Sokszor megkapom, legutóbb sokadszorra Bencétől, hogy álomvilágban élek, túl nagyok az elvárásaim, és mindent úgy szeretnék, ahogy azt akkor kigondolom.

Biztos, hogy van benne igazság, de nem is tudom, lehet e másképp élni, én legalábbis nem tudok. Folyamatosan olyan dolgokon gondolkozom, aminek látszólag nem sok realitása van, ahelyett, hogy a következő lépésre koncentrálnék.

Lehet, hogy félek olyan dolgokkal foglalkozni, amiért tenni is tudnék, és sokkal könnyebb olyannal, ami annyire távoli, hogy úgy érzem, nem sok befolyásom van rá. Ez is hülyeség, mert mindenért lehetne tenni, de én csak gondolkozom.

Folyamatosan.

Rengeteg feszültségem van ebből adódóan Bencével, és tegnap ezredszerre is eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy nekünk dolgunk van egymással. Az, hogy volt, biztos, de hogy van e a továbbiakban, az nagy kérdés számomra.

Szeretek úgy gondolni rájuk, Bencére és Bundira, mint a családomra, akiket én választottam, vagy ők választottak engem, akikre büszke vagyok. Most úgy érzem, hogy ez is egy álomkép, amit beképzelek magamnak, és nem is létezik. Bundi persze más, mert ő feltétel nélkül szeret és ragaszkodik hozzám, de Bence azért komplexebb dolog.

Megint a fejemhez vágta, hogy kitakarított, ameddig fesztiváloztam, és vigyázott a macskámra.

Mivel ő is itt lakik, ezt nem tartottam korrektnek, hogy kiemelte, az meg különösen rosszul esett, hogy ilyenkor Bundi az én macskám. Persze, az enyém, ha különválunk, nem kérdés, hogy én viszem magammal, előbb volt, mint Bence, de azt gondoltam a sajátjaként kezeli, és mint közös gyerekre tekint rá.

Így is éreztem, egészen mostanáig. Nagyon rosszul esett, még szerencse, hogy a macska nem érti.

Mindig abból adódik a feszültség, hogy teljesen más a ritmusunk.

Ritkán tudom, mikor végez a munkával, sokszor várom, nem jön, nem ír, elkezdek ideges lenni, hogy már megint este tizenegy, és nem jött. Egy filmet nem tudunk este megnézni, vagy elmenni valahova, mert teljesen kiszámíthatatlan. Tudja, hogy zavar, mégsem tesz ellene, pedig sokszor csak egy üzenet kellene, vagy szólnia, hogy ne várjam meg. Mondjuk muszáj, mert egy légtérben lakunk, nem tudok becsukni egy ajtót magam mögött, ami neki sem jó, mert nyilván szüksége lenne egy kis levezetésre itthon, és nem lábujjhegyen, sötétben botorkálni, miközben a macska örömében futkos a lakásban.

Tegnap is fél tizenkettőkor jött, semmi időnk nincs egymásra, hajnalban kel, hulla fáradt, egész nap talpon. Megkaptam, hogy bezzeg én mennyiszer elutaztam már idén, akkor is, amikor ő szabadágon volt. Tudta előre, mikor megyek el, mégis akkorra időzítette a pihenést, amikor nem vagyok itt. Üljek itthon és várjam, hogy hátha aznap nem éjfélkor jön haza, hanem már este fél tízkor?

Elutazni együtt korlátozott számban tudunk a macska miatt, de egy – két nap beleférne. Mindig én állok elő ilyenekkel, ő nem mondja, hogy de jó lenne, elmenni ide vagy oda. Nem lehet vele számolni egyáltalán, tervezni, bármit csinálni.

Többször kimondtam, de most még erősebben hiszem, hogy így nem lehet kapcsolatot fenttartani, ehhez egyedülállónak kell lenni, vagy hasonló ritmusú embert választani.

Nekem nem elég a hétvége, meg a „ha úgy alakul”, nekem ennél több kell, és ha ez álomvilág, akkor lehet, hogy nekem olyan emberre van szükségem, aki ebben partner.

Hét év sok idő, és elszomorít, ami történik velünk, de nem tudok ilyen feszültségben élni.

Mindketten hibásak vagyunk, de a legfontosabb, hogy mit hozunk ki a másikból.

Ha mi azt, hogy az álmaim nem bíztató szavakra, hanem „az a baj”, „azért nem lehet, mert..” kezdetű mondatokra találnak, és csak a feszültség van, akkor az nem jó.

Nagyon nem.

Hajlamos vagyok a kishitűségre, a túlgondolásra, és valószínű mellém olyan ember passzolna, aki húz előre, nem hagyja hogy elveszítsem a kedvem, támogat még az olyan dolgokban is, amik elsőre irreálisan hangzanak. Bence nem ilyen, és kérdés, hogy ez az ellentét milyen hatással lesz a közös jövőnkre.

Lehet e ezt így tovább csinálni? Fel tudnék e más mellett pörögni? Várhatom e mástól, hogy vezessen? Elég e egy kapcsolathoz, hogy hasonló az értékrendünk? Maradjunk a megszokásnál vagy ugorjunk fejest a semmibe?

Nem tudok ezekre válaszolni, de megint ugyanott vagyok, mint annyiszor amióta Bencével vagyok. A saját életemben is rendet kellene tenni, csak nem vagyok biztos benne, hogy ezt vele együtt képes vagyok megtenni.