Több, mint két hete vagyok itthon, Bence egy héttel később kezdte a karantént.

Igaz, voltam vásárolni körülbelül négyszer, de muszáj volt, mert annak érdekében, hogy ne kelljen elmennünk naponta, be kellett bizonyos dolgokat táraznunk itthonra. Bence ma volt a közértben, megint nem kell egy hétig menni. Nagyon rosszul viselem a bezártságot, de legfőképp a bizonytalanságot, és azt, hogy nem lehet látni a végét.

Csak példák vannak előttünk, hogy mi történik máshol, és ez aggasztó.

Bence munkájából adódóan nem tud dolgozni, nem is látszik, mikor és hogy tud egyáltalán az elkövetkező hónapokban. Neki nincs annyi megtakarítása, ha nem dolgozik, nincs pénze, és rengeteg fizetni való van.

Nem tudom, mi lesz, de kezdek kétségbeesni, olyan ez, mint egy rossz álom.

Próbálom nyugtatni magam, de nem érzem magam biztonságban, sem a betegségem miatt, sem a jövőt illetően. Nem tudom elképzelni, hogy mitől lesz jobb, mitől ébredünk fel, rázzuk meg magunkat, mint mikor realizáljuk egy rossz álom után, hogy ez nem a valóság volt.

A korábbi aggodalmak, mintha ezer éve lettek volna, és nagyságuk annyira elhalványult, hogy szinte fel sem tudom idézni őket. A Világ végérvényesen megváltozott, és nagyon súlyos árat kell fizetnünk mostantól mindenért.

Azok a tervek, hogy Bence születésnapján hova utazunk, szeptemberben vagy októberben menjek egy hónapra Spanyolországba, melyik fesztiválra szerezzek jegyet, olyan távolinak és banálisnak tűnnek, mintha soha nem is léteztek volna.

Pár hónapja még azon aggódtunk és dühöngtünk a barátaimmal, hogy öt, tíz év múlva már erősen látszani fognak a klímaváltozás hatásai (persze, annak is szerepe lehet a mostani helyzetben), a fiatalok már semmit nem érzékelnek majd abból az életből, amit mi természetesnek vettünk, mi lesz azzal a rengeteg műanyag szeméttel, és egyik másik politikus, hogyan engedhet meg magának ilyen meg olyan stílust. Most pedig minden csak a vírusról szól, és annak következményeiről, az intézkedésekről, a kiszolgáltatottságról, ami eddig is volt, és arról is azt hittük, elviselhetetlen mértékű. Most védőfelszerelés, kórházi ágyak, lélegeztető gépek megléte, vagy hiánya, egészségügyben dolgozók ereje, kitartása, és a kormány szakmai vagy „szakmai” döntéseinek sora a fő topic.

És most már nem arról szól a dilemma, hogy hova lehetne költözni, ahol vidámabbak az emberek, jobb az idő, kevésbé értem a politikai szálak kuszaságát, hanem arról, hol lehet élni, hol lehet túlélni. Nem tudok ilyet mondani most, mert mindenhol káosz van, valahol kisebb, van, ahol nagyobb, valahol kisebb a kompetencia, van ahol nem, de a lényeg ugyanaz.

Ha valaki azt mondja, hogy megkérdőjeleződik az, hogy mehetek e Spanyolországban az idén, nem hiszem el. Ha azt mondja bárki, hogy elvehetik azt, hogy annak a dolognak hódoljak, ami életben tart, az utazásnak, kiröhögöm. Most nem ez a legnagyobb gondom, és nem tudom, valaha visszatérnek e ezek az idők.

Annak örülök, azzal együtt, hogy nyilván egy idő után hiányozni fog az a sok pénz, amit utazásra költöttem, hogy akkor, amikor lehetőségem volt rá, elmentem. Mindig attól féltem, hogy ha nem ragadom meg az alkalmat, akkor később bánni fogom, hogy vártam vele, és elszalasztottam. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen dolog fog véget vetni ennek. Tudom, lehetnék optimista is, voltam, de minél több idő telik el, annál inkább válok racionalistává, sőt pesszimistává.

Mentálisan teljesen kicsinál ez a helyzet, és tudom, sehol nem tartunk benne.

El sem kezdődött még, ez csak a bevezetője egy indokolatlanul hosszú fimnek, amit igazából csak azért nézek végig, mert már beültem rá a moziba, és tíz embert kellene felállítanom ahhoz, hogy kimenjek.

Fel akarok állni, ki akarok menni!