T4- Tévedés, Titok, Türelem, Teljesség.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

HIV, ahogy én él(t)em meg.

spirál

2017. október 26. - javier mendez

 

Megint a spirálban.

Régóta nem írtam, mert tudom, ha elkezdem, akkor megint belekerülök egy olyan mély állapotba, amiből nehezen tudok kijönni.

Félek leírni az általános érzéseimet, ha papírra vetem őket, akkor valóssá válnak, és nem csupán egy gondolat, hanem igaz lesz. Kíméletlenül és megváltozhatatlanul.

Ádám levele óta nem nagyon történt semmi. Háromszor olvastam el, többször nem tudtam, annyira fájt, hogy beleszakadt a szívem. Háromszor egymás után.

Kíméletlen és kegyetlen volt. Magával és a helyzettel szemben. Nyers és olyan őszinte, hogy remegett mindenem, miközben olvastam.

Ettől bátorságot nyertem és őszintén megírtam neki, hogy szeretem és csak őt akarom. Néhány email után, amikre napokat kellett várnom, éreztette, hogy nem engem akar, vagyis nem tudja pontosan mit, de ha benne lennék az életében egy kicsit is, akkor számtalan eszköz lett volna, hogy kinyílvánítsa azt,

Egyedül akar lenni és nem vagyok a törtenetben. Nem tudok szabadulni tőle és minden amit teszek, annyira ösztönös, hogy saját magamtól megijedek sokszor, mikor leírok valamit neki, aztán megbánom azonnal, hogy nem tudtam megint csendben maradni. A jelek. Most az egyszer figyelnem kéne rájuk: hiszen úgy érzem, hogy minden arról árulkodik, hogy komolyan gondolom vele és ha ez nem elég s nem indít el benne semmit, akkor valószínű kesőbb sem fog. Szeretnem őt, de bennem van az is, hogy mennyi kérdes maradna, mennyi bizonytalansággal kezdődne újra, akkor, amikor éppen légiesnek kellene lennie és nem a múltat feszegető. Elkerülhetetlen lenne, hiszen nem tudnék nem őszintén és mindent tisztázva elkezdeni valamit.

Úgy érzem bele fogok őrülni ebbe az egészbe. Próbálok kapaszkodni valakibe és kapkodok, nyúlok valami más után, valaki másért, aki pótlékot ad. Aztán szinte azonnal bevillan, hogy nem őket akarom és különben is, beteg vagyok, mit akarok én? Becsukott szemmel magamat is más világba ringatva élem az életem, hogy bizonyítsam, minden rendben.

Mikor leülok néha és elgondolkozom, rájövök, semmi nincsen rendben. Csak két hónapja történt, amikor kiderült a betegség, de már most úgy érzem, nem bírom tovább és képtelen vagyok egyedül végigcsinálni. Megkönnyebbülés lenne, ha egyszer vége lenne ennek a hullámvasútnak, ennek a véget nem erő, eklektikus maszlagnak, aminek a közepén állok és zavartan nézek körbe, hol mosolygok, hol zokogok, de nagyon zavart vagyok, szinte már eszelős.

Megrendített Daróczi Dávid halála, nem csak azért, mert valóságosabbnak érzi az ember a szörnyűséget és a tragédiát, mikor a közelében történik, hanem mert elgondolkoztam, mi lesz, ha engem is így találnak meg egyszer? Értem nem gyújtanak majd gyertyát a média nyílvánossága előtt, nem lesznek címlapok, viszont lesz néhány barát és családtag, akik nem fogják érteni, mi történt. Próbálom tartani magam és egyáltalan nem gondolkozom, félek, egyszer kipattan minden és belerokkanok.

Mikor két hónapja (Úristen, mintha két éve lett volna) HIV pozitív lettem, azt gondoltam, hogy most megváltozik minden és én is teszek ellene, küzdök és szembenézek, élek és erős leszek. Az első másfél hétben ez történt, nagyon büszke voltam magamra, hogy felülemelkedek a történeten, és úgy élek ezentúl, ahogy eddig kellett volna. Kellett egy jel, egy tragikus történés, ami ráébresztett arra, hogy most már elég és változzak meg. Szembenéztem, kiizzadtam, de megint visszafordultam. Nem gondolkoztam többé és elnyomtam magamban minden ezzel kapcsolatos érzéseimet. Mintha nem is lenne. Amikor kimondom azt a szót, hogy HIV vagy AIDS, olyan, mint mikor régen szóba került a téma és csak üres szavak voltak, Nem érint, csak tudok róla, hogy van. Skizoid állapot ez és félek egyszer eltörik valami bennem és nem lesz senki, aki meg tud menteni. Magamtól.

Görcsölök és olyan belső szorongás van bennem, hogy arra eszmélek, hogy egész nap szinte visszafolytott lélegzettel ülök és képtelen vagyok bármit csinálni. Ha nem kéne bemennem dolgozni, akkor valószínű a konyháig sem mennek el. Tudom, nem választhatom az egyszerű megoldást és nem tamaszkodhatok másra, nekem kell megoldanom még akkor is, ha nem vagyok készen erre.

Túl egyszerű és kézenfekvő lett volna, ha Ádámmal közösen, osztozva minden terhen kellene élnem az életem, viszonylagos boldogságban, örülve annak, hogy ma is felébredtem úgy hogy mellettem fekszik és megölelem, biztosítva őt arrol, hogy ott vagyok mellette és én is érzem ugyanezt. De miért nem lehet ilyen egyszerű az egész? Miért nem lehet a rossz után valami jó, ami segít átvészelni a nehéz pillanatokat? Nem fejlődnék és megint mástól várnám a választ és a megoldást? Lehet, de nagyon szeretném, ha lenne mellettem valaki, aki segít. Sose szerettem volna ennel jobban ezt az érzést.

Annyira levetkőztem magam Ádám előtt, hogy nagyon sebezhetővé váltam, sokkal jobban, mint régen. Minden önbizalmamat elvesztettem, és teljesen meztelenül állok előtte, minden belső érzésemet felfedve, pánik fog el, hogy elveszítem őt. Régen elvesztettem, Valószínűleg már télen. Örökre. Pont akkor, amikor hibát követtünk el. Miért eröltettük akkor? Ami most van, az csak egy kötelék, amit csak én, mesterségesen próbálok fenntartani, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül. Nem akarok többé félni, és szeretném, ha elmúlna minden olyan gondolat, ami megijeszt és pánikkal tölt el.

Szeretném, ha tudnék magamra figyelni, és nem mások érzését keresni kétségbeesetten és reménytelenül.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://hivsztori.blog.hu/api/trackback/id/tr7013086960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rainy_day_coffee 2017.10.26. 18:07:45

Szia Javier,

Csak gondoltam, irok egy sort, hogy tudd, hogy olvaslak.

Szep napot!
süti beállítások módosítása