December 1., az AIDS Világnapja. Korábban nem vettem tudomást erről a dátumról, csak ha hallottam valahol, hogy éppen az van, meghallgattam a szokásos adatokat, a tragikus helyztet, a harcot ellene s tovább is léptem. Most sem mélyedtem el benne, de valahogy mégis más volt. Mintha születésnapom lenne, bár ezt leírni is fura, de valahogy hasonlót éreztem. Amikor aznap semmi nem számít, történhet bármi, ez az én „ünnepem”, ez a nap rólam szól.

Azért ennyire nem volt erős az érzés, de valamit éreztem. Láttam a rengeteg posztot a Facebookon, furán éreztem magam. Nem mertem hozzászólni és részt venni a közösségi oldalon zajló kommunikációban, féltem, amint teszek erre valami utalást, mindenki rájön, hogy érintett vagyok a témában. Ezért csak némán figyeltem, hogy mi történik. Lesben álltam és szemlélődtem. Fura érzés volt. Most valahogy nem jutottak el hozzám a nyers és félelmetes adatok, csak nagyon kis mennyiségben. Inkább egyfajta egységes megemlékezés volt ez.  Mindenkiről, aki beteg, így rólam is. Nem is gondolnák az emberek, hogy a fertőzöttek is köztük járnak, a villamoson, az irodában, a szomszéd asztalnál s mindenhol. Fertőzöttek! Mint egy járvány, amit óhatatlanul is elkaphat az ember. Szörnyű kifejezések és a hozzá tapadó iszonyű gondolatok. Egy titok, amit magadban tartasz és közben némán jár az agyad. Nem tudom, mit érzek. Nem tudom, mit tehetnék, és nem tudom mi lesz. Bárcsak jobban vigyáztam volna... Akkor most nem írnám ezeket a sorokat és nem lenne megpecsételve a sorsom.

Olyan kis apróságokon múlik az élet. Ijesztő! Hiszek a sorsban és abban is, hogy mindennek ára van. Semmi nem törtenik véletlenül, legalábbis ok nélkül, és semmi sincs ingyen. A boldogság sem. Nem tudom, van e összefüggés, de lehet akkor nem kapok akkora ajándékot az élettől, mint Kristóf. Lehet valahol máshol lennék most. Biztos, ez egy figyelmeztetés, hogy máskepp kell csinálnom a dolgaimat és ehhez kaptam egy társat. Valakit, aki megvéd és szeret. Valakit, aki mellettem van a bajban is. Hihetetlenül nagy dolog ez. Akkora, hogy valoszinű, megéri a szenvedést. Nem tudom pontosan, mi előtt állok, csak azt tudom, hogy feladatot kaptam. Egy olyan feladatot, amit meg kell oldanom. Állok a kapu előtt és kérdésekre kell válaszolnom. Minden jó válasszal és cselekedettel egyre nagyobb lesz a rés, hogy a végén akkoráva váljon, hogy átférjek rajta. Még nem tudom a válaszokat, de keresem őket. Meg nem tudom, mit rejt a kapu, mi van mögötte, de kíváncsian várom, hogy megpillantsam. Gyermeki kíváncsisággal teli félelemmel, megilletődve állok és várom a jeleket, amik a helyes válaszokat sugallják.

December 1. 2010.