Elég sokat bénáztunk Bencével a nyaralást illetően. Voltak tervek, de nem mindig volt valami, ami miatt nem tudtunk tovább haladni. Eredetileg nem feltétlen nyáron mentünk volna, hanem inkább ősszel, de annak az elején, hogy a jó idő garantált legyen.

Nagy nehezen sikerült egyeztetni a macskaszitterrel, így sikerült elszabadulnunk egy hétre. Jól sikerült a nyaralás, nagyon jó volt a szállásunk, a saját kis kertünk végéből a tengert láttuk, szóval rendben volt.

Az idő is jó volt, bár a második felében már nagyon felhős, hideg nem volt, de olyan meleg sem, mint amikor megérkeztünk, és sokkot kaptunk, hogy itt még augusztus van. Az utolsó három nap szeles, esős, hűvösebb időjárása sem gátolt meg abban, hogy minden nap bezúzzak a tengerbe. Bence talán kétszer tette bele a lábát, a huszonnyolc fok alatt nem mozdul a vízben.

Vasárnap, amikor Beát váltotta egy olyan ismerősünk, aki csak egyszer találkozott az állattal, kezdődtek a gondok. Mögöttünk volt négy nagyon jó nyaralós nap, és kezdődött a felhősebb része, mint ahogy az az időjárásban is kezdett megmutatkozni. Aggódtam is előre, hogy Bundi hogy fogja fogadni az új felvigyázót, akit már akkor nem annyira kedvelt, mikor először látta, de gondoltuk, majd megszokja, és más lesz, ha mi nem vagyunk ott, visszavesz az arcából.

Nem ez történt. Egy óra ottlét után bejelentkezett Rita, hogy a macska nagyon támadja, gyakorlatilag úgy védi a lakást, mint egy kutya. Előtte mondtam neki, hogy Bundi csinált már olyat, hogy a neki nem szimpatikus macskaszittert szó szerint kiüldözte a lakásból, aki utána hálóingben csöngetgetett a szomszédoknak. Rita erre azt mondta (mint már sokan), hogy nehogy már egy macska kifogjon rajta, ugyan már. Vidéki, látott már állatot.

Hát Bundi kifogott rajta, mert azt mondta, kutyánál már volt része ilyenben, hogy védi a házat, de macskánál ilyet nem látott még, és nem aludna itt, ha nem baj. Nem is tudna, mert a testi épségbe kerülne veszélybe. Nehéz elhinni, hogy egy amúgy bűbáj macska, hogyan változik vadállattá egy perc alatt, ha arról van szó, betolakodtak a privát szférájába.

Nagyon ideges lettem, most egyedül lesz a macska három napig, és jó, megkérünk valakit, hogy etesse, de akkor is, ő nagyon társasághoz (hozzánk és Beához) szokott, nem jó, ha ilyen sokat van egyedül. Kezdődött a stressz, amit majdnem négy teljes napig ki tudtam zárni.

Megkértük Biankát, hogy minden nap munka után menjen fel, etesse meg. Délutánra már kezdtem belepörgetni magam, hogy a macska már tizeniksz órája egyedül van, mit csinál, magára van hagyva. Rettenetes ez.

Tisztában vagyok vele, hogy nem kicsit viszem túlzásba, de nem szándékosan csinálom, ez jön belőlem. Az aggódó szülő. Ugyanilyenek voltak a szüleim, teljesen kikészültek mindenen, ha a legkisebb bajom is volt. Biankát sem kedveli Bundi, de beengedte a lakásba, elfogadta az ételt, de csak pár perc társaságra volt igénye, mert hamar jelezte, hogy menjen el.

Bianka az életét kockáztatta, kihangosított telefonnal, amibe vonyítottam a távolból, hogy „Buuuundi, itt van apukád! Apukád beszél!” próbálta ellátni az állatot, aki kezdetben, körülbelül egy percig úgy tűnt kedves lesz, de utána ugyanazt nyomta, mint Ritával. Teljes őrület volt, és nem tudtuk még, hogy mit hoz a holnap, a hétfő, amikor a találkozásunk hetedik évfordulóját ünnepeltük. Volna.

Idegesen keltem alapból, a macska egyedül van otthon egy ideje, az első és egyben utolsó látogatása csak este esedékes. Bencével kint ültünk a kertben, néztük a tengert, kávéztunk. Az idő érezhetően rosszabb volt, mint az előző napokban, várható volt eső is, de nem érdekelt különösebben. Bundi jobban aggasztott, otthagytam egyedül, szerencsétlen nem tudja, mi van.

Folyamatosan próbáltam elnyomni magamban ezt az érzést, és egy időre meg is tudtam győzni magam, hogy egy macskának nem lesz semmi baja egyedül, enni kap, maximum megsértődik.

Aztán újra elöntött a kétségbeesés, hogy nincs ott senki, amikor felébred. Tudom, teljesen abszurd, de nem tudok mit tenni, így értelmezem az állattartást és kész.

Elkezdtem nézegetni a mailjeimet, amikor megláttam, hogy a lakás tulajdonosa, Kálmán írt. Nem szokott írni, bár nyáron előkerült. Akkor megnézte a lakást két alkalommal is, pedzegette, hogy lehet, hogy visszaköltöznének, de nem tudják még pontosan. Emlékszem, mennyire kiborultam a gondolattól is, hogy el kell mennem abból a lakásból, ahol az életem egy nagyon hosszú és erős epizódját éltem.

Mivel lehetett sejteni, hogy ez lesz, de valószínű csak nyáron, meg hátha valami közbejön, tervezgettünk, mi lesz később. Azt beszéltük meg Bencével, hogy kivárjuk a végét, mert annyival olcsóbb a lakbér, még ha kicsit emel is jövő év elején az utolsó fél évre, hogy ha azt a pénz elrakjuk, ami marad, és azt vesszük alapul, mintha én is, és ő is bérelnénk egy külön lakást, abból fogunk utazni. Kiszámoltuk, hogy kijön belőle jövő télre a régóta tervezett Ázsia, és még az őszi Amerikára is jutna belőle. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, még akkor is, ha Kálmán nyári látogatása után már nem volt semmi ugyanaz. Benne volt a levegőben, hogy vége lesz és ez nagyon nyomasztott. Eddig gyakorlatilag sohasem beszéltünk, csak ha kellett valami a lakásba, nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen tulajom van. Ő is az, hogy olyan bérlője, aki tényleg sajátjaként kezeli a lakást, a ház ügyeit, mindent. Szerencsés egymásra találás volt, az biztos.

Elkezdtem olvasni az emailt, de egyből a közepével kezdtem. Gyakran olvasok úgy, hogy belenézek a közepébe, és onnan kifele kábé tudom, miről van szó. Mivel láttam, hogy elég hosszú, indokolt volt, hogy nem kezdtem az elejéről. Persze, mikor megláttam, hogy írt, már a torkomban dobogott a szívem, éreztem, hogy nem boldog őszt szeretne kívánni.

Ezt a mondatot láttam meg először:

„Mivel nagyon sok cuccunk van, sajnos ez azt is jelenti, hogy arra szeretnélek kérni, hogy addigra költözz ki legkésőbb mert oda fogunk beköltözni, mivel ez a nagyobb lakás és szükségünk van minden egyes centiméterre.”

Majdnem elájultam, megfordult velem minden, és láttam ahogy kezdenek összedőlni a terveink.

Ázsia, Amerika, a családi béke.

Lakást keresni! Most! Macskával! Két havi kaució, egy havi lakbér előre, a mostaniban nincs is kaucióm!

Hogy fogunk elköltözni?

Mikor?

Miből, meg egyáltalán macskával milyen lakást találunk?

Vissza kell lépnünk színvonalban hozzá?

Lehet, hogy nem lesz erkély? Nem, nekem kell erkély! Meg egyáltalán ennyi cuccal?

Ezek pörögtek a fejemben, amit persze, hangosan ki is mondtam. Fel s alá mászkáltam a kis kertben, akkor már Bence olvasta a telefonomon a levelet, és hangosan ismételgettem, hogy „Nem hiszem el!”

Miért most kell ennek történnie?

Még van három és fél nap a nyaralásból és egy ilyen hírrel kellene élveznünk a pihenést.

A macska egyedül abban a lakásban, amiből el kell mennünk.

Gyorsan felmentünk egy ingatlanos oldalra, de tudtuk, mik vannak, sokat nézek ilyen oldalakat. Még a kerületet sem szűkítettük be (pedig nincs olyan sok, ahol laknék), csak erkély, kb. az összeg és macska. Hét találat, azok közül hat olyan, ahova meghalni mennék csak. Egy pedig olyan helyen van, ahonnan nem jössz le télen egyhamar.

Teljes kétségbeesés, pánik, düh, majd felrobbantam.

Nem hibáztatom Kálmánt, az ő lakása, az ő élete, számíthattam rá, de előbb jött. Nyílván neki is máshogy alakult az élete, inkább az volt a legnagyobb arculcsapás hirtelen, hogy elúsztak a terveink, és belépett a bizonytalanság, amit rettenetesen nehezen viselek.

Féltem, hogy valamennyire visszalépés lesz az elköltözés, rosszabbat találunk, és ennek gondolata is rettenetesen megviselt. Különösen az, hogy a macskámnak tudom e biztosítani azokat a dolgokat, amikhez hozzászokott. Teraszt, madarakat, csendet. Tudom, hülyén hangzik, de azt hiszem nem hogy megváltozni nem fogok, de egyre durvább lesz. Teljesen bepánikoltunk és egymást is hergeltük, a „mi lesz?” kérdéssel.

Estére valamennyire lenyugodtunk, bár a macska kérdés is nagyon zavart.

Etetették, próbáltak vele lenni, de nem hagyta. Elüldözte Biankát, inkább volt egyedül és gondolom közben végtelenül szomorú volt, hogy nem vagyok vele. Ha erre gondoltam, egyből potyogtak a könnyeim. És ő még nem is tudja, hogy költöznünk kell. Egyszerre csaptak fel az agyamban a gondolatok, melyek a „mi van most? és a „mi lesz?” körül forogtak.

Elhatároztuk, próbáluk nem stresszelni rajta, kiélvezzük az utolsó két borongós napot. Persze, nem volt már ugyanaz. Nem telt rosszul a vége, bár én egyre feszültebb voltam, és haza akartam már menni. Ilyen sem túl gyakran van. Az utolsó napra még bementünk a fővárosba, ott aludtunk egyet, gondoltuk bulizunk, vagy valami. Nem lett belőle semmi, fél egykor már aludtunk a szobában elfogyasztott pezsgő után.

Mikor hazaértünk, már aznap délután ezerrel nyomtuk a lakáskérdést. Folyamatosan pörgettük az ingatlanos oldalakat, a Facebook csoportokat, és minden ismerősömnek írtam, hogy ha hall valamit, szóljon.

Volt még két hónap a határidőig, de én már minél hamarabb túl akartam esni rajta, de úgy hogy minél kisebb kompromisszumot kelljen kötnöm a jövőbeni életemmel kapcsolatban. Volt, hogy teljesen esélytelennek tűnt, aztán jött egy kis remény, de az is hamar elszállt.

Aznap, mikor hazaértünk, találtunk egyet, nem messze a mostanitól, húsz perc könnyű séta, nem volt rossz. Bence fel is hívta, pont ráért a tulajdonos, megnézhettük aznap este.

Mennyire abszurd, reggel még a tengernél voltunk, ugyanaznap este már lakást nézünk.

Este okosabbak leszünk, de nem hinném, hogy ilyen könnyen megússzuk, bár nagyon tetszett mindkettőnknek a fotók alapján.

Jobban izgultam, mint egy állásinterjún. Fél órával előbb oda is értem, hogy ismerkedjek a környékkel, tervezgettem, itt fogok vásárolni, enni, ilyenek.

Amire Bence befutott már teljesen kivoltam idegileg, hogy nemsokára eldől a sorsunk.