Csalódott vagyok.

Nem tudom, pontosan mit vártam a mai naptól, de ennél többet.  Pont az orvosi része maradt bizonytalanságban. A vizsgálat eredménye azt mondja, hogy a sejtszámom jó, tehát az immunrendszerem rendben van, a vírusszám elég magas, ami jelenthet bármit. Rákérdeztem az időpontra, hogy körülbelül mikorra tehető a fertőzés. Azt mondta Mária nővér, hogy friss, fél és egy év közötti. Nah, ezzel nem vagyok kisegítve egyelőre, hiszen az előző tesztem március közepe, tehát igen, a kettő között.  

Most már tuti, bennem van, kimutatható, IGAZ.

Kettőre értem a kórházba, átkommandóztam a hatalmas tócsákon és hóakadályokon, hogy eljussak az ambulanciára. Útközben megint attol rettegtem, hogy összefutok valakivel arrafele menet. Mikor odaértem, benéztem, hogy ülnek e váróban potenciális érintettek, de láttam, teljesen üres a hely. Akkor még nem tudtam hogy ebben az időpontban csak az olyan stréberek fordulnak meg itt mint én. Becsöngettem, mondtam, hogy a leletemért jöttem, amit Mária nővér nem értett, hogy miért személyesen mentem és miért nem telefonáltam. Azt hazudtam, hogy a környéken jártam és gondoltam beugrok. (... egy kiló kenyérért ) Nem is értem! Azt gondolják, hogy telefonon vitatom meg a vizsgálat eredményét? Hogy a kagylót a fülemhez szorítva koncentrálok és próbálom felfogni és megérteni, hogy a vírusszám háromszáztizenötezer? Azt gondolom, nem telefontéma hogy hány százezer halálos vírus kering a szervezetemben. Persze, ez elsőre tűnik csak ekkora tételnek, aztán megszokja, telefonál. Mária nővér a csendes orvosi szobában állva eldarálta a számokat, fűzött hozzá néhány szót, majd úgy gondolta, végzett. Kedves volt, de valahogy többet vártam. Feltettem neki kérdéseket a vírusszámmal és cédénégy sejtszámmal kapcsolatban, de nem kaptam megnyugtató választ, hiszen majd a jövő hét dönti el. Bár ezek után nem várok sokkal többet attól az eredményektől sem. Megint említettem, hogy nekem szólnom kellene a volt barátomnak a dologról. Tiszta hülyének érzem magam, és ők is annak néznek, hogy mindig ez a téma foglalkoztat és ezen pörgök állandóan. Mária nővér megint elmondta, hogy ne beszéljek senkivel egyelőre, várjak még. De meddig? Ameddig megőrülök teljesen? 

"A halál oka: lelkiismeretfurdalás."- ez fog állni a fejfámon. Kérdeztem hogy akkor most mi a következő fázis, what can i do?  "Hívja majd fel Szabó doktort csütörtökön és kérjen időpontot, addigra meglesz a másik eredmény is, beszéljenek, UTÁNA szóljon az illetőnek.” 

Tehát csütörtökön kapok majd egy időpontot kb. következő hétre s majd utána kezdődik szegény Ádám egy hónapos kálváriája ugyanígy, mint nekem. Ez azért kicsit fura. Természetesen megoldom gyorsan, mert hétfőn telefonálok és csütörtökre próbálok időpontot kérni, elmagyarázva a doktor úrnak, hogy van lelkiismeretem. Elég nagy és emészt. Hátha megérti és megszán. Ezek után egy "további minden jót!"- tal útjára bocsájtott Mária nőver.  Azt gondoltam, hogy majd kicsit beszélgetünk, ellát hasznos tanácsokkal addig is, megkérdezi, hogy vagyok, amire én büszkén és hangosan válaszolhatom, h "Köszönöm szépen, jól!" 

Nem történt meg.

Az elején azt gondoltam, hogy ez egy “ritka és különös figyelemmel kezelt” betegség, bármennyire is hülyén hangzik. Mindenki kedves, kiemelt figyelem, stb. Most meg azt érzem, hogy ez addig tartott, ameddig közölték a rossz hírt, aztán mintha az egész belassult volna, elveszve a lényeg. Innentől fogva bedobnak az arctalanok közé, majd beszéljem meg velük a problémát, az ambulancián ezentúl csupán számokról tudok konzultálni, amik hol magasak, hol alacsonyak, de igazából nem sok dolgot tudok meg belőlük.

Tudom hogy más betegségeknél is ez van, hogy hiányzik az utókezelés része lelkileg, de ez kicsit speciális eset, márcsak a betegek viszonylag alacsony számát illetően és a társadalmi megíteles tekintetében. Ne mondjam el senkinek, de igazaból ők sem tudnak vele mit kezdeni. Egy daganatos beteget mindenki jogosan sajnál, hogy szegény, mennyire jó ember és mennyire nem ezt érdemli, egy hívpozitívval szemben meg egyértelműen az az első, hogy hátigennemkénekönnyelműenélni. Mivel zömmel a szexuális élethez kötődik, ezért egyből két olyan dolog kíséri, melyeket egyenként is nehezen kezel a társadalom. A melegség és a szexuális szabadság, ami nem jó értelemben szerepel ezzel összefüggésben. Persze, nem panaszkodom, kapok ellátást, kedvesek, biztonságban érzem magma amennyire lehet, de normális hogy kétségbe vagyok esve. Fura ez a fázis, hogy pont most érzem magam a legjobban elveszve, amikor most kéne magam erősíteni, hogy utána kibírjam józan ésszel. Egy kapcsolat vagy egy házasság végénél sem az a szörnyű, amikor kimondjuk, hogy vége, hanem az utóélet, amikor rájövünk, hogy nem jön haza többet, amikor nem ül a fotelban, nem hív fel és egyéb apró dolgok. Ebbe örlődik fel az ember és nem a végszóban. A végszó megkönnyít, lezár valamit, egy folyamat végét jelzi, ami után jön majd valami új.

Telefonon intézzem ezentúl az ügyet? Megpróbálom. Szerettem volna egy bíztató szempárt, azt, hogy a sejtszám hallatán, ha elájulnék akkor Mária nőver hatalmas keblein találjak megnyugvást.  Mária nővér mellei azonban nem rám vártak. 

Ő mosolyogva teljesítette kötelességét, miközben valoszínű a mai vacsorán törte a fejét, miszerint mit is főzzön Gyulának, ha hazaér a munkából. Nem mer májat, mert az volt múlt héten is és mivel Gyula elég sokat iszik mostanában, nem túl kiszámítható jószág. A jól bevállt krumplistészta jó lesz, felszívja a sört és nem lehet belőle vita- gondolta Mária nővér, miközben negyedszerre jöttem elő azzal a banális problémával, hogy szólnom kéne annak, akit szerettem és emberileg még most is nagyon szeretek.

'Lehet, hazafele beugrok még egy kis savanyúért' - ráncolta homlokát Mária.

Persze, nem kellett volna rájuk hallgatnom és elmondhattam volna akármikor Ádámnak hogy mi történt, de nagyon bíztam bennük, azt csináltam, amit mondanak.

Kifele menet magamhoz vettem harmadik kiadványomat, ami szintén a kukában végezte. Talán ezzel töltöttem a legtöbb időt, végiglapoztam, elolvastam a gyakorlati részeket, ami közölte velem, hogy gyógyszerrel AKÁR évtizedekkel is meghosszabbíthatom az életemet, ameddig valami daganatos betegséget nem kapok az eredeti betegségem szövődményeként. Éljek egészségesen és csökkenthetem a rengeteg, részletesen kifejtett mellékhatást, ami ezzel jár.  A kórhaz falának támaszkodva, minel meszebb az ambulancia környékétől olvasgattam a fejezeteket, majd megszabadultam tőle.  Nem lettem okosabb, nem kaptam megnyugtató, praktikus információkat és nem győztek meg semmiről. 

El sem tudom képzelni, hogy ez egyszer helyére kerül és a körülményekhez képest jól jövök ki belőle. Nem tudom elképzelni azt sem, hogy hogy fogom feldolgozni a lehető legkisebb sérülés nélkül.

Csukva a szemem és próbálom csak akkor kinyitni,amikor nagyon szükséges. Hunyorogva csak azt az információt befogadni, amit nagyon muszáj, takarékoskodva az energiáimmal. Szükségem lesz még rájuk.