Megdöbbentő hogy melegként mennyire nem tudtam semmit a betegségről. Vagyis tudni véltem, de kiderült, mégsem. Az is hozzátartozik hogy nem a legelejétől kezdve élem meg a szexualitásom, de azért eltelt annyi idő hogy igazán tájékozódhattam volna. Az volt a fejemben, hogy aki elkapja, az tömeges orgiákon vesz részt, természetesen védekezés nélkül. Minden nap mással fekszik le, nem törődik másokkal és saját magával sem.

Tévedtem.

Nem mondom, hogy nem voltak olyan időszakok az életemben, amikor ne éltem volna ki magam, de szerintem ez normális, legalábbis nem látok semmi szégyelnivalót benne. Az éves, vagy több éves kapcsolatok között mindig voltak időszakok, amikor élveztem az életet. Volt, hogy nem történt semmi, csak ismerkedtem, beszélgettem, hátha rábukkanok valakire, aki hosszú távon is érdekel.  Azonban kínosan figyeltem arra, hogy védekezzek. Emkékszem, amikor viszonylag a kezdetén első látásra beleszerettem valakibe, és ő is belém. Elsöprő volt, magától érthetődő és tiszta. Fél évig tartott, de nagyon tartalmas volt.  Amikor először voltunk együtt, mondta, hogy ne használjunk gumit, velem nem akar, nem lenne az igazi. Egy percig persze elgondolkoztam, hogy mit válaszoljak, de utána rávágtam, hogy szó sem lehet róla. Addig még soha nem találkoztam ezzel a „kéréssel“, az volt a tapasztalatom, hogy mindenki védekezik. Lehet, csak engem kerültek el azok az emberek, akik nem, de ez új volt. Bálint sem azért kérdezte, mert ez szokás volt nála, csak egyszerűen annyira szenvedélyes volt, hogy elrontotta volna a pillanatot. Nyílván, mindig elrontja, meg kell állni, macera, de sajnos ez ezzel jár együtt, kívéve egy hűséges kapcsolatban, amit csak és kizárólag szűrés után lehet(ne) elindítani akár heteró, akár homoszexuális kapcsolatról beszélünk. Mégis hány olyan párt láttam már, akik x hét vagy hónap együttlét után megállapodtak, nem védekeznek tovább, csak heterók esetén a terhesség ellen, hiszen monogám kapcsolatban élnek, bíznak a másikban. Ez nagyon szép, de mi volt előtte? Annyi minden történhetett korábban, aminek adott esetben hosszú ideig nincsnek tünetei vagy nem egyértelműek.

Szóval még itt sem mentem bele védekezés nélküli szexbe, és utána sem.

Sokat emészettem magam azon, hogyan kaphattam el mégis? Hogyan történt, én adtam át Ádámnak vagy ő nekem? Az volt az egyetlen olyan hiba ugyanis, amit elkövettem. Biztos vannak olyanok is, akik még egy ilyet sem, de sok olyanról is tudok, akik sokszor és mindig „megúszták.“ Nem is gondoltak arra, hogy baj lehet, és nem is lett. Én ennél sokkal jobban féltem a betegségektől, éppen ezért számomra is érthetetlen, hogyan engedhettem meg azt magamnak, hogy pár hónapos különlét után kiteszem ennek Ádámot vagy magamat.  Volt azonban valami, ami az egészet elindította. Mindenképp mentem volna szűrésre, de mivel nem telt el még egy év sem az előző óta, vártam volna néhány hónapot. Volt egy srác, akivel párszor találkoztam, nem gyakran , és nem sokszor, de voltunk együtt. Hallottam valakitől hogy beteg, nem mondták el pontosan mi baja van, de sejtettem. Nem biztos hogy HIV-re gyanakodtam, de valamire igen. Akkor, mikor kiderült, bepánikoltam, hiszen voltunk együtt pár hónappal azelőtt, bár védekeztünk természetesen.

Azért nem árt, ha elmegyek szűrésre- gondoltam, és nem csak HIV-re, de hepatitis-re is megnézetem magam. Persze, akkor csak egy „túlaggódott“ reakció volt, nem ezt az eredményt vártam. Mikor kiderült, és pánikszerűen azon pörgettem az agyam, hogy kit sodorhattam veszélybe, senkit nem találtam, akivel ne védekeztem volna.

„Értelemszerűen“ vagy talán mégsem, az orális szexre nem gondoltam.  Amikor az orvossal beszéltem, kitért arra, amit mindenkinek kellene tudnia, és még én is tisztában voltam vele, hogyan terjed a vírus. A „klasszikus“ formák mellett kitért az orális szexre is, hogy „olyan csak a mesében van.“ Tudtam, hogy túloz kicsit, mert van rá esély, de extrém körülmények kellenek hozzá.  Mondta, persze, ha valakinek sebes a szája, vérzik az ínye, akkor előfordulhat, de ennek kockázata elhanyagolható. Sok összetevő kell a „klasszikus“ úton való fertőzéshez is, ehhez pedig különösen.

Húsvét előtt kiműtötték a bölcsességfogam, körülbelül két héttel azelőtt, mielőtt az „eset“ történt. Már teljesen begyógyult, legalábbis azt hittem.  Amikor elköszöntem a szájsebésztől azt mondta. „Krisztus is szenvedett a kereszten, most én jövök, és pont Húsvét van.“  Akkor nevettem rajta, nem tudtam, hogy hamarosan realitássá válik. Ez az egy eset volt, amikor esélyem volt elkapni a vírust. Közben beigazolódott hogy az illető HIV pozitív. Valószínű friss fertőzöttként rengeteg vírus volt a szervezetében (ami egy idő után magától elkezd – egy ideig – csökkenni.), nekem pedig seb a számban.  Lehettem volna okosabb, hát igen, a tájékozatlanság, bár dr. Szabó sem számol erősen ezzel a tétellel, pedig kellene. Ha nem is túlaggódva, mert tényleg nagyon ritka és „nem egyszerű“ a képlet, de akkor is.

Ha belegondolok hogy feltételezzük (mert más eset nem nagyon van) hogy ekkor és így jutott a szervezetembe a vírus, akkor megint felmerül bennem a kérdés, hogy hogy nem adtam át Ádámnak még nyáron amikor együtt voltunk. Akkor persze védekeztünk, de orális szex volt, úgy hogy nekem akkor, a feltételezett eset után két hónapban az egekben lehetett a víusszámom, úgy hogy nem tudtam róla. Persze ez igazolja az „ilyencsakamesébenvan“ jelleget, és valóban egy összevart seb kell hozzá mégha az gyógyultnak is látszik. Ebben az esetben pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy én voltam. Együtt vesztettük el a fejünket egyetlenegyszer, de akkor is az én hibám. Vagy az én sorsom, amibe belerángattam őt is. Vagy a sorsnak pont az a lényege, hogy nem feltétlenül rajtunk múlnak a dolgok?  Tudom, a saját magam hibáztatását abba kell hagynom, mert teljesen letaglóz. Mindketten hibáztunk, még akkor is ha „könnyebb“ saját magamra fogni. Kölcsönös akarat nem elég azonban ahhoz hogy megnyugtassam a lelkiismeretem, hogy lehettem volna ÉN az okosabb. Kaptam Ádámtól egy levelet, amiben majdnem ugyanezt a sztorit írja le, bölcsességfog, orális szex. Mérlegelte, hibás lehet e, ugyanúgy emészti magát, és arra jutott hogy egy ember volt, akivel hasonló sztoriban volt, és az ő bölcsességfogát ugyan nem műtötték ki, csak begyulladt és vérzett néha. Azért az én esetem szerinem eggyel durvább. Ugyanannyira vigyázott mindig, mint én. Tudom, ennyire ismerem. Még egy „AIDS“ tanfolyamot is elvégzett korábban, hogy mindent tudjon, mit lehet, mit nem. Ezek szerint ezzel ő sem számolt, mint ahogy az orvosok sem. Annak mondjuk elég csekély az esélye, hogy valaki szájsebészeti beavatkozást követően érintkezzen közvetlenül egy frissen fertőzött spermájával. Annyira szürreális az egész, hogy mindkettőnk sztorija ugyanaz. Azt hiszi, Ő a hibás, én pedig azt, hogy én. Rettenetes állapot, de „elengedtük“ a témát azzal, hogy bár hülyén hangzik, semmi jelentősége.

Nem számít, mert mindketten akartuk akkor, mindkettőnknek elborult az agya, és nem tudott megálljt parancsolni. Persze, ha előtte nem lett volna az „ilyencsakamesébenvan“ eset, nem lett volna semmi gond. Kivédhető lett volna?  Ezen kattog az agyam állandóan. Létetik az, hogy egy ennyire banálisnak tűnő dolog miatt változik meg mindkettőnk élete? Változás kellett, de elég kegyetlenre sikerült. Tudom, nem válogathatok.