Nem mondanám, hogy megbarátkoztam a lencsével, bár volt, hogy sikerült bent tartanom pár órát. Közben a szemüvegem is elkészült, ezért még kényelmesebb lettem.
Ma reggel gondoltam, szánok rá egy kis időt és beteszem. A jobbat sikerült is, viszonylag hamar legalábbis azt hittem. Pár perccel később azonban megtaláltam az asztalon heverve.
Ezek szerint mégsem jött össze, fura is volt, hogy nem is érzem, de azt gondoltam, hogy ennyire megszokta a szemem. Hát nem.
Mindegy, még próbálkozom, de a harmincnapos lencsét ezek szerint nem fogom elhasználni a tervezett időben, és simán lehet, hogy csak bizonyos helyzetekben fogok lencsét használni, bár a szemüvegem is fura. Azt is tudom, hogy ahhoz, hogy koca lencsés legyek, meg kell tanulnom magabiztosan használni, és ehhez, bármennyire is kellemetlen, kísérleteznem kell.
Ez az újabb feladatom az életemben.
Voltam múltkor receptért a kórházban. Azt hittem egy és fél kettő között van ebédszünet, ezért délre értem oda, persze, kiderült dél és fél egy között van, ezért várnom kellett fél órát. Igaz csak két perc telt el tizenkettő után, de gondoltam, megadom a tiszteletet és nem veszek el ennyit sem az ebédidejükből, ellenben már tizenkettő harminckor nyomtam a csengőt. Harmadszorra meghallották vagy meg akarták hallani, mindenesetre unottan, de fogadtak.
Teljesen más lett minden, amióta nincsen Mária nővér, elveszett az egészből a lélek és futószalag lett. Ez már Mária ottlétének a végén is kezdett látszani, vagy több lett a beteg, vagy kevesebb az orvos, nem tudom, de valahogy semmire nincs már idő, és minden panaszomra azt mondják, menjek a háziorvoshoz. De ők a kezelőorvosaim, a háziorvos nem tudja, mit adhat, mit nem. Ráadásul az enyém három éve, mikor utoljára voltam, akkor is már hetven körül volt, mennyi fogalma lehet a betegségemről? A Lászlóban van egy kartonom, abból tudják, eddig mi volt, mit adhatnak, mit nem. Az utóbbi időben egyáltalán nem foglalkoznak velünk. Amióta gyógyszert szedek, aminek most lesz negyedik éve, évente van két vérvétel és ennyi. Négy éve? Úristen, azt hittem körülbelül kettő. Nem értem, miért kezdett ennyire szaladni az idő, valahogy régen lassabbnak tűnt.
Nem érzem már azt, mint az elején, hogy folyamatos ellenőrzés alatt vagyok, figyelnek rám, ha kell, segítenek. Azt érzem, hogy működik egy futószalag, ahol már nem is húzzák a gyógyszerszedést, mint régebben, hanem elkezdenek tömni vele, kevesebb veled a gond. Nem kell annyira figyelni a számokra, mikor robbannak fel a vírusok a szervezetedben, a gyógyszer előbb-utóbb megteszi hatását. Az, hogy a számok mit mutatnak egy vérképben, azzal senki nem foglalkozik, ha nem kiugróan magas, akkor maximum ráfogják a gyógyszerre, amit szedek, az okozta, de igazából senki nem tudja. Ha orvossal szeretnék beszélni, elcsíphetem véletlenül, de akkor sincs ideje rám, csak bólogat, nem ad választ, kitér a kérdés elől.
Régebben megkérdezték, hogy vagyok, és ha mondtam, hogy valami nem jó, adtak beutalót. Most azt érzem, hogy ők, amit tudnak, vagy azt gondolják a feladatuk, azt megteszik, de nem kívánnak sokkal jobban belefolyni a dologba. Értem, hogy leterheltek, de azért lényegesen kevesebb beteg van, és azok is időpontra érkeznek, mint egy onkológián, és az osztályaikon is szerencsére kevés beteg fekszik.
Múltkor azt mondta az orvosom, hogy itt milyen jó az ellátás, meg mennyivel emberközelibb, mert Nyugat- Európában futószalagon mennek a betegek, és minden alkalommal más orvossal találkozik a beteg, mert folyamatosan pörögnek a szakemberek, nincs meg a kapcsolat orvos és beteg között. Nem tudom pontosan, hogy a gyógyszerszedésem óta, vagy Mária nővér távozása után, de sok minden megváltozott a tizennégyes ambulancián.
Az is igaz, hogy én sem nagyon erőszakoskodom semmiért, egyrészt mert szeretnék minél hamarabb távozni a környékől is, másrészt beleuntam, hogy mindenért könyörögni kell. Pedig tudom, hogy ez ilyen, mindenért küzdeni kell, de kezdek elfáradni benne.
Kaptam időpontot márciusra, amikor vért is vesznek. Tavasz! Nagyon messze van, még előttünk egy tél, ami, ha ilyen gyorsasággal mennek a napok, hamar el fog telni.
Ezek az etapok még jobban felerősítik az idő múlásának érzését, adnak neki egy keretet és egy erős viszonyítási alapot. Jövő év elején lesz tíz éve, hogy megtudtam. Kimondani is elképesztő, nem is hiszem el, hogy ennyi idő eltelt. Sok mindent tanultam közben, volt, hogy tanulságot is sikerült levonnom, de biztos, hogy nem úszom meg, hogy azokat a dolgokat, amiket nem sikerült még a helyére tennem, azokkal foglalkozzak.
Javier az ablak melletti fotelben ült és a szemben lévő házat bámulta. Semmi érdekes nem volt benne, ezerszer látta már, talán ezért volt megnyugtató számára. Csak egy fix pont kellett, ami nem száguld olyan sebesen, mint az élet, amin éppen elmélkedett. Egyre többet jutottak eszébe számok, évfordulók, dátumok. Nehéz ennyi emléket felidézni, rendszerezni, pontosan emlékezni. A megkopott emlékek kiegészültek azokkal a gondolatokkal, melyeket az élet adott hozzájuk. A lényegük ugyanaz maradt, mégis színesednek az új látásmód adta elemekkel.
Javier mintha egy filmet nézett volna, mikor az életére gondolt, rengeteg valószerűtlen, abszurd jelenettel, fájdalommal, örömmel.
Lassan sötét lett, a ház fala szürkére váltott, az utcai fényei kezdek előtűnni.
Javier pillanatra behunyta a szemét , sóhajtott majd keserű örömmel konstatálta, ez a nap is véget ért.