Fura, hogy eddig mindig volt mellettem valaki, és egyáltalán nem okozott gondot az, hogy találjak magam mellé egy partnert egy órara, egy éjszakára, egy hétre, hónapokra, vagy azt gondolva egy életre. Aztán persze a legtöbb esetben kiderült, hogy nem egymást keressük, nem ugyanazt gondoljuk. Nem úgy és nem akkor. Legalább eltelt valamennyi idő, ameddig erre rájöttünk és azt éreztem, hogy lehetőséget adtunk egymásnak arra, hogy kiderüljon, lesz e folytatás.

Az elmúlt időszakban sokszor futottam bele az 'eltüntnek nyílvánítva' kategóriába, akik minden előzetes előjel vagy jelzés nélkül kerültek ki az életemből, meg akkor is, ha egy-két találkozás után naívság lenne azt állítani, hogy benne voltak. Minden rendben ment, jól sikerültek a találkozok, van téma és a kémia is működik. Másnap még beszélünk, talán harmadnap is, tervezgetjük a következő találkozót, egymás szájából vesszük ki a "jó volt Veled" mondatokat, majd jön a kifogás, annak is a legklasszikusabb és legmagalázóbb formája.

Mintha minden találkozó utáni másnap valaki felkeresné az illetekéseket és a következővel állna elő: "Aranyos, helyes fiú, de beteg. Kell ez neked? Fel vagy készülve a lelki és testi dolgokra, a korlátokra és mindenre, ami ezzel jár? Ő sincs még és valószínű támaszt keres maga mellé. Biztos, hogy Te akarsz lenni ez a támasz? Fiatal vagy és annyi helyes, egészséges fiú van még! Válogass és menekülj!" Az illető tekintete zavaros lesz, sajnálat jelenik meg benne majd aggodalom. Nem értem, magáért. Vigyáztunk, de akkor is. Nem lehet elég óvatos az ember.

Tudom, hogy a legritkább esetben fordul elő az, hogy két ember egymásra talál és túlmutat azon a kapcsolatuk, hogy az ajtóban egy gyors puszival és egy "majdbeszélünk"-kel elválnak. Tudom, hogy a melegeknél ez még bonyolultabb és összetettebb ügy, mert többsége lelkiserült és saját magával sincsen tisztában, nemhogyegy’ másik emberrel, tetézve ezt a tipikus "úgyisvanjobb" filozófiával. Én is csináltam már ilyet, hogy eltüntem és megkönnyebbültem, hogy vége, hiszen ennyi volt, el sem kezdődött. Persze, én is belefutottam olyanba, hogy a másik fél teljesen más elképzeléssel állt hozzá a dologhoz és nem értette, hogy mi történt másnapra. Igyekszem kommunikálni mindent, vagy legalább viselkedésemmel éreztetni azt. Lehet, nem mindig sikerül és félremegy valami, ami sérülést okoz a másiknak.

Másik magyarázat erre a jelenségre, hogy a melegeknek szükségük van az érzésre, miszerint együtt alszunk és öleljük egymást, csókokkal kelünk és öleléssel folytatjuk a délelőttöt, mielőtt üzenetet küldenénk, melyben kinyilvánítjuk, hogy mennyire jó volt. Szükségük van rá, de igazából csak az esszencia kell, aztán mennek tovább. Kell az érzés, kell az izgalom, de pontosan eddig és ennyire. Persze, hogy magamban keresem a hibát, most meg aztán különösen, a sorozatos ilyen jellegű történések után, meg a helyzetemből adódó hátrányokat tudva, amit lehet nem ismer a másik fél, de éppen elég, hogy én igen. Nagyon jól, hiszen beleégett az agyamba, és megállíthatatlanul perzsel, hogy minél több részt pusztítson el.

Nagyon mélyen és örökre.

Nyílván lehetnek racionális magyarázatok, melyek az adott illetőnek nemvagyokelégjó’ körbe tartoznak. Ebbe belegondolni pedig szomorúsággal tölt el, most hogy fokozottam sebezhető vagyok. Igen, valószínű nem vagyok elég jó és nem elég jónak lenni elkeserítő. Jónak lenni unalmas, törekedni arra pedig felemelő. Nem akarok megfelelni, csak szeretném, ha lenne valaki aki nekem akarna megfelelni legalább egy kicsit. Valószínű a másik fél is ezt érzi és ezzel bezárult a kör, ami az emberi kapcsolatokat illeti. Túl önző az ember, hogy szeretni tudjon. Akik elég erősek az önhazugsághoz, azoknak sikerül és az, hogy meddig tartják ezt az állapotot fenn, csak az akaraton múlik. Nem akarok és nem merek szeretni. Jobb a fájdalommentes egyedüllét, mint egy fájdalmas kapcsolat. Ez is önbecsapás, csak máshogy. Nem tudok jobb dolgot mondani annál, mint amikor egy olyan ember mellett ébredhetek, akit szeretek. Nem tudok, mert nincs. Megszállottja vagyok az érzésnek és ezért fáj, hogy kicsit megtapasztaltam újra, aztán köddé vált. Eddig is érzékeny voltam, de ez a dolog (dolog!) még sebezhetőbbé tett, ugynakkor erősebbé is. Kerülök minden sérülési felületet (szó szerint is), ugyanakkor félek, hogy így maradok és nem lesz sose olyan reggelem, amikor mosolyogva nézhetek a mellettem fekvőre.

Még jól vagyok, még élek, tudnék mosolyogni, de mi lesz később?

Persze, elondhatnám mindenkinek akivel találkozom, hogy mi a helyzet velem, de mire vezetne? Őszinte lennék, de ugyanakkor pontosan tudom, hogy százból kilencvenkilencen hogy reagálnának. Lehet, én is így tennék. Hazudok? Lehet, de úgy érzem, nincsenek erre az infóra felkészülve mások. Kínosan figyelek arra, hogy senkinek ne legyen baja, még akkor is ha magamat nagy mértékben háttérbe szorítom. Nem érzem magam ettől rosszabb embernek, csak nem szeretném ha ez határozna meg. Eddig is, és most is tudom a korlátokat, hiszen nem azért kerültem ide, mert ész nélkül belementem mindenbe. Nem volt szerencsém, de azt hiszem, ha minden pillanatban szembesülnöm kellene ezzel úgy hogy ezt másonak is kimondanám, nagyon hamar megsemmisülnék.