Valami eltört vagy elszakadt. Ismét csend van, ami most jó és nem fáj annyira. Kicsit, mintha meg is könnyebbültem volna. Remélem, hogy erre az érzésre holnap is emlékezni fogok és még utána is. Ez kell ahhoz, hogy tartsam magam és ne ôrüljek bele ebbe az egészbe. Nem csak a betegségbe, hiszen azzal most nem foglalkozom, hanem az Ádámos ügybe és az ezzel járó fájdalmas magányba.

A félreértett Facebook üzenőfal beszélgetés után írtam neki, hogy találkoznunk és beszélnünk kell. Nem tudtam magamba tartani, csak ültem az irodában némán és néztem magam elé. Össze voltam törve. Miatta és minden miatt. Írta, hogy rendben, megy szaunázni, menjek én is. Már megint a szauna! Terveztem, hogy megyek ma, de nem gondoltam arra, hogy izzadva fogok komoly dolgokról beszélgetni. Belementem, de jeleztem, hogy ha van még utána ideje, akkor folytassuk. A ház elôtt találkoztunk, ahol lakik. Ott vártam. Lejött, általános beszélgetés az alig tíz perces sétán? “mi van veled, hogy vagy?” – mi lenne? Egész nap csak ülök és bámulok magam elé és az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy egyszer vége lesz ennek talán. Valahogy, de vége lesz. Egy idô után, pont akkor, amikor már levegôt is alig kaptam, elôjött A téma: “ja, amúgy nem voltam még orvosnál.” Hívta, de nem volt túl kedves a Szabó, és nem tudtak Időpontot egyeztetni. Hát igen, ô nem enyeleg senkivel, de kell egy nagyot nyelni és kész helyzet és időpont elé állítani, elmenni, ott is nyelni párat és az információ birtokában azonnal távozni a környékrôl is..Nagyon okos és bölcs vagyok a két hónapos kórtörténetemmel.

Aztán elkezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy három emberrel osztotta meg a történetet, két barátjával és a mesterével, aki valami meditációt tanított neki korábban. Örömmel újságolta, hogy milyen kellemes csalódás volt, mert egyik ember sem fordult el tôle, nagyon jól fogadták a hírt. Nyílván ilyen helyzetben a szemben ülő fél nem kezd el fanyalogni vagy feltünôen kinyílvánítani érzéseit a hallottakkal kapcsolatban, Nem török pálcát Ádám beavatottai felett, nem ismerem ezeket az embereket, de jeleztem neki, hogy azért óvatosan, mert egy ilyen teher nem egyszerû a befogadó számára sem, ami kiválthat továbbosztási reakciókat is és “nekedelmondomdeígerdmeghogynemadodtovabb” lehet belőle. Aztan fuldokolva a témába való belemélyedéstôl és a szauna hetven fokos hőmérsékletétől kiment zuhanyozni.

 Amire visszatért elmúlt a pillanat, ami sose volt meg, hiszen egy szaunában ültünk, a gôz kellôs közepén és én épp a lábízületeimet nyújtottam. Nem az a hely és nem az az idô. Aztán a kick-box edzés résztvevői is megérkeztek és betelepültek mellénk, így minden lehetôség megszünt arra, hogy beszélgessünk. Maradt az a téma, ami letaglózott délután, Spanyolország. Kiderült, hogy nem kiköltözni szeretne, csak nyáron fizetés nélküli szabadságként animátorkodni vagy szállodában dolgozni, ilyenek. Éljen a szabadság és a fiatalság! Igazságtalan vagyok, mert én is legszívesebben menekülnék, de én nem vagyok ilyen bátor és tudom, hogy nem tudok elfutni a problémák és saját magam elôl.

Mikor végeztünk, elindultunk abba az irányba, ahol ő lakik. A házhoz közeledve mondtam, hogy nem igazán beszéltünk, mire ô mondott valamit, aminek nem volt értelme és nem is vágott oda, majd látva, hogy ebbôl nem lesz semmi, elköszöntem. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy ha megtettem az ezredik elsô lépést, akkor nem nekem kell felhozni, hogy menjünk fel hozzá és folytassuk a beszélgetést, mert nagyon szükségem van rá. Jeleztem, hogy beszélgetnék még, de a feldobott labda hatalmasat puffant a Király utca aszfaltján, de nem azért mert valaki leütötte, csupán mert leesett. Oda, az utca közepére. Már megint úgy éreztem, hogy félbehagytunk valamit, de mégsem. Ha elementáris vágyat érzett volna, akkor folytatjuk a beszélgetést. Valahol, nála, nálam, egy kávézóban vagy a biharnagybajomi utasellátóban, mittudomén’ és kitérdekel’. Valami eltünt, miközben én otthon vártam arra minden nap, hogy ír vagy becsönget vagy csak egyetlen apró jelet ad arra, hogy szeret. Ezidô alatt valami elszakadt. Nem éreztem vibrálást, ami ösztönösen arra kéztet, hogy a nyakába ugorjak és elmondjam, hogy csak ôt szeretem és semmi más nem fontos. Lehet, hogy ezt az érzést az is felerősítette, hogy kerültem minden mély pillantást, minden közelséget és próbáltam csak arra szorítkozni, ami egy információátadáson alapuló beszélgetéshez kell.

Információ átadás nem történt és a vibráció is elmaradt. Valószínű jobb, hogy nem mentem fel és nem lett ebbôl megint egy ottalvós este, ami újra beletaszít a spirálba, amibôl nem tudnék kimászni mégegyszer. Írtam neki hazafele, hogy irónia nélkül, köszönöm, mert most kiderült nem vagyunk kíváncsiak egymásra, nem kíváncsi rám és így könnyebb nekem.

Felszabadultam A pontot még nem merem kitenni, hiszen a hangulatváltozásaim egyre erôsebbek és az egyszer fenn, egyszer lenn jelzô túl kevés ezen állapot hiteles leírásához. Válaszolt, hogy fél kérdezni, retteg a mély beszélgetésektôl, de kíváncsi rám és szóljak, ha valamit rosszul csinál. Lehet, hogy megint csendben kellett volna maradnom és nem kegyelemdöfni, de ösztönösen viselkedem, mert ez jelzi azt, hogy még élek.

“Nem csinálsz rosszul semmit, mindig az az igazi, amit ösztönösen tesz az ember, nincs mitôl félni, levetkőztem előtted és elmondtam a legmélyebb érzéseimet. Kezdtem belekattanni az egészbe s legfôképpen abba, hogy nem vagy mellettem. Talán jobb is, hogy így alakult. Idegennek éreztem magam és ez megijesztett, viszont segített is, hogy belássam, nem egymás mellett van a helyünk. Talán most már le tudom tisztítani a képet és nem megôrülni az elvesztésedbe.”

Tudom, szinpadias vagyok, de ez jött ki belőlem. Persze erre nem lehet mit válaszolni, tudja, hogy ilyen vagyok, de őszintén ezt gondolom még akkor is, ha persze van benne egy jó nagy adag dráma.

Szeretnék erre a napra és az időleges megkönnyebbülésre visszaemlékezni, muszáj erőt vennem magamon és valóban letisztítani a képet még akkor is, ha rettenetes fájdalommal jár. Kell, mert nincs tovább. Ha nem teszem, tényleg nem lesz.