Megvannak az első, “igazi” eredményeim. Igazábol már két hete megvolt az egyik adat, a másik részével kapcsolatban most kellett telefonálnom Mária nővérnek.

Most is, mint két héttel ezelőtt, az ájulás határán hívtam a megadott telefonszámot, amellyel most harmadszorra sikerült kapcsolatba lépnem. Kevésbé voltam ideges, mint két hete, így csak körülbelül kétszer mentem neki egy kerítésnek, mert nem tudtam egyenesen menni az úton. Ha meglátott volna valaki, biztos azt gondolja, hogy kimentem az irodából, hogy egy kisebb mennyisegű tömény alkohollal hozzam magam formába annak érdekében, hogy további bugyuta anyagot írjak, illesszek be pályázatokba, hogy utána azt egy tollvonással kihúzzák azzal, hogy nincsrápénz'. Pedig csak egy számot tárcsáztam és a nevemet közölve egy információra vártam. Egy számra, ami befolyásolhatja a későbbieket.

Mikor először telefonáltam, fél órán át köröztem a munkahelyemhez közeli utcákban, hogy megtálaljam a megfelelő helyet arra, hogy Mária nővérnél bejelentkezzek, és tollal a kezemben várjak, majd papírra véssem az igen jellegtelennek tűnő, de ugyanakkor sorsdöntő egyetlen számot. Nem voltam magamnál; beszédültem a polgármesteri hivatalba is, hátha ott nyugodtan le tudok ülni és hallgatni Mária nővér megnyugtató orgánumát. Persze, azonnal kifordultam, mikor megláttam, hogy harminc ember ül műanyag székeken és közben pittyegő hangot ad ki a sorszámkijelző készülék. Aztán végül, már tényleg az ájulás határán beültem egy vendéglő teraszára és zöld teát rendeltem. Zöld tea mérgezést fogok kapni, annyit iszom belőle. Nem tudom, van e értelme, és javít e bármit az állapotomon, de mindenesetre iszom, mintha kötelező lenne. Azóta hogy Viki rámparancsolt, hogy igyam. Ehhez kapcsolódott még a C-vitamin szedés is, de azt már nem szedem, mert mindig elfelejtem, Sose ment a rendszeresség semmiben. Na, majd most! Kaptam egy olyan betegséget, ahol a rendszeresség tart életben. Ha nem tartom be, meghalok! Durva és kegyetlen lecke egy olyan embernek, aki össze-vissza él(t).

Ujjam a zöld gombon, megvártam, amíg a pincér kipakol minden kelléket az asztalra és távozik, hogy magányomban Mária nővért halljam a vonal másik oldalán. Amire felhívtam, a negyven perces időhúzás és vívódas annyira elhasználta az idegeimet, hogy nem volt hangom és Mária nővérnek harmadszorra sikerült megértenie, hogy mi a nevem és miért telefonáltam pontosan.

"433 és 22 %" - mondta, mikor visszaérkezett a papírommal a kagylóhoz.

Egy perc kellett mire felfogtam, hogy mik ezek, gyorsan leírtam, még kétszer elismételtettem Mária nővérrel, hogy húzzam az időt annak érdekében, hogy értelmes kérdésekkel tudjak előállni a számmal kapcsolatban. '541 volt a múltkor, három hónappal ezelőtt, tehát ezen rövid idő alatt több, mint százzal csökkent az érték, ha még százzal csökken, akkor gyógyszer azonnal, ha mégegyszer ennyivel akkor pedig jaj!' Érdeklődtem hogy most akkor mi a teendő, hiszen ötszáz alá csökkent, ami nem jó. Mária megnyugtatott, hogy egyelőre semmi, majd regenerálódik és beáll egy szintre, majd a "mit tehetek?" kérdésre azt az egyszerű választ kanyarintotta: "éljek kiegyensúlyozott életet!" - köszönöm. majd megpróbálom, mint a többi néhány milliárd ember a Földon.

Egyensúly! - erre koccintottam mindig. Na meg a szenvedélyre és a beteljesülésre. Fura az élet és sokszot egyértelmű jeleket küld még akkor is, ha nem vesszük észre. Kicsit megnyugodtam a számtól, vagyis ahogy Mária tálalta, ugyanakkor a hirtelen csökkenéstől meg is ijedtem. Annak örültem viszont, hogy megint három hónapig el tudom temetni magamban az aggodalmat és a bénitó félelmet. Ezentúl így fogok élni? Háromhavonta kell egy megerősítés, hogy gond van vagy sem? Felemelő érzés! Olyan érzés volt, mikor az ember felhívja a tanárt vagy megnézi egy faliújságon, hogy sikerült e a vizsgája és közben arra gondol, hogy ha megvan, akkor mekkora bulit csap, ha nem akkor pedig összeomlik. Aztan pedig egyik esetben sem történik semi különös. Semmi kirobbanó, semmi átütő. Különben sem tudom, hogy ennél a számnál most mit kellene éreznem. Semmit nem éreztem, csak nyertem megint egy kis időt. Ennyi!

Máriától azzal búcsúztam, hogy két hét múlva lesz meg a vírusszám, akkor megint telefonáljak ugyanebben az időben.

Ma telt le a két hét, amikoris ismét "részegen" sétalgattam a külváros utcáin és vártam, hogy elég erőt gyűjtsek ahhoz, hogy telefonáljak. Egy közért előtt kapott el a hirtelen tettvágy. Mária mondta, hogy nem néztek legutóbb vírust, mert azt csak félévente szoktak, tehát még most nem kell, de jó, hogy telefonálok, mert nézzünk egy időpontot a következő kontrollra, augusztusra. "Bevéstem!" - mondta kedvesen, közben a háttérben Szabó doktor hagja hallatszott, ahogy gondolom éppen egy betegével beszélgetett valami mellékhatásokról. Gondolom a gyógyszerrel kapcsolatban. Lehet, ismerem is az illetőt. Belegondoltam abba, hogy hány embert ismerhetek, akik hasonló cipőben vannak, mint én? Mindig azt gondoltam, hogy biztos szinte senki, de ugyanakkor simán lehet, hogy vannak egy páran körülöttem. Nem biztos, hogy tudni akarnám, hogy melyik ismerősöm fertőzött, de másfelől megnyugtató lenne normális embereket látni úgy, hogy tudom, hogy betegek, de teljes életet élnek. Még mindig az a kép van bennem, mint a betegségem előtt, hogy aki HIV pozitív (megint leírtam!- bár nem jelent semmit a szó még mindig), azon látszik, kissé lepukkant és olyan nem is tudom. ...szóval van egy ilyen típus. Gondolom a társadalom nagy része, főleg azok, akik nem találkoztak testközelben ezzel a dologgal, ugyanezt gondoljak. Nem megvetésből gondoltam ezt, hanem mert ez a kép alakult ki bennem erről az egészről. Lehet, ez a kép még ezután sem változott. Szomorú, de jó lenne olyan embereket látni, akik szépek, fiatalok, vonzók és tudom, hogy ugyanezzel küzdenek, mint én úgy, hogy ebből a külvilág semmit nem lát.

Éppen elég magammal szembenéznem (ha tudnék), mintsem a társadalom fürkésző tekintete elől menekülni.

Megint a látszat!

Persze, tudom hogy az emberek többsége legfeljebb filmeken lát ilyet, ahol természetes hogy a “látványos” oldaláról fogják meg a témát és AIDS állapotába kerülteket mutatnak főleg a nyolcvanas évek körülről. Nyílván az nem lenne érdekes, ha másfél órán keresztül azt látnánk hogy valaki bevesz két pirulát és láthatóan nem változik semmi. Bízom abban is hogy ezek az új gyógyszerek már nem rendelkeznek olyan erős mellékhatásokkal mint a korábbiak, mást sem tudok csinálni, csak bízni benne.

Ezúttal megúsztam a telefonálást újabb adat közlése nélkül amit meg kell érteni, még ha csak egy darab szám is, de értelmezni kell, oda kell rá figyelni.

Nagy kő esett le a szívemről és örülök a három hónap “nyugalomnak.”