Úgy érzem kommunikálnom kellene Ádámmal.

Félretenni mindent, ami volt és beszélgetni vele. Valószínű nagy szüksége van rá, mint ahogy nekem is. Talán jó lenne együtt sírni vagy csak őszintén megnyílni egymás előtt, kinyílvánítani azt, ami bennünk van. A félelmet, a kételyt és mindent. Nem tudom, érett e a kapcsolatunk erre, eltelt e annyi idő azóta, hogy működjön vagy volt e egyaltalán valaha ilyen szinten.

Egy biztos, nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem egy egyszerű kapcsolat és annak klasszikus és törvényszerű végéről beszélünk. Mindketten kaptunk valamit, ami egy rossz emlék és egy kellemes együttlét életreszóló kiterjesztése, akár egy meghosszabbított kar, amely mindig eléri a másikat. Túl romantikus vagyok, még ebben a helyzetben is. Lehet, hogy segítene, ha tisztázódnának a körülmények, hogy ki - kitől kapta meg a betegséget. Semmi jelentősége, de szerintem segítene mindkettőnknek. Ha én vagyok a hibás, szeretnék vezekelni, a szemébe nézni és bocsánatot kérni, tőle, magamtól és kettőnktől. A helyzetért, azért, hogy elrontottam valaki életét.

Ha ő, akkor neki is sokat segítene a szemembe nézés.  Tudom, mindketten hibásak voltunk. Hibásak, mert megbíztunk a másikban. Miért ne tettünk volna? Egymás szemébe néztünk és tisztaságot láttunk benne, őszinte és mosolygós szempárt. Nem ezen múlik, hiszen én nyugodt lelkiismerettel mentem bele, hiszen nem tudtam semmit, sem magamról, sem róla. Fontos ez egyáltalán vagy csak újra belepörgetem magam, hogy utána megint elmeneküljek a gondolattól is. Mintha egy pillanatra beletenném a lábujjam egy tűzforró vízbe, de amint megérzem hogy éget, kirántom.

Kiborultam. Ölelésre és nyugalomra vágyom, Arra, hogy valaki azt mondja, hogy nem lesz semmi baj. Nem arra vágyom, hogy egy olyan embertől halljam, aki hozzáértő és szakmailag mond valamit a betegségről, mert itt is eltérnek a vélemények. Nem az újsagíróktól várom, hogy nyugtassanak meg egy jó hangulatú főcímmel, sokkal inkább arra, hogy valaki azt mondja, hogy mellettem lesz akkor is, ha egyszer ilyen állapotba kerülök. Fogja majd a kezem és szeretni fog a végsőkig. Tudom, mindenki erre vágyik az életben, erről szólnak a fimek, a zenék, a versek, minden, Miért gondolom hogy ez nekem jár? Csak azért mert beteg vagyok? Ugyanmár, mennyi nálam sokkal betegebb ember van, rosszabbul kezelhető betegséggel, akiknek valóban arra van szükségük, hogy támaszra leljenek az utolsó időszakban.

Ugyanakkor elegem van a találgatásból, abbol, hogy minden mondat "szerintem"-mel kezdődik, abból, hogy minden csak feltételezés, egyénfüggő és viszonylagos. Nem Ádámtól várom a megoldást, de szeretném néha megölelni, elvonatkoztatva attól, hogy mi történt köztünk. Szeretném magamhoz szorítani, mert tudom, hogy ő is fél.

Tudom, hogy retteg, mint én és elnyomja magában az érzéseit. Nem hagyhatom sem őt sem magamat sokáig ebben a hazugságban, mert egyszer kibukik és senki nem tud megvédeni magamtól.