Amikor kicsit felébredtem a rossz álomból, egy még kegyetlenebb valóságba kerültem, belémhasított a gondolat: Ádám! Belehalok, ha végig kell néznem, hogy tönkremegy ebbe. Szemébe kell néznem és beszélnem vele. Végig arra gondoltam, hogy bárcsak neki ne lenne semmi baja és csak egy rossz napot okozzak neki, ami után megnyugszik és úgy engedhetem el, hogy csak egy ijedtség volt az egész.

Annyira fájt, hogy ő is benne van, végtelen szomorúságot éreztem és talán itt először telt meg a szemem  könnyel.

Rachellel beültünk egy étterembe az Üllői útra, az volt a legközelebb a környéken. Megrendeltük a bort és a sört, rágyújtottunk és néztük egymást. Nem tudtunk mit kezdeni a dolggal hirtelen. Mikor megkaptuk az italunkat, folytattam a magam és Rachel megnyugtatását: nem lesz semmi baj, túlélem, erős vagyok. (jaj, de mi lesz Ádámmal?)
A helyzet komikumát az a pillanat okozta, amikor Rachel mélyen a szemembe nézett majd közölte: " Biztos ez egy jel, amitől megváltozik az életed, és lehet, hogy pár év múlva mondjuk.-...öööö... mondjuk Afrikában fogsz valami önkéntes munkát végezni."

Először itt mosolyogtam el magam: Szürreális kép ugrott be, hogy egy kis közep-kelet afrikai faluban vagyok valami csadorszerű népvisletben és kis orrszarvukat mentek vagy tanácsadást tartok a biztonságos szexről. Körbenéztem: nem Afrikában voltam, hanem egy üllői úti kocsmában, kabátzsebemben egy kiadvánnyal, ami a betegségemről szól. Agyam kattogott, olyan fáradt voltam, hogy normális esetben ott, helyben lefeküdtem volna aludni. De tudtam, hogy ha felébredek és rájövök, hogy nem volt álom, akkor megőrülök. Még nem megy, beszélnem kell, el kell jutnom ma egy szintre. Rachel vett nekem egy doboz cigit, elvitt taxival a házig, ahonnan a kávézóba mentem Erikkel találkozni. Régi helyünk, ahol olyan sok minden történt, ennek is itt kell lennie. Odafele még beszéltem Vikivel, aki hallhatóan nem fogta fel, hogy mi történt, csak hallgatott és helyeselt arra, amit mondtam: „minden rendben lesz!”

Kicsit hakni hangulat, hogy egymást váltják az emberek, akiknek beszámolok a mai napról, de ők voltak mellettem négyen, amikor még volt esély arra, hogy ez az egész nem valóság, ezért el kellett mondanom nekik a végeredményt. Jól esett, főleg az, hogy több szemszögből kaptam visszajelzéseket. Erikkel ültünk a kávézóban: olyan volt, mintha csak beültünk volna bármelyik nap, hogy csevegjünk egyet. Nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, ezért nem is nagyon mentünk bele mélyen a dologba. Lenyomtunk egy felest és egy sört, dohányoztunk, többször elmondtam, hogy nem hiszem el és nem érdemlem meg. Tudom, nem racionalitáson múlik és elég egyszer rosszul dönteni az étetben, de nem nevezném magam annyira könnyűvérűnek, sőt, az utóbbi időben alig volt valaki, akivel bármi lett volna és mindenkivel biztonságosan. Vagy legalábbis majdnem.

Hűségesen vártam Ádámot, hogy hazajöjjön Olaszországból és ha működött volna és meg ott lenne, még mindig várnám. Persze, nem ezért szakítottunk és jöttünk össze hónapokkal később, hogy utána újból elengedjük egymást. Legalábbis eddig azt hittem. Tudom, hogy van ennek  is valami üzenete vagy jelentősége az életemben, egyelőre nem tudom még hogy mi, de remélem rájövök egyszer. Erik után bejelentkezett Laci, akivel kedvenc éttermünkben találkoztam Budán.

Ott ült velem szemben, néztem és nem tudtam a könnyeim visszatartani. Láttam rajta, hogy mennyire megviselte őt is ez a nap, délután óta, amikor megtudta. Őt, aki a legerősebb és legracionálisabb láncszem volt a történetben és ettől kitört belőlem az egész nap feszültsége. Össze voltam törve, csak ültem és néztem. Már ahhoz is fáradt voltam, hogy magamat nyugtassam.

Viktória írt, hogy nem tudja még helyére tenni a dolgokat és nem érti, hogy miért történik ez pont velem.
Aztán hívott, hogy a környéken van és odajön, ahol vagyok. Laci úgyis ment el, Viki pedig jött. Váltották egymást. Mintha születésnapom lett volna megint: mindenki körülöttem volt, lesték minden rezdülésem és nagyon erősen éreztem, hogy mellettem vannak. Borzongatóan közel. Vikivel még ittunk egyet, aztán taxival kimentünk hozzájuk. Laci a taxiban ülve hívott, hogy hazaért, és ha szeretnék, aludjak nála. Jól esett a gondoskodás, minden irányból. Rachel is írt, hogy megkérdezze, vigyáz e rám valaki. Vikivel további komoly pálinka mennyiséget fogyasztottunk és beszélgettünk. Úgy, mintha valami filmről beszélnénk. Csak úgy tudtam kezelni a történteket, ha kívülről nézem és nem megyek bele mélyen, mert azonnal elszakad a cérna és megkattanok. Részegen és hulla fáradtan kerültem ágyba, a szobámba, ahol szoktam Vikiéknél aludni, nyugalomban és biztonságban.

Reggel másnaposan, egyedül, a 'nem csak álom volt' tudattal ébredtem a házban, mindenki elment már munkába, csak én voltam a házban, a macska, meg a kutya. Megnéztem három filmet: gondosan ügyeltem arra, hogy ne legyen benne semmi halál és szomorúság, csak könnyed, vidám és pozitív! vagyis ööö jajjPozitívne! Írtam, mintha kötelező lenne: egymás után vettem elő a papírokat és folyamatosan írtam, ami eszembe jutott. Voltak pillanatok, amikor majdnem megkattantam a lesötetített szobában: akartam beszélni egy érintettel! Eljutottam arra a szintre is, hogy azonnal fel kell hívnom egy lelkisegély szolgálatot, különben megőrülök. Végül nem beszéltem senkivel, csak probáltam lekötni magam. Nem tudom meddig voltam Soroksáron, talán két napig, vagy három, teljesen kiestem mindenből, azt se tudtam mi van és hol vagyok. A hepatitis tesztemért se mentem el a megadott időpontban, gondoltam ezekután már ráér. A következő hétvégem is ott töltöttem, ami olyan volt, mint az első folytatása. Olyan, mintha nem telt volna el közte egy pillanat sem és két hete ott lettem volna. Viki megkapott belőlem minden verziót, töményen és nyersen: a nevetős, pálinkázós, hóban kutyát sétáltatóstól a spontán, hisztérikus zokogáson át szinte minden volt ott.

Ez volt a szanatorium, az a hely, ahol kiizzadhattam mindent.

Távol mindentől és ami a legfontosabb: távol a valóságtól.