Csend. Átható némaság. Mintha ezzel a mai eseménnyel lezárult volna valami. Pedig még közel sincs vége. Ürességet érzek. Talán elmúlt a feszültség? Csökkent a stressz és ezzel a normál kerékvágásba lendüles útja következik? Tizenhét nap telt el mióta tudom. Nagyon kevés idő, mégis olyan mintha évek lettek volna. Hosszú évek ebben a tompa feszültségben.

Szeretném élni az életem annyira teljes értékűen, amennyire csak lehet. Annyira be voltam feszülve az elmúlt két hétben, hogy minden idegszálam terhelés alatt volt. Minden pillanatban azt hittem, hogy elpattan a szívemben vagy az agyamban valami és kifut belőlem a maradék erő is. Szerencsére eddig nem tapasztaltam meg azt az erőt, ami váratlan helyzetben jön elő az emberből hogy még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetben is megélje azt ami éppen adatot neki.

Most kicsit lenyugodtam. Kicsit.

Ádámmal még este találkozom, szeretném végigcsinálni vele az első éjjelt, mert tudom, mennyire nehéz. Nekem is segít, ha más támasza vagyok, mert akkor a saját problémám súlya csökken kicsit. Leteszek belőle egy darabot, hogy a másik felet erősítsem vele és közben saját magamat is nyugtatom, hogy mindenrendben’. Egyedül ülök itthon a rendetlenség közepén. Az előbb beszéltem telefonon Rachel-el, akivel megállapítottuk, hogy az életem egy kortárs spanyol filmdráma, Kusturicás beütéssel.

Én vagyok benne Javier Mendez a festő, aki egyetlen képet sem adott el, lehet azért, mert egyet sem sikerült befejeznie. Mindig megunta, másba kezdett vagy amire a végére ért volna olyan fordulatot vett az élete, hogy máshogy vélekedett a színekről és formákról. Javier egy kis faluban él délen, a hegy lábánál, másik oldalon a tenger. A szilárd és a háborgó pont.  Minden délután alszik, már csak a nyugalom és egészség miatt is, és hogy bírja az esti végtelen beszélgetéseket, a parti kis étteremben, ahol barátaival jön össze hogy beszámoljon a nap elképesztő történéseiről. Senki nem érti hogy Javier-rel miért történik ennyi minden, miért szövi át ilyen szorosan életét a szürrealitás, amikor gyakorlatilag semmittevéssel tölti idejét.

Minden, amit az élet ad vagy elvesz vagy csak alakít, feladat még akkor is, ha kudarcként vagy igazságtalanságként éljük meg azt. Nem lettem ennyire bölcs, csak jobban észreveszem a jeleket, amik körülöttem vannak. Eszembe jutott ma, hogy vajon hiszek-e Istenben vagy csalódtam e benne. Amikor mentem a kórházba az eredményemért, bementem egy templomba és imádkoztam. Azt kívántam, hogy legyen ez egy lecke nekem, hogy jobban odafigyeljek a dolgokra, a jelekre és a körülöttem lévő igazi értékekre. Nem az első szűrésem volt, nem volt okom aggódni, de éreztem, baj lesz, baj van. Kifele menet még adtam egy koldusnak pénz, aki egy Istenáldjával’ küszönte meg az apanázst. Keresztet hordok azóta a nyakamban. Nem veszem le, mert az olyan lenne, mintha hátat fordítanék amiatt valaminek vagy valakinek, mert nem az én elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. Ez van megírva, ez a sorsom, hiába akarok mást, hiába esedezek más életért. Nincs, mert ez az enyém. Azért még imádkozhatok és legfőképpen tehetek érte, hogy a rossz dolgok a lehető legjobban alakuljanak, a legkevesebb sérülés nélkül. Hiszek Istenben és hiszek magamban. Hiszek az emberekben is, lehet, sokszor túl naívan cselekszem, de nem vagyok hajlandó hátat fordítani. Senkinek. Előre akarok nézni.

Javier mielőtt kilépett volna a kis házból, megigazította az átkező ajtaja felé akasztott keresztet, amit egy nápolyi utazása során vásárolt. Arra gondolt, ma befejezi azt a képet, amivel majd három hete bajlodik. Végre egyszer befejez valamit, amit elkezdett. Elhatározta és így fog tenni - gondolta es betette maga mögött a nehéz fa ajtót hogy elinduljon a partra. A séta mindig energiával töltötte el. Szüksége volt rá, hogy alkosson és éljen.