Születésnapom óta először lemerészkedtem az Alteregoba. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem lesz ott Ádám, mert azért azt előtte megnéztem a Facebook-on, hogy van e utalás arra az üzenőfalon, hogy beleveti magát az éjszakába. Bár majdnem minden alkalmat megragad arra, hogy bulizzon, most úgy tűnt mégsem.

Bevallom, nem csak a találkozástól féltem, hanem a meleg világtól is. Nem voltam azóta bulizni hagyományos értelemben vett meleg szórakozóhelyen, ami nem nagy idő, de nekem hónapoknak tűnt. Félelmemben elég jelentős mennyisegű alkoholt magamba döntöttem, biztos, ami biztos, részegen és kábán talán felszínesebben értékelem a dolgokat, és nem látok meg részleteket, amik azt eredményezhetik, hogy kiboruljak. Jól indult az este, iszogatás előtte, majd show nézés. Nem tudtam azonusulni a helyzettel, sem az emberekkel, sem az egész közeggel.. Idegen volt minden és épp az ellenkezője történt: nem a felszínt láttam, hanem nagyon mélyen tapasztaltam és éreztem minden apró rezdülést. Nehéz volt elengedni magam és nem félve nézni a körülöttem levő világot.

Lacival a bárpultnál álltunk, amikor balra néztem és megláttam közeledni Ádámot. Arra sem volt időm, hogy felfogjam, tényleg őt látom vagy csak képzelődök az alkoholtól és attól a félelemtől, hogy tényleg ott lesz. Ott volt. Nem láttam azóta, amióta eltűnt kb. mondat közepén, kilépett és elvágott minden kommunikációt velem. Fura, mert aznap láttam az utcán, a piacnál. Ő állt a zebra egyik oldalán, én a másikon. Annyira meglepett és letaglózott az eset, hogy zavaromban elfordultam, telefonálást tettettem, mintha nem venném észre, határozottan elindultam az úton. Ő nem vett észre szerintem. Remegett mindenem és közben szégyeltem magam, hogy itt tartunk, itt tartok, hogy meg sem akarom ismerni az utcán. Szerettem volna elkerülni egy udvariassági beszélgetést, amit az ember minden esetben lefut, amikor összetalalkozik valami ismerőssel az utcán. Legyen az volt osztálytárs vagy haver, bárki. Több ez annál, minthogy belemenjek egy “oh, hello, hogy vagy?” beszélgetésbe úgy, hogy közben nem keresett engem- így döntött, és nem akartam kényszerszituációt teremteni ezzel kapcsolatban.

Tehát közeledett felém, másodszor aznap, amire nem voltam még felkészülve, Tudtam, hogy következik egy beszélgetés, ami hasonló lesz, mint amit az utcán el akartam kerülni. Talán itt egy kicsit más, mert hanogs a zene, nyílván ő sem teljesen józan, és nincs is lehetőség belemenni mélyebben egy keresetlen beszélgetésbe. Meg is történt, “hogyhogy itt? Hogy vagy? Majd írok emailt vagy felhívlak vasárnap” kezdetű foszlányok hangzottak el, amire én tőmondatokban válaszoltam, kikerülve minden érzelmi megnyílvánulást irányába. Mikor elment, mert én elfordultam egy idő után és Lacival kezdtem beszélgetni, remegett kezem-lábam, le  kellett ülnöm. Egy kisebb pánikroham jött rám, amit ott, tömegben, egy meleg szórakozóhelyen nagyon nehezen tudtam kezelni. Azonnal haza akartam menni. Lefeküdni, és elfelejteni ezt, nem kitéve magam egy újabb találkozásnak, amire elég nagy esély volt, hiszen egy helyen töltöttük az estét. Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy megrázzam magam, felálljak, és elinduljak, de nem haza, hanem táncolni. Nem menekülhetek állandóan, nem kerülhetek ki minden helyet, ahol esélyes egy találkozás. Az este folyaman még két alkalommal jött oda, egyszer, hogy menjek táncolni, és amúgy milyen jól  nézek ki, egyszer meg, hogy megyek e inni és mivel nem,  így majd ő visszajön oda, ahol vagyok kicsit később. Egyiket sem értettem: mikor együtt voltunk, akkor sem buliztunk, táncoltunk együtt, most meg, hogy van egy elvágott, nem tisztázott szituáció, pláne nem érzem helyénvalónak, hogy ittas állapotban esetleg tánc közben kialakuljon valamiféle kontaktus kettőnk között. Haverok meg nem vagyunk, így a “jajjdejo, de rég láttalak, táncoljunk” –nak sincs helye. Lehet, túl merev vagyok és lazábban kellene felfognom a dolgot, de rettegek minden sérüléstől, mert vele kapcsolatban annyi történt már, hogy félek, meg egy és belehalok.

Kellett valami visszajelzés, valami igazolás másoktól, hogy ne csak azt érezzem, hogy szerencsétlen szerelmesként küzködök egy viszonzatlan dologban, ami rengeteg fájdalmat okozott eddig is és most is. Talán ezért regisztráltam magam újra a társkereső oldalra hogy beszélgessek és felejtsek. Talán ezért is csókolóztam valakivel lent akkor este, mert szükségem volt egy érzésre, hogy kellenék valakinek. Kellenék, ha nem tudná, hogy beteg vagyok. Nem tudta, így pedig nincs bonyodalom, és a csók csak csók, soha többet nem látom az illetőt. Sose csináltam ilyet és a csók után pontot tettem a dolog végére, és azonnal lezártam, mielőtt valami elkezdődött volna, de kellett valami akkor és ott. Utána és másnap lelkiismeretfurdalásom volt, nem is tudom miért és kivel szemben, amikor senkim nincs és nem tartozom senkinek elszámolással. Csak magamnak, de tudom, hogy ez a legkegyetlenebb. Ismerem magam és tudom, hogy kell valaki, aki kiránt ebből. Nem azért, hogy megint kapcsolatból kapcsolatba ugráljak, hiszen a szűrő most még nagyobb lett és félek egy új dolgot a helyzet tudatában felépíteni szinte lehetetlen, hanem csak hogy valakiben fogjon meg valami, ami tisztít és segít abban, hogy elengedjem Ádámot. Persze, szeretném, ha nem kellene, de be kell látnom lassan, hogy az a minőségű és komolyságú érzelem nem fog részeről kialakulni, mint amire én vágyom és tartok helyénvalónak ebben a helyzetben. Nem érzem helyét a “dejolnézelki” kategóriájú viszonynak, semmilyen szinten sem. Ez volt a születésnapomon és akkor is, amikor épp külön voltunk pár hétig. Elveszített, ezért kellettem neki. De most más a helyzet, nagyon más és nagyon komoly.

Lehet, hogy ő is jeleket ad, a “jólnézelki”, “jössztáncolni” és az épp ma történt Facebook chates kommunikációval, amiben érdeklődött, megint megismételte, hogy jól néztem ki, de nem vitte tovább a szálat. A felénél meghátrált és félbe hagyta. Megint. Bátorítás kellene neki, mert azt gondolja a hideg és távolságtartó viselkedésből, hogy túl vagyok rajta? Lehet, de nem tudok még egy meccset lejátszani, amiben a visszahódítás a tét. Elfáradtam. Emberfeletti erőre van szükségem ahhoz, hogy ebben az esetben ne hozzam úgy ki a dolgot, hogy találkozzunk, aludjunk együtt. Össze kell szorítanom a fogam, és fel kell pofoznom magam ahhoz, hogy józanul viselkedjek és minden érzelmi szálat kiirtsak a kommunikáció során. Szívesen írnék, érdeklődnék, beszélgetnék vele, de most építkeznem kell, nem engedhetem meg magamank, hogy akár csak egy kis darabbal is kevesebb legyek.