Kiszámíthatatlan vagyok, ami ebben az esetben úgy gondolom érthető. Nem néztem meg szembe a dologgal és ameddig "dolognak" hívom, addig nem is fogok. Hiszek a kimondott szó erejében, még akkor is, ha ebben az esetben mindegy hogy minek nevezzük. Úgy alakulnak a dolgok, mintha az lenne a cél, hogy minél több időt töltsek viszonylagos bizonytalanságban ahhoz, hogy a következő fázisra felkészüljek. Eddig tudtam eljutni, a kezdeti sokktol a szembenézésig, ami egyelőre még nem történt meg. Mindig bezárkózok, eljutok félútig, aztan visszalépek és nem akarok tudomást venni róla. Kevesebb mint két hét telt el, lehet hogy mint mindig, most is nagyon türelmetlen vagyok. Annyit beszéltem és gondolkoztam erről úgy, hogy ugyanezen a szinten maradtam hogy ismeret hiányában nem tudok továbbmenni. A valóságtól pedig félek: a kemény szavaktól az Interneten, a nyers és durva kifejezésektől, amik már engem is érintenek. Várom hogy felébredjek és ebből az álomból tanulva jobb emberré váljak.

Hatalmas erőfeszítés minden nap újra és újra ezzel a tudattal felkelni reggel, és saját magammal szembeni fizikai erőszakra van szükségem ahhoz, hogy ne maradjak egész nap az ágyban nyugtatot tömve magamba. Még “szerencse” hogy épp két munka között vagyok, mert egész biztos hogy képtelen lennék egy irodában ülni. Nyílván elvonná a figyelmem, de még nem vagyok kész rá. Most hogy a pénzem is fogy, muszáj lesz erősebben akarnom, hogy újra a társadalom hasznos tagja legyek. Ma elmentem edzeni, ahol kidühönghettem magam. A teremben az az ember, aki lehet, érintett a dologban. Rettenetes volt szembe nézni ezzel. Minden rezdüléséről az jutott eszembe, hogy tudja és engem hibáztat.  Minden nap elmegyek a Mária utca előtt és elfog a jeges félelem, majd tovább az edzésig, ami 500 méterre van a kórhaztól. Mintha az élet egy helyre, egy kupacba gyűjtötte volna az ehhez kapcsolódó fontos helyszíneket, mintha ezzel akarna szembesíteni, és az arcomba vágni a tényeket.  Olyan vagyok, mint egy robot. Csinálom, sokszor gondolkodás nélkül, automatikusan. Felkelek, edzek, csinálom a dolgomat és azon gondolkozom, mit kell tennem a túlélés érdekében.

Jó képet vágok hozza, mert nincs más választásom, és elcsodálkozom azon, hogy eltelt tíz nap, ami egyszerre tűnik egy évnek és egy pillanatnak. Olyan távoli, ugyanakkor halványsága ellenére olyan erős az az érzés, mikor megláttam az asztalon fekvő papírt a két szóval. Olyan élesen bennem van az a sokk, amit akkor éreztem, amikor bámultam ki az orvos felett az ablakon, ki a kórház udvarára, mint későbbi életem egyik meghatározó helyszínére.  Annyi minden pörgött akkor a fejemben, megallíthatatlanul, hogy a gondolatok áramlásától kiszaladt a vér a testemből. Szeretnék megnyugodni és azt, hogy minél hamarabb lecsillapodjanak bennem az érzések.  Tudom, hogy ehhez idő kell, mint ahogy mindent ki kell izzadni, meg kell élni, bele kell halni, hogy magunkba epülve újjászülethessünk benne.  Fura az élet, hiszen hetfő reggel döbbentem rá, hogy végre egyszer az életben szeretném rendezni magam minden tekintetben. Anélkül, hogy másokat belerángatnék, és egy másik ember vállára támaszkodva megosszam  a felelősséget.  A délután bizonyította, hogy az elhatározásom már nem elmélet többé.

Kezd kitisztulni minden, bár még a káosszal küzdök, de már most is látok kívülről olyan dolgokat, amiket nem vettem észre akkor, amikor benne voltam. Magamnál es másoknal is. Termeszetes, hogy mások apróságain való kesergés kettős érzéseket kelt bennem. Látom magam korábban, amikor ugyanilyen voltam és látok másokat az élet kicsiny problémáival az enyémmel szemben. Igazságtalan dolog, hiszen mindenkinek a maga baja, a maga akadályai a legnagyobbak és legmagasabbak még akkor is, ha testközelből látja mások nyomorúságát. Kicsit olyan, mintha egy felhőn ülve néznék le az égről, látva az embereket, akik saját életüket nehezítik meg és elengedik maguk mellett az igazán fontos dolgokat.  Ez csak a kezdet és meg jobban tisztulni fog a dolog, de azért arra vigyázok, hogy ne legyek harminc évesen ősz szakallú bölcs, aki életvezetési tanácsokat oszt másoknak.  Egyszerűen csak felnőttem kicsit s beértem a sajat korom, amit annyi ideig halasztottam.

Féltem tőle és nem akartam. Most is félek, viszont most akarom!