A magam alatt érzés új szintet lépett. Biztos, az idő is okozza, hogy a tehetetlenségem mélyebb lett, és nem tudom, hogyan tudnék kibillenni.

Az utazás, ami életben tartott nincs, és a napi életben maradás is nehéz lett.

Bízom benne, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan fog elmúlni, bár tudom, nem lesz soha semmi ugyanaz már.

Tegnap megnéztünk Bencével egy filmet, ami a nyolcvanas évek elején játszódik, a HIV berobbanásakor. Szinte hihetetlen, hogy amikor ilyen témájú filmet látok, a benne lévő emberek haldokolnak, a reménytelenség, és az egész felkavaróan nyomasztó hangulata olyan érzéseket kelt bennem, hogy ehhez az egészhez semmi közöm.

Pedig nagyon is van, még akkor is, ha ez a dolog már más, mint akkor, de teljesen letaglóz, ha arra gondolok, hogy mennyire az időzítésen múlik minden.

Ha előbb születek, feltéve, hogy ez a sorsom, akkor már nem élek.

Azok a kínok, melyeket ezek a filmek bemutatnak olyanok, hogy el sem tudom képzelni, akkor mit élhettek át a melegek. Hogyan hálózta be az egész, addig gondtalannak hitt életüket a félelem, a rettegés egy olyan dologtól, amiről semmit nem tudtak akkor még.

Milyen utat járt be azóta a betegség, az ami most már szinte természetes, akkor elképzelhetetlen volt. Olyan, mintha most azt mondanánk, hogy lesz a ráknak ellenszere.

Vagy egy olyan szer, amivel az emberek szinte teljes életet tudnak élni. Hihetetlennek hangozna, még akkor is, ha erre hosszú idő óta rengeteg törekvés van. Az emberiség megszabadulna attól a dologtól, amitől mindenki retteg, majdnem mindenkinek van egy története az ismerősök köréből, a családból.

Akkor, a nyolcvanas évek elején a melegek rákjának hívták a HIV -et és valóban azt gondolták, eddig ezzel a megfogalmazással nem találkoztam.

Mennyi küzdelem és elhivatottság kellett ahhoz, hogy egy kis és némileg kirekesztett csoportot érintő betegséggel kapcsolatban egyre hangosabban üvöltsenek, hogy nagy a baj.

Mennyi rettegés lehetett a meleg társadalomban, hogy a szabad életet, amit nagy nehezen kiharcoltak, felváltotta a félelem.

A félelem, hogy előjönnek a tünetek, és nem lehet mit kezdeni velük, hiszen nem tudja senki, mit kell tenni.

Minden film, ez is, a kaposi szarkómát mutatja, mint első tünet, ami már egy olyan stádiumban jelentkezik, amit AIDS-nek hívnak. Mivel nem volt szűrés, a kezdeti tüneteket, mint a fáradtság, láz betudhatták valami egyszerű dolognak, nem foglalkoztak vele.

Az egész testet ellepő foltok a betegség egyértelmű jelei voltak, letagadhatatlanul ott voltak az ember testén, stigmát ragasztva viselőjére.

Rettenetes belegondolni is, mit élhettek át akkor ezek az emberek, mit érezhetett valaki, akinek végig kellett néznie a társa szenvedéseit, a kínlódást, a szégyent, mindent, ami ezzel jár.

Most az ember eldöntheti, kinek mondja el, akkor nem volt választás, hiszen látszott.

Később sem, mert akkor a gyógyszerek mellékhatásai voltak annyira szembetűnők, hogy nehéz lett volna azt mondani a szemben álló hogylétünk felől érdeklődőnek, hogy minden a legnagyobb rendben.

Néztem a filmet, és fel sem fogtam, mennyire szerencsés vagyok, hogy nem akkor éltem.

Mintha valami egészen más dologról szólna a történet, mint amiben benne vagyok.

Mikor közölék a diagnózist, ezek a képek ugrottak be, talán akkor is láttam ilyen filmeket, gondolom pár perc után elkapcsoltam, de az a néhány képkocka is beégett a retinámba.

Akkor láttam magamon, hogy ez fog velem is történni, a halálos ítéletem hangzott el abban a szobában tíz évvel ezelőtt, és még akkor sem hittem el, hogy nem, amikor a velem szemben ülő orvos elmondta, hogy ez már nem az, ami régen volt.

Gondoltam, szeretne megnyugtatni, hogy ne omoljak teljesen össze, ne öljem meg magam otthon, vagy ne kezdjem kétségbeesésemben szétverni a rendelőt.

Hosszú percek kellettek hozzá, hogy felidézzem, hogy igen, én is hallottam, hogy nagy a fejlődés ebben, és lehet, hogy igaz, és nem fogok meghalni.

Ijesztő, mennyire keveset tudtam az egésztől, mennyire azt gondoltam, engem nem érint, semmi közöm hozzá. Az kapja el, aki gumi nélkül mindenkivel szexel, akivel lehet, de még azzal is megpróbálja, aki nemet mond elsőre. Sok idő kellett, amire elhittem az orvos minden szavát, talán még most is van bennem kétség, de elképesztő nehéz és hosszú út volt ez.

Nem is tudom, hogy azok, akik nálam fiatalabbak, mikor kézhez veszik a hatalmas POZITÍV felirattal ellátott papírjukat, vagy gyengébb személyiségek, mit kezdenek ezzel az információval.

Akkor azt mondta az orvos, hogy igyak meg egy üveg konyakot. Micsoda tipp! Konyakot biztos nem fogyasztottam akkor sem, de valamit nyilván kell ilyenkor, hogy másnap a rosszullét legyen erősebb, mint a tudat, hogy az egész nem álom volt.

Sokat gondolok a kezdeti időkre mostanában, teljesen más ember voltam akkor.

Az is eszembe jut, mi lett volna velem, ha nem történik meg.

Akkoriban sokat buliztam, és némileg a betegségem vetett ennek véget. Féltem, hogy más is tudja, és bezárkóztam. Nem tudtam többé önfeledten szórakozni, vagy csak nagyon ritkán.

Voltak olyan időszakok utána, amikor ezek az éjszakák visszajöttek az életembe, de már nem ugyanazok voltak.

Lehet, hogy annyira elszaladt volna velem a ló, hogy teljesen kikészülök a sok bulitól, alkoholtól, és egyéb dolgoktól? Simán bennne van a pakliban, ezt már nem tudhatom meg. Azt viszont tudom, hogy sokat fejlődött a személyiségem, bár nem tudhatom, mi lett volna velem nélküle, de biztos egy más irányba indul el.

A korral járhat hogy ennyit nosztalgiázom, vagy a karantén miatt lettem ennyire érzelgős?

Nem tudom, de kezdek nagyon befordulni ettől az egésztől, és szeretném, ha valaki azt mondaná, hogy hamarosan minden rendben lesz.