Megvan a lakás!

Mikor másodszorra visszamentünk, még jobban tetszett. Mikor körbejártuk újra, a tulajdonos félve kérdezte meg, hogy na, hogy döntöttünk.

„Ha nektek is rendben, akkor szeretnénk kivenni.”-mondtuk.

„Mi nagyon örülnénk neki, ha ti vennétek ki.”- érkezett a válasz mosolyogva.

Nagyon boldogok vagyunk, bár tudjuk, sok munka lesz vele, de közel sem annyi, mint a másik opciókkal. Csinosítani kell, azt pedig szeretjük, bár fogalmunk sincs, mekkora fába vágtuk a fejszénket. Nem volt más választásunk, de jól alakult.

Egy hét telt el a régi lakás felmondása és az újjal való megállapodás között. Ilyen nem is létezik a valóságban. Fel voltunk készülve rá, hogy minimum másfél hónapig keresgélünk, és mire dög fáradtak leszünk, kezdődhet a költözés, a tizenhárom év felszámolása. Ezzel szemben egyetlen hét, és kezdhetjük a munkát, találtunk egy otthont, ami reméljük hasonlóan hosszútávra szól, mint az előző, vagy legalább addig, amíg mi szeretnénk.

Nem is kellett sok kompromisszumot kötni, csupán az ára húzós kicsit, főleg a másikhoz képest, de azt tudjuk, hogy baráti volt. A többletköltségeket pedig kigazdálkodjuk, és az annak az ára, hogy olyan feltételekkel tudjuk bérelni, amik kényelmesek számunkra.

Macska jöhet, bútorokat elviszik, mindenre nyitottak, segítőkészek, fantasztikusan jó fejek, szóval a kis plusz ennek az ára. A régi tulajjal is meg tudtam állapodni, szóval nincs más hátra, mint másfél hét múlva átköltözni.

Úristen, másfél hét alatt kell mindent összepakolni! Jobb is így, mert nincs időm gondolkozni, csak nyomni, minden érzelem nélkül.

El sem hiszem, hogy ez történik, és hogy mekkora szerencsénk van.

Mikor mentünk harmadszorra a lakásba a foglalóval, mondván, onnantól lesz hivatalos a dolog, az Operánál sétálva rámentem a Facebook oldalra, ahonnan már leszedték a hirdetést. Kimondhatatlanul boldog voltam, ugrálni tudtam volna örömömben, hogy összejött. Azt ismételgettem magamban. „leszedték a hirdetést, leszedték a hirdetést, leszedték a hirdetést!”

Amilyen kilátástalanul indult, olyan szépen oldódott meg, mintha előre el lett volna rendelve. Biztos, hogy így volt, ennek kell most történnie, és a sors elintézte, hogy a lehető legjobb forgatókönyv legyen.

Olyan távoli lett hitelen, amikor nyaralás alatt kétségbeesve mászkáltam fel, alá a kertben, és azt ismételgettem, hogy „nem hiszem el, hogy ez történik.” Most izgatottan arra gondolok, kezdődik valami új, izgalmas és közös. Elillantak a félelmeim a hivatalos közös élettel kapcsolatban is, és a nyaralás elúszása sem fáj már annyira. Majd egyszer összejön, nem most volt az ideje.

Lesz egy felnőtt lakásunk, szintet léptünk, fel kell nőni a feladathoz.

Közös élet 2.0 indul!