy jól teszem, fiatal vagyok, éljek és vigyázzak persze.

Tetszik valaki, ami lehet csak szex, de izgalmas. Nagyon! Most akkor stoppoljam magam és ne menjek át este, hiszen veszélyes?

A tévében látott híres énekesnő esetének elbeszélése közben belépett Mária nővér, akinek elmesélte Szabó az esetet, mert Mária nem néz tévét, tehát nem értesült a történetről. Mária annyit tett hozzá, hogy „.. és összefeküdt férfiakkal? „(én is összefekszem- a szerk.), majd közölte, hogy nem lehet megállapítani kitől kapta meg, tehát mindegy. Kurvára nem mindegy!

Összenevettek Mária és Szabó, fokozva a baráti összejövetel hangulatot (Mária ennél a pontnál szólhatott volna, hogy ő bizony még el tudna viselni a testébe egy kisüstit), hogy egyre jár az agyuk. Szabó szerint túlpörgetem magam és általában az emberek nem foglalkoznak másokkal.. De én nem akarok gyilkolni! De bezárkózni sem! Mi a megoldás, nem tudom. Most ott tartok, hogy elképzelésem sincsen róla.

Végeztünk a beszélgetéssel majd elköszöntem. Még annyi útravalót kaptam, hogy vigyázzak magamra és ha gond lenne, hívjam a mobilján, Mária nővér azzal nyugtatott, hogy ez egy hosszú folyamat, a lelki része nehéz, de minden helyre áll. (Ha nem szexelek, akkor megyek tönkre lelkileg a szükségleteim visszatartása miatt, valamint hogy saját magam rekesztem ki a társadalomból, ha pedig igen, akkor abba, hogy azon kívűl, hogy sose engedhetem el magam és oda kell arra is figyelnem, hogy mi, hova folyik, megfertőzhetek másokat. Az odafigyelés megy, éber vagyok és koncentrálok, de a tudattal nem tudok mit kezdeni, hogy felelős vagyok másokért. Vagy mit tegyek? Ne engedjem, hogy más hozzám érjen? Az utóbbi időben direkt még ezt is elkerültem, de kicsit furán veszi ki magát a dolog, illetve azért az esetek felénél elkerülhetetlen.)

Elköszöntem, majd kimentem a váróba, ahol már körülbelül öten ültek, harminc feletti nő, fiatal lány fekete barátjával, két meleg…A rendelő hangszigetelése nem túl jó, én is hallok néhány szót, ami kiszivárog, így más is hallhatta az „előváladék” című irodalmi performanszomat. Köszöntem majd gyorsan távoztam.

Menekültem, ezuttal nem érezve azt, hogy nyertem újabb három hónapot. Sokkal inkabb azt, hogy hogy számolok el magamban az elmúlt kétszer hárommal?