Fura volt az éjszaka. Mondjuk ebben semmi meglepő nincs, elég régóta nem alszom túl jól, gyötörnek az álmok, amikben nagyon elfáradok, és sokszor kimerültebben kelek, mint mikor lefeküdtem. Korán kellett kelnem, vagyis csak kicsit korábban, mint szoktam, mégis a reggeli vérvételhez a hajnal hideg hasító érzése társul bennem. Amikor legutóbb voltam a László Kórházban ezzel kapcsolatban még hideg volt és sötét. Mennyivel barátságosabb, ha az erejét próbálgató napot látja az ember és nem a sötétség és a fagy borít be mindent. Ilyenkor maga a tevékenység is drámaibb, mint valójában.

Az éjszaka folyamán arra ébredtem, hogy megint elkezdett fájni a torkom, kapar és éget, alig tudok nyelni. Mikor lefekudtem örömmel állapítottam meg magamban, hogy a lázam után a torokfájást is sikerült kifeküdnöm és a különböző gyógykészítmények segítségével kiírtanom a szervezetemből. Hát mégsem!

Félóránként ébredtem fel erre a maró érzésre és arra, hogy a nyirokcsomóimat Guinness oklevéllel jutalmaznák, amennyiben viccesnek tartanám a helyzetet és benevezném őket. Igen, akkorák, hogy az Őket a legjobb megfogalmazás. Minden betegség miatt többszörösen aggódom, mint korábban. Felmerül bennem azonnal, hogy most ez a valami az immunrendszeremet támadja épp, ami magatól nem fog helyrejünni, csak akkor ha elkezdődik a gyógyszeres kúra és vele együtt egy soha véget nem erő háború a szervezetemben - immunrendszer vs HÍV sejtek.

Amikor felriadtam, azt gondoltam, hogy már kelnem kell és biztos elaludtam. Nem lehetek ennyire éber, amikor korán van. Visszaaludtam mindannyiszor, próbáltam nyelni, mindegyik előtt gondosan felkészítve a testem a marástól való befeszülésre.

Hét óra, végre! Felkelhetek! Vége az értelmetlen álmoknak és legalább én irányíthatom a cselekedeteimet és nem csak tehetetlen elviselője vagyok a történteknek. Gyorsan elkészültem, visszajöttek az automatikus, robotszerű mozdulatok, mint az elején. Elején! Úristen, úgy beszélek, mintha évtizedek óta tartana ez az állapot.

Legegyszerűbb ruha, farmer, fekete póló, napszemüve, Irány a Lászlo Kórház. Minden második nap ugyanott szállok le a metróról, és érdekes módon csak nagyon kicsit és halványan jut eszembe, hogy, ha a másik oldalon mennék fel az aluljáróból, akkor hova tartanék épp. Most is ott voltam, és igen, most a másik oldalon mentem fel. Már útközben azt néztem, vajon ki mehet oda, vagy ki jöhet onnan. Tudom, semmi értelme, a László Kórház akkora mint egy nagyobb falu, tehát valószínű mindenki máshova tart és senkit nem érdekel hogy én hova.

Fura érzés volt úgy menni oda, hogy alapból nem érzem magam jól, fáj a fejem, gyenge vagyok, alig tudok nyelni, pár napja negyven fokos lázam volt. Olyan volt, mintha ez már a betegség szövődménye lenne és vonszolnám magam felülvizsgálatra. Szörnyű gondolatok!

Mikor megérkeztem, belestem az üvegen, hogy vannak e előttem, de persze semmit nem láttam és nyílván voltak. Végigmentem a rosszul kivilágított folyosón, mély levegőt véve szembenéztem az ott ülőkkel és leültem. Kihúztam magam, azt éreztetve, hogy nincsen semmi baj. (Hát persze! Ha valaki fél évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy a Laszló Kórház tizennégyes ambulanciájának várójában ülök, ahol HÍV pozítívokat és AIDS betegeket kezelnek, valoszínű csak nézek értetlenül és egyszerűen kizártnak tekintem a szituációt. Mégis itt ültem, magamhoz és a helyzethez képest bátran, várva, hogy valaki kiszóljon.)

Leültem, körbenéztem: csak velem szemben ültek, két férfi, olyan negyvenöt-ötven év körüliek, beesett mellkassal, köldök felettig felhúzott nadrágban, egyik szandált, másik klumpát viselt. Mintha Woodstock –ból maradtak volna itt, vagy a Tilos az Á-ból érkeztek volna egyenesen, ahol arra gondoltak, most megvaltják a világot, nekik a rendszer nem parancsol, ők szabadok! Miközben vártam, hallgattam mirol beszélgetnek, hátha megtudok valami új információt első kézből. A betegséggel kapcsolatban nem sok, a hobbikutya nyírással kapcsolatban azonban annál több érdekességet tudtam meg. Ferencnek törpe uszkárja volt, László pedig régen tartott valami hasonlót és merengve idézte fel az ezzel kapcsolatos történeteket. Néha végigsimította tetovált nyakát aranygyűrűkkel díszített ujjaival majd csendben ültek tovább. Ekkor futott be a rendelő legszürreálisabb vendége, egy hatvanöt év körüli nagyiforma, jól öltözötten, kalapot viselve, amolyan budai forma. Biztos az unokája elkapta a vírust és jött információt kérni Mária nővértől. Minden hónapban egyszer eljön, hogy kisunokájának a lehető legtöbb segítséggel tudjon szolgálni.

“Hová tart a világ?” – gondolta miközben elfordult az üzenőfaltól, ahol egy fotón négy gyertya égett az AIDS halottakért és egyéb derűs dolgok díszelegtek. “..szegény kis Bence, mibe keveredett?!” – fújta ki szomorúan a levegőt majd újságot vett elő, hogy kivonja magát a szituációból. Nyílt az ajtó, kijött Laci és Feri barátja, Sanyi, aki kissé értelmiségibb formának tűnt, közelebb a hatvan fele. Közölte a haverokkal, hogy azért tartott ilyen sokáig, mert valami EU-s regisztrációt kellett intézni. “Regisztráltak!” – mondta, de nem tudtam a másik oldalról megállapítani, hogy ez most jó vagy sem. A három barát várva még valamire céltalanul a rendelő bejárata felé sétált. Természetesen most is volt egy takarítónő, aki a semmiből előbukkanva üdvözölte a “kis betegeket”. “De régen láttalak benneteket, jól vagytok..?”....megőszültem azóta.” – hallottam a beszélgetésfoszlányt a takarítónő részéről a távolban. Arra gondoltam, remélem Rózsika lassan őszül és hosszú idő telt el egészségben, amikoris barnából fehérre váltott hajkoronája.

Sorra kerültem végre. Kicsit örültem, hogy Mária nővér hívószava kizökkentet a három jóbarát és a szupernagyi történetéből. Bementem, köszöntem Klári és Mária nővérnek, leültem, majd elmondtam, hogy az elmúlt napokban beteg voltam és ha lehet ma sem indulnék egy komolyabb sportversenyen. Kérdezgettek, mit szedtem, mit érzek. Persze mindent mindennel, végső kétségbeesésemben szombat éjjel, amikor biztos voltam benne, hogy a mentő visz majd el az ügyeletre. Mondták, hogy n-e-m sza-bad- egy-szer-re-aszpi-rint és ru-bo-fent szedni. Egymást után beszéltek, szinte befejezték a másik mondatát. Olyan érzesem volt, mintha egy Disney mesében lennék, ahol a két jólelkű kis őzike a madaraknak elmondaná, hogy mire vigyázzanak a zord erdőben, hiszen bármikor felbukkanhat valami veszélyes.

Miutan kijöttem behívták VÉRVÉTELRE a nagyit, Egy pillanat alatt szertefoszlott az a hipotézisem, amit nemrég állítottam fel vele kapcsolatban, magyárazva jelenlétét. Vajon hol kaphatta el? Asszem nem tudtam semmilyen érdemleges magyarázatot adni erre akkor és ott. Várnom kellett kint, hogy megérkezzen Szabó doktor, aki Mária nővér tanácsára megvizsgál majd.

Megérkezett a várva várt főorvos úr, aki a három alter fazont egymás után küldte el “jó, ez ráér”, “majd két hét múlva”, “ez nem sürgős” töredékmondatokkal, mintha egy hatalmas géppuskából tüzelt volna, majd megfordult és elnyelte őt a vizsgáló A három jóbarat nevetgélve távozott “hello”-t köszönve felém. Igen, hozzájuk (is) tartozom. Akaratom ellenére beléptem egy klubba, ahol a tagokkal vagy gyűléseken vagy a rendelőben találkozom majd. Valahol biztos. Aztán majd idővel Rózsika, a takarítónő nekem is hangosan köszön, nevemen szolít, érdeklődik hogylétem felől, mosolyog. De a mosoly mögött mindig ott lesz a “jajdefiatalmég” arckifejezés is. Persze, öregen már nem, akkor majd felváltja valami mas, már amennyiben Ő vagy én életben vagyok még. Közben minden apró neszre felkaptam a fejem, amit a bejárat irányábol hallottam. Jól sejtettem, megérkezett két fiatal, egyiket azt hiszem ismerem látásból. Jobban kihúztam magam. Úgy tűnik ez valamiféle pótcselekves, valaminek a bizonyítása magam és a külvilág felé. Talán kompenzálom, hogy belül össze vagyok törve, darabjaimra hullva ülök és várok egy ambulancián, ahol HÍV fertőzöttként kezelnek.

Szegény szüleim, ha tudnák, hova kerültem, valoszínű belehalnának a fájdalomba. Mária kijött és a mellettem álló fiatalokhoz lépett érdeklődve, vajon vérvételre jöttek e.

“Nem! Gondoltuk beugrunk (mi is) egy kiló kenyérért, elfogyott otthon, mi pedig nagyon szeretünk bőségesen reggelizni a teraszon. Jó is az idő, szabin vagyunk, tehát ez’. “

Hamarosan újra sorra kerültem, hogy Szabó doktor megvizsgáljon. Igen, be van gyulladva a torkom, és a nyakamban majd’ minden nyirokcsomó, tehűt antibiotikum öt napig, attól elmúlik, viszont ha nem menne le a duzzanat, akkor jelentkezzek, mert akkor megnézik mitől lehet. Holnap lesz eredmény, telefonáljak és gyógyuljak meg. Mielőtt kimentem még megkérdezte, hogy ugye, friss fertőzött vagyok? Mondtam, hogy igen, most vagyok itt első kontrolon. “Áh, akkor nem lehet az, valoszínű csak szimplán megfáztam” – bizonygatta nekem és magának is. Nem lehet AZ. MÉG nem!

Kisétáltam a rendelőből, elköszönve az ottmaradt egyetlen ismerős fiútol, akit épp behívtak a rendelőbe szintén vérvételre, miközben barátja kijött. Vajon ők hogy kerültek ossze? – futott át az agyamon. A néhány klasszikus forgatókönyv szerinti szituáció közül melyik az övék? Nem is filozofáltam rajta sokat, mert örültem, hogy végre kiszabadulhatok innen és ahogy távolodom a tizennégyes ambulanciától egyre jobban visszatérhetek a saját világomba. Még kifelemenet megakadt a szemem egy kiadványon. Ezek a kiadványok mindig üldöznek, “Nem akarok AIDS-es lenni! – tegyél érte!”. Na, ezt el sem vittem, hogy kifele átlapozás után a szemétben végezze.

Mentem az úton a bejárat fele, elhaladva egy nagyon régi épület mellett, amin fakó betűkkel a gyógyszertár felirat állt. Inkább nevezném kô wc-nek, mint gyógyszertárnak, de gondoltam ittmaradt régről, senki nem hansználja. Miközben elmentem előtte, láttam Sándort, hogy bent áll egy kis luk előtt és vár. Észrevett, ezért köszöntem neki újból –hiszem már barátok vagyunk és nyílván találkozunk majd a nyugati parkolóban, mikor várjuk a buszt, hogy a csoporttal felmenjünk Dobogókőre imádkozni.

“Ez gyógyszertár?” – tettem fel az értelmes kérdest Sándornak, amihez remélem a számat is nyitva felejtettem, hogy még okosabbnak tűnjek. (még Sándor, a buszúton majd én Sancibának, ő Javinak fog keresztelni.) “Igen. Nem voltál még itt?” - kérdezett vissza, kicsit olyan hatást keltve, mintha egy szaunában lennék először és a tapasztalt úr “namajdóbevezetatutiba” szempillantásokkal kísérne első kontaktálásunkat. Valószínű képzelődtem és Sancibában, akarom mondani Sándorban semmi rossz szándék nem volt.

A másfél négyzetméteres helyiségben kitöltöttem a receptem rámvonatkozó részeit, majd vártam. Megérkezett Piroska, a “gyógyszertáros”. Átmászott rajtunk, majd belülről kinyitotta az ablaktalan kôépület belső kiadó nyílását. Belül dobozok hevertek összevissza, mint egy raktárban, amiben évek óta nem járt senki. Végignéztem, ahogy sorstársam átveszi a gyógyszereit, közölve, hogy tudja, hogy kell szedni, már négy éve él ezekkel. Konkrétan tátva maradt a szám, amikor Piroska a három vényire kipakolt körülbelül 8 dobozt, ami egyesével akkora volt, mint amiben a bébitápszert tartják. Ez egy havi adag- derült ki.

Ha Sándor ezt beszedi, tartok tőle sem a gyógyszertárnak nevezett mellékhelyiségben, sem máshol nem ismerkedik, mert nem lesz mivel magához csábítania a friss húsokat. Egy közepes méretű vászon táskát pakolt tele Sándor a havi adaggal, majd kifizette az alig több, mint kétezer forintot az alig tobb, mint nyolcszazezer forint értekű szteroidért, majd távozott, hogy a haverokkal még beszélgessen kicsit a kórhaz büféjében. Otthoni környezet, hazai közeg, miért is ne?! Értelmet nyertek a hatalmas táskaim, amiket mindenhova cipelek magammal. Egyszer ln is teletömhetem őket. Mondjuk szívesebben tömném tele valami mással, mint a gyógyíthatatlan betegségem normalizálásához szükséges szerekkel, de ebben az esetben (sem) én döntök és nem tartunk még itt. Mikor odaléptem a receptemmel az ablakhoz, Piroska közölte, hogy ez csak egy antibiotikum! “Igen, elnézest, nem tudtam, hogy csak morfium recepttel lehet jönni, -- egy kis türelmet, az is van, csak a táskám mélyen...keresem,.. keresem...”

Kiderült, hogy ez nem “sima” gyógyszertár hanem itt kifejezetten HÍV gyógyszereket tartanak. Fura is lenne, ha a körúti patikában állnék sorba, mögöttem egy “a kislányomnak kellene egy kup, mert hőemelkedése van” anyuka, én pedig várok a gyógyszereimre, ami beteríti az egész pultot. “Marikaaaaaa! Van az a gyógyszer, tudod, az éceseknek, amit szoktak felírni??, nem tudod hova tettük??”

Elballagtam a bejáratnál található gyógyszertárba, hogy kiváltsam a kis antibiotikumomat, elhagyva a Laszló Kórhaz kis városrésszé alakult területét és kiléptem újra a valóságba, Bent valahogy jobban biztonságban éreztem magam, ugyanakkor rettegtem, hogy örökre ott maradok.