Megnéztük a lakást, de sajnos bár jónak tűnt, szinte bele is éltük magunkat, nem lett a mi lakásunk. Nagyon jól nézett ki a képeken, nagy terasz, két szintes, teljesen profinak tűnt minden.

Odamentünk este, egy nagyon szimpatikus férfi fogadott, a lépcsőház még tetszett is, de ahogy felértünk a hatodikra (ezzel gondom volt, mert tériszonyom van), kicsit alább hagyott a lelkesedésem. Szűk folyosó, nagyon nyomasztó érzéseim lettek, mert azt már láttam, hogy elég sokan laknak a házban, és négy ház fog közre egy parkot, így rengeteg ember jár- kel az épületben.

A terasz nem volt rossz, kétszerese a mostaninak, de mindenhonnan belátni. Láttam, hogy szemben száz lakásban éppen hazaértek, pakoltak, vetkőztek, élték az életüket, alattunk hatalmas park, játszótér. Szeretem a gyerekeket, de messziről, a hangjukat meg kifejezetten nem bírom, pláne, ha harmincan vannak. Legelőször a teraszra mentünk ki, utána jártuk körbe a lakást. Nem volt nehéz, mert sokkal kisebb volt, mint a képeken, meg is jegyeztük, hogy nagyon jól van fotózva.

A nappali és a konyha egyben volt, közte egy lépcső vezetett fel az emeletre. Már az elején gondolkoztam, hogy annyira nem szeretetem az osztott lakásokat, inkább vízszintesen lehessen benne járkálni, mint felfele. Töltöttem rövid időt ilyen helyen, és folyamatosan attól féltem, hogy leesek. A macskának sem hiszem, hogy túl jó terep, és ugye, fontos, hogy jól érezze magát.

Amúgy nem volt semmi, nagyon örült nekünk, nem bontotta szét a lakást, nem is tűnt sértődöttnek, persze, ettől én még sírtam, mikor megláttam, és megígértem neki, ilyet többet nem csinálok. Magam miatt sem, egyszerűen nem tudom magam elengedni, ha nem tudom biztonságban az állatot, és nálam ez a szó egészen más jelent mint másoknál, akik azzal nyugtattak, hogy egy macska sokkal többet kibír. De én nem akarom, hogy kibírja, azt akarom, hogy boldog legyen.

Felmentünk a lakás emeletére, ahol két szoba és egy fürdőszoba volt, lecsapott mennyezettel, mint egy tetőtér, amit különösen nem szeretek. Mivel mindketten magasak vagyunk, nem is volt használható a tér egy része, mert le kellett hajolni bizonyos pontokon.

Azért udvariasan kérdezgettünk, méregettünk, befér e az ágy egyáltalán. Befért volna, de semmi más.

Nagyon jó fej volt a tulaj, ennek örültünk volna, nem mindegy, kitől béreljük, fontos, hogy legyen kémia köztünk. Volt is, mi is bejöttünk neki, utazásról beszélgettünk, elláttam tanácsokkal, mert Izraelbe készült, sokat beszélgettünk, de nem is a lakásról, azzal kapcsolatban nem volt több kérdésünk sajnos. Éreztük, hogy ez nem az a hely, ami igazi otthon lehet a családunknak, és ekkora megalkuvás nem fér bele.

Nem tudtuk elképzelni, hogy egy ilyen szűk helyen éljünk, és mivel ez volt az első, amit megnéztünk, és az idő sem szorított, elhatároztuk, keresünk tovább, persze, nagyon feszült voltam.

Minden energiánkkal erre koncentráltunk, naponta százszor frissítettem minden ingatlanos oldalt, Bence is mozgósított mindenkit, akivel kapcsolatban van, és lehet bármi ötlete.

Egy régi ügyfelemnek is írtam, aki egyből felhívott, hogy szívesen segít, és van is egy barátnője, aki kiadná a lakását, de airbnb-ben gondolkozik, azonban, ha jó árat fizetünk, és hosszú távban gondolkozunk, meggyőzhető lehet. Elmondása szerint szuper a lakás, engem ismerve azonnal bele fogok szeretni, nem is kérdés, ki fogjuk venni.

Teljesen beizzított minket, azonnal meg akartuk nézni. Sikerült időpontot egyeztetni másnapra. Két napja voltunk itthon, és a második lakást nézzük, bár, ha nem jó az sem, nem tudom, honnan lesz harmadik. De gondoltuk, jónak kell lennie. A környék nem rossz, bár azért nem is dobtuk hanyatt magunkat tőle, de gondoltuk, majd nyáron, mikor zöldülnek a fák, szebb lesz. Ez is hatodik emelet volt, egy nem túl bizalomgerjesztő házban, de gondoltuk, nem baj, ha a lakás szuper, ez is beleférhet.

A hölgy és a férje fogadott minket. Hatalmas nappali, amerikai konyhával, a bejárat mellett egy hálószoba, ami sajnos egy folyosóra nézett, sarokkádas fürdő, és fantasztikus kilátás a Parlamentre, amit nem is értettünk, hogy onnan hogyan lehet oda látni, de az ismerősöm ezzel kezdte, hogy el fogunk ájulni a panorámától. Szép is volt, meg kell hagyni, de sok baj volt a lakással elsőre.

A konyhapult nagyon alacsony volt, valószínű, a lányáék, akik korábban ott laktak 170 centi körül lehettek, és valahogy jellegtelen volt az egész. Valószínű sokan luxusnak gondolták volna, de nekem más elképzeléseim voltak. Tudom, hatalmasok az igényeim, de nem szeretnék engedni belőlük. Egyelőre legalábbis nem.

A bútorokat nem tudták elvinni, maximum pár apróságot, és nekünk mindenünk van, sőt, sok mindenből kettő is. A terasz sem tűnt macskabarátnak, nem is fért volna ki Bundi zárt helye, és megígértem neki és magamnak, hogy ő sem léphet vissza az eddigi komfortból. A kilátás valóban lenyűgöző, de az kevés a boldogsághoz. Ennél a pontnál még abszolút esélyesnek tartottuk, bár a háziállatra még nem tértünk rá.

Azt beszéltük meg, hogy megnéznénk pár nap múlva nappal is, addig pedig gondolkozunk a bútorokat illetően, mit tudnánk velük kezdeni, de már akkor tudtam, sokkal szívesebben élek a sajátjaimmal, mint egy idegenével. Illetve, ha már egy csomó pénzt költöttem rájuk, nem szívesen herdálnám el aprópénzért őket.

Az sem volt szimpatikus, hogy a rezsit egy összegben határozták meg, egy nagyon magasban, ami sosem változott volna. Ha kevés vizet vagy villanyt használunk, akkor is annyi, ha fűtünk, akkor is, ha nyár van akkor is. Ezt nem is értettük, nem vagyunk gyerekek, hogy befizessék helyettünk a számlákat, pláne úgy, hogy még azon is keresnek, mert nyilván nem kerül ennyibe annak a lakásnak a fenntartása.

Lejöttünk a komor lépcsőházból, leültünk egy padra, és elkezdtük mindketten mondani, hogy jó, nézzük meg nappal is, de sajnos egyelőre nem érezzük. Bence még hajlott volna rá, de én sokkal kritikusabb voltam. Ha már ennyi pénzt kifizetünk, pontosan dupláját, mint a másik, akkor érezzük tökéletesnek.

Amire hazaértünk, már eldöntöttük, nem nézzük meg többször, így Bence másnap fel is hívta őket. Őszintén sajnálták, nagyon megkedveltek minket (itt is egy órát beszélgettünk művészetről, utazásról, stb.), és szerették volna, ha mi vesszük ki. Még abban is benne lettek volna, hogy valahogy megoldják a bútorok elszállítását, csak mondjunk igent.

Annak örültünk, hogy ilyen jó benyomást tettünk rájuk itt is, de mondtuk, sajnos, ez annál összetettebb.

Folytatjuk, bár elképzelésünk sincs, honnan fog előkerülni az új otthonunk, de valahol biztos van egy lakás, ami csak minket vár.