Minden évben várom az igazi karácsony érzést, de azt hiszem, az gyerekkorban elmúlik, és csak akkor jön vissza, ha valakinek gyereke lesz.

Az utóbbi időben inkább túl szeretnék lenni az egészen, de idén talán jobban ráhangolódtam, az érzés azonban elmaradt.

Le is betegedtem, sok minden változott az életemben is, és valahogy nem jön vissza teljesen a gyerekkor érzése.

Amióta anyukám nincs, vagyis fizikai formájában nem vesz részt az ünnepekben, elmúlt az egésznek az összetartó ereje.
Apám persze, próbálkozik, de nem ugyanaz. Mondjuk mire felnőtt lettem, a család is inkább megúszta az ünnepeket, mint átszellemült benne. Két év telt el Anya betegségében, négy pedig nélküle, és ettől még halványabb lett az egész.

Mindig arra vágytam, hogy óriás családdal ünnepeljek, irigykedtem azokra, akik még este kilenckor is úton vannak, mert mennek a család távolabb élő tagjaihoz, jó hangulat van, van idő mindenre. Nálunk délután háromkor már mindenki eltűnt, ment a dolgára.

Idén is így volt, tesómék fél négykor leléptek, mentek haza ajándékozni. Ezt soha nem értettem, minek kell rohanni, miért nem lehet másnapra tenni az ő családi karácsonyukat, vagy miért nem lehet teljesen összevonni.

Én maradtam még pár órát apámmal, mikor már mindenki elment elmosogattam harminc tányért, tizenöt poharat, és összepakoltam. Egy óra múlva már nyoma sem volt annak, hogy itt valaha ünnep volt. Túl voltunk rajta, megúsztuk.

Befújtam a csuklómat Anya kedvenc parfümjével, hogy érezzem az illatát, elidőztem a fotója előtt, néhány könnycseppet felszárítottam, vettem egy mély levegőt, és tudomásul vettem, hogy ez is elmúlt. Nélküle. Belefacsarodott a szívem, hogy mi lesz, ha már ez sem lesz.

Hatra már itthon voltam a macskával, megnéztem egy filmet, és lefeküdtem. Talán magányosnak tűnhet, de megszoktam ezt az érzést.

Bence szokás szerint vidékre ment, de idén nem huszonhatodikán, hanem egy nappal előbb, ma jön vissza. Ő talán visszaad valamit ebből az érzésből, de azt hiszem, el kell fogadnom, hogy az, amit keresek gyerekkorom óta, nem létezik már.

Amikor gyerekként osontam a nappaliban, hogy megkeressem az ajándékokat, tudva, hogy anyukám már szeptemberben elkezd készülődni, a szekrény nyikorgását, amit próbáltam hangtalanul kinyitni, abban reménykedve, találok valamit. Egy idő után Anya a szomszédnál rejtette el a csomagokat, hogy esélyem se legyen, de a próbálkozások megmaradtak.

Bennem vannak azok a reggelek, mikor Szenteste után felébredtem, kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy miket kaptam, és rohantam ki a fa alá a nappaliba, és izgatottam játszottam az ajándékaimmal. Azok az éjjelek, amikor kiosontam, hogy lelegeljem a szaloncukrokat, és úgy feküdtem vissza, hogy a számban volt a zselés gagyi csoki, persze fogmosás nélkül.

Örülök, hogy ezek az érzések még bennem vannak, és ameddig nem felejtem el ezeket, a karácsony szelleme megmarad, még akkor is, ha egyre nehezebb felidézni. Nem tudom, az unokaöcsémben és unokahúgomban megvoltak, megvannak e ezek, de azt hiszem, egész más már minden. Őket is beszippantotta a rohanó világ, egyre kevesebb a meglepetés, a varázs. Nem tudhatom, csak megérzés, fűszerezve egy kis „régen minden más volt” érzéssel, ami azt igazolja, öregszem.

Egyre halványabbak az érzések, de a gyermeki lelkem segít abban, hogy sose tűnjön el öröke a remény. Ezekből táplálkozom, és nem hagyom hogy a felnőtt lét bedaráljon, nem vagyok hajlandó tudomásul venni az idő múlását.

Ameddig belül gyereknek érezzük magunkat, addig nincs nagy baj, és az, hogy a mások mit várnak el tőlünk, egyáltalán nem számít. Csak az számít, ami belül van, amit érzünk. Semmi más.

Boldog karácsonyt!