Elolvastam egy cikket az Interneten a betegségről, bárcsak ne tettem volna. A Facebook-on osztotta meg egy ismerősöm a Népszabadságból. Miközben olvastam, megint visszakerültem a spirálba. Annyira koncentrálok ilyenkor, amikor ebben a témában olvasok, hogy pattanásig feszülnek az idegeim és szinte visszafolytom a lélegzetem. Nem volt benne semmi különös, egy momentum mégis, egy beteg ember beszél, aki ágyhoz és infúzióhoz van kötve, száján nedvedző herpesz. Klasszikus AIDS beteg képe jelent meg előttem és valószínű nem tévedtem nagyot. Utána leírják, hogy mostanában a 2- 10 éves TÚLÉLÉS 30-35 évre emelkedett, és amennyiben az ember elkezdi a kezelést és nincsenek mellékhatások, akkor sikerülhet kihúzni a betegség élettartamát.

Akkor a cikkben szereplő emberrel mi van? Ő miért fekszik gennyes herpesszel harmincévesen, ágyhoz kötve??

AZONNAL MONDJA MEG VALAKI, HOGY MI FOG VELEM TÖRTÉNNI!

És ha vége a harminc évnek, lejár az idő, akkor egy ágyban halok meg jó esetben hatvan évesen? Pont akkor, amikor életem munkáját élvezhetném, boldog öregkorban, sármosan és fiatalosan, dacolva a korral és a körülöttem lévő világgal. Kétségbe estem. Fojtogat a sírás és üvölteni tudnék!

 Nem tudom, mit higyjek. Mi az igazság? Egy másik cikkben szereplő fiú, akinek immunrendszer értéke százötven körülire csökkent, de gyógyszerrel felhozták és jól van, ez a valóság vagy a gyenge, fiatal srác, aki ágyban fekszik és nem mer ránézni az emberekre, mert fél, hogy látják rajta a betegséget? Melyik a valós sztori? A Szabó féle "nyugodjon meg, minden rendben van, nem lesz semmi baj" vagy a média félelmetes és vészjósló cikkei, melyekben lesoványodott embereket szólaltatnak meg, akik egykor jóképűek és életerősek voltak? Voltak. Azt hittem, hogy ez a kép már megszűnt és most már pozitív kommunikációra váltottak.  Ezek szerint nem. Félek beszélni a betegségről. Az elején mindig erről akartam, most pedig félek még szóba is hozni, inkább maradok a saját magamnak kialakított hazugságban, és amint meglátok egy ilyen cikket, elolvasom, de azonnal el is hesegetem magamtól a gondolatatot is, hiszen "minden rendben".

Nem! Semmi nincs rendben! Rettenetesen félek, szinte eszelősen. Olyan erővel tör rám a rettegés, hogy lebénítja az egész testem. Vajon mikor fogok én is betegen feküdni egy ágyban, számon herpesszel kerülve mindenkit?  Mikor fog megszűnni minden egy pillanat alatt, amiért dolgoztam és építgettem?  Mikor fogom látni a körülöttem lévő emberek szemében a szomorú és tompa fényt, melyből árad a sajnálat, hogy milyen kár érte, hiszen okos és helyes fiú volt?

Most kezdek kibontakozni és megtalálni önmagam, Felvállalni és megérteni a belső énem. Kibékülni a körülöttem lévő világgal és úgy élni benne, hogy én is részese legyek és ne csak, mint külső szemlélő tekintsek rá.  Pont most! Sosincs jó időpont és időzítés, de olyan kár. Kár értem. Nem önsajnálat, de ezt gondolom. De! sajnálom magam és azt is, hogy nem merek és nem tudok lépni semmerre, csak állok bénultan és nézek magam elé. A környezet, amit látok, nem változott, csak én. Legbelül, ahol senki sem látja. Egyelőre.