Második kontroll. Pont tegnap, vagyis hajnalban lett vége a Szigetnek, majd másnap mehettem a Lászlo Kórhazba az arctalanokhoz, vérvetelre. Úgy terveztem, hogy nem is megyek ki utolsó nap, hanem lelkileg és testileg egyaránt rápihenek a megpróbűltatásra, miszerint át kell lépnem a küszöböt, felemelt fejjel, bárki is ül majd a váróban, azt figyelve, hogy ki érkeze Mindig ez a legnehezebb, legalábbis a vérvétel részénel, hogy meg kell jelenni, Ilyenkor még semmi információ, csak ott kell lenni és szembe kell nézni. Legfőképp magammal. Mintha így lenne kitalálva az egész, hogy bizonyos időközönként fel kell állni, ott kell lenni és szembesülni azzal ami van. Megint nagyon bölcsnek és tapasztaltnak érzem magam, pedig most volt fél éve hogy tudom. Olyan, mintha évek óta tartana. Azóta várom a telefont, amiben Mária nővér közli, hogy vagy tévedés történt és semmi bajom, vagy azt, hogy a szervezetem eddig még sose látott módon kiírtotta a vírust és makk egészsséges vagyok. Nem hívott azóta sem, de azt hiszem, mindig erre a telefonra fogok várni.

Fegyelmezett voltam, mert hazaértem fél három körül, hogy utána pár óra alvást követően elindulhassak a Nagyvárad térre. Nem mentem túl korán, inkább késsek az irodából, de nem tudtam hajnalban kelni, és úgy is mindig várni kell, tehát gondoltam, semmi jelentősége annak, hogy milyen időpontban érkezem. Próbáltam lemosni magamról a fél flakon vastagon magamra fújt csillám spray-t, amiből a derakamtól felfele mindenhova jutott, hogy az utolsó Sziget napon a meleg sátorban ezzel a vizuális látványossággal kedveskedjek az ott szórakozóknak, miután letépem, majd bedobom az atlétámat a tömegbe. Nyílván senki nem gondolta volna, hogy életem egyik legnehezebb időszakában vagyok, de mit kellett volna csinálnom? Ha nem megyek és otthon ülök, akkor megérkezik a várva várt telefon? Nem hiszem. Legalább elterelte a gondolataimat és olyanokkal voltam, akiket szeretek, meg igazából nekem hosszú évek óta ez az év legfontosabb egy hete, amikor olyan világba csöppenhetek, ami akkor és ott tökéletesnek tűnik. Nem szerettem volna a karomon és egyéb testrészeimen, különösen a vénám környékén csillogó kiegészítővel érkezni a kórházba, ahol éppen a betegségem aktuális állapotának megállapításához szükséges vért veszik le.

Nem gondoltam bele semmibe, csak elindultam, mint egy robot, abba sem, hogy üresek lesznek újra a napjaim Sziget nélkül és abba sem, hogy ebben az állapotban fognak levenni tőlem megint hat (!) ampulla vért. Gyorsan mentem, mintha attól a gondolatimat is el tudnám hesegetni, Mintha a kvázi száguldás közben keletkezett szellő nem engedné hogy megtapadjon valami szikra az agyamban, amit továbbvihetek és kellemetlen érzéseket okozhatnak bennem.

Mikor odaértem, nem volt nyitva az első ajtó, amin végig kell menni, hogy a tizennégyes ambulancia utolsó rendelőjéhez jusson az ember. Itt még van eselyem felkészülni, miközben megyek egyre hátrébb az epületben, hogy ki fog ülni a váróban, azt várva, hogy behívják. Kénytelen voltam oldalt belépni. Egyből a közepébe, minden felvezető nélkül. Egy negyvenes, nem melegnek kinéző, sokkal inkább kissé börtönviselt forma ült a váróban, akinek hello-val köszöntem automatikusan, Ő is arctalan, tehát tegezhetem,

Leültem és vártam, Körülbelül húsz percet, közben fél szemmel nézegettem a tőlem pár méterre levő Plussz Egyesület faliújságját, ahol valami szörnyű fotó volt kint, egy félkopasz emberről, mintha valami bőrbetegsége lenne. Valami volt alá írva, Gondoltam, kifele menet megnézem, de persze mikor végeztem olyan gyorsan hagytam el a rendelő környéket is, hogy nem fért már bele az információgyűjtés a betegség szörnyű mellékhatásairól. Ezúttal tájékoztató kiadványt sem vettem magamhoz, pedig most sokféle volt belőle, bővült a kínálat, azóta, mióta nem jártam ott. Közben megérkezett egy szintén negyven-ötven körüli férfi. Azon gondolkoztam, hogy ők vajon a kilencvenes évek tudatlan szexuális szabadsága közben kaphatták el a vírust vagy az információkkal ellátott huszonegyedik században, mint én?

Gondolataimat Mária nővér szakította félbe, aki kijött és érdeklődütt, ki volt előbb, menjek be, mert a börtönös férfi nem vérvételre vár. Legalább nem vagyok addig sem a váróban, hallgatva a lépteket és már csak a kilépést kell megúsznom és kirohannom, hogy ne találkozzak senkivel, mikőzben egy vattát szorítok a vénámhoz. Bent már jó, nagyom kedvesek a nővérek, fura, de ott már teljesen megnyugszom. Nem félek a tűszúrástól, profin csinálják, még csak nem is kellemetlen. Klári nővér kérte, hogy üljek le, közben Mária nővér kereste a papírjaim, Szabó doktor helyén ülő másik orvos pedig a reggeli újságot olvasta Néhány kérdést tettek fel, nem, még nem szedek gyógyszert, igen három havonta járok, stb. Levettek a tetemes mennyiségű vért, amit megéreztem ebben az állapotban egy hét tömény Sziget és munka kombó után. Minden nap, kivéve a hétvégét, hazarohantam átöltözni és mentem a fesztiválra, sőt olyan is volt mikor már vittem magammal a “szigetes cuccomat” és onnan mentem, hogy utána pár óra alvás után kileckor megjelenhessek a munkahelyemen. Mikor megtörtént a csapolás (fúj!), felálltam, hogy aláírjam a papírokat. (Kíváncsi vagyok, hogy ezek hol jelennek meg és van e egy központi nyílvántartas, ha pl. füleszetre megyek, hogy by the way HÍV pozitív vagyok.)

 Mária nővér ijedten mondta, hogy “Szorítsa a vattát még, nehogy meginduljon a vérzés, majd később aláír.” Nyílván vizualizálta, hogy a hirtelen történő felpattanásom következtében a vénámból tömény vér lövell ki, ami beteríti az egész rendelőt, a nővérek menekülés közben megsérülnek, a vérem az ő vérükkel keveredik és mindhárman fertőzöttek lesznek egy szempillantás alatt. Mária nőver “neee” sikoltástól eltorzult arccal, lassított mozdulatokkal vetődik az ajtó felé, Klári nővér az ablakon próbál menekülni, míg a kint várakozók nem értik, mi történik odabent, hiszen itt eddig csend volt és nyugalom. Feszült csend, de csend. Visszatérve a horrorisztikus víziómból, szót fogadtam Mária nővérnek, kicsit még szorítottam, aláírtam, majd elköszöntem. Másfél hét múlva lesz eredmény.

Amire kiértem, szinte töröltem a történteket, ha valaki megkérdezte volna, mitől van a vénámon kisebb véralafutás, szemrebbenés nélkül azt mondom, hogy egy szokásos vérvetel, a háziorvosom küldött, hogy nyugodtak legyünk, semmi bajom. Annyira meggyőzően, hogy magam is elhiszem, Kicsit azért ez ijesztő, ugyanakkor segít totálisan lenulláznom a betegségtudatom. Nem tudom, hogy ez a megoldás vagy nem, de ez jön belőlem, vagy van, vagy nincs, fekete vagy fehér. Pedig ez is egy tanulópénz arra, hogy megtaláljam a közte lévő színeket és megéljem a dolgokat. Drága tanulópénz és nem túl kíméletes, de nem kérdezte meg senki, mit szeretnék. Ezt kaptam és ezzel kell élnem. Az egyik énemnek, a másikkal minden rendben van.