Volt a tulajdonos. Teljesen szétstresszeltem magam, mit fog mondani, mik a tervei, el kell a költöznöm egy – két hónapon belül.

Mert bennem csak ilyen, és ehhez hasonló gondolatok pörögtek, semmi más nem jöhetett számításba. Teljesen kikészültem, nem voltam felkészülve még egy ilyen változásra. Szeretnék majd továbblépni, de nem így, nem kényszerrel.

Eltelt a hétvége, Kálmán nem hívott, gondoltam megúsztam, nem is olyan fontos, nem is akar semmit, csak ha esetleg úgy alakul, ha erre járna.

Mikor mondtam Bencének, hogy szerintem ez ennyi volt, mondta, még ott van a hétfő, akkor is bejelentkezhet aznapra, vagy keddre. Igaz! Újra összeszorult a gyomrom. Ilyenkor meggyőzhetetlen vagyok, hogy nem mindig csak rossz történhet, lehet semleges, sőt jó is.

Hétfőn valóban megcsörrent a telefonom, ahogy Bence jósolta, Kálmán aznap hat és hét közöttre jelentkezett be.

Lent vártam a kapuban, nem tudtam nyugton ülni a lakásban, amit délelőtt óta takarítottam, friss virágokat vettem, mindent elpakoltam, tényleg olyan volt, mint egy katalógusban.

Mintha ez bármit számítana, ha más tervei vannak vele, akkor is meglépi, ha koszos zoknik hevernek a földön, és akkor is, ha még az illatra is odafigyeltem, és beparfümöztem előtte minden helységet. Valamit tennem kellett, hogy lefoglaljam magam, és eltereljem a gondolataimat, ami persze, nem igazán ment.

Féltem, hogy elvesztem azt a helyet, amihez annyira ragaszkodom, és hiába mondogattam magamban, hogy ha ennek kell jönnie, akkor állok elébe, úgyis húzom egy ideje, és én is érzem, hogy sok lesz már, ugyanúgy stresszeltem a változástól.

Lent vártam, mikor a kapu elé érkezett egy férfi, nézegette a csengőket. Felmerült bennem, hogy Kálmán az, de szakállra számítottam, igaz kábé tíz éve volt, amikor egyszer skype-oltunk egymással. Néhány másodperc múlva megszólított, így egyértelművé vált: elkezdődik az, amitől annyira rettegtem.

Csevegtünk felfele, mondtam neki, hogy szinte napra pontosan most költöztem ide, és milyen jó hogy végre személyesen is megismerhetem. Stressz hatására nagyon nyitott leszek az emberekkel, ellensúlyozva azt, ami belül tombol.

A lakásba lépve valahogy kevésbé izgultam, azt hiszem akkor értem el azt a pontot, amikor felkészültem bármire. Nem mondott semmit, csak az erkélyre, hogy mennyire gyönyörű, és ők is ilyet akarnak. A macska kint volt, félmondattal közöltem, őt meg kellett mentenem. Valamit mondott, hogy őt nem zavarja, legalább ezen is túllendültünk.

Beszélgettünk, mondta, hogy nem tudják, mit akarnak, de a másik lakásban gondolkoznak, és ezt nem tervezik eladni. Akkor marad az, hogy bérbe adják, akár nekem, utaltam rá, de ezt sem volt hajlandó megerősíteni. Két éve tervezik, hogy hazaköltöznek vidékre, de nem jött eddig össze. Ausztráliából nem annyira egyszerű a dolog. Télen eldöntik, mit szeretnének, bármi lehet. Tulajdonképpen csak azért jött, mert rég látta a lakást. (és felméri a terepet.)

Fura volt, mert semmit nem akart kimondani.

Sem azt, hogy mik a terveik, még akkor sem, ha ez a lakás nem szerepel bennük, mint fővárosi bázis maguknak. Azt is mondta, hogy időben fog szólni, és még ne csomagoljak.

Még!

Jeleztem, hogy természetesen, ha a piaci árak felé haladva emelni szeretne, nyitott vagyok a kommunikációra.

Nagyon szeretek itt lakni, aminek ő nagyon örül. Azt hiszem, úgy váltunk el a bő félórás beszélgetés után, hogy azt mondtam.

„Legyen úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen, ti gördülékenyen haza tudjatok költözni, a másik lakást megtartjátok, én pedig itt maradhatok.”

Bólintott, mint ahogy arra is, hogy még az is lehet, hogy szomszédok leszünk.

Bármi lehet.

Bármi.

Ezzel ki vagyok segítve.

Búcsúzóul még kiszúrt egy izraeli emléket az előszobában, és arról beszélgettünk még, hogy ők is szeretnének elmenni, mondtam, szívesen segítek. Szóval ha az emberi tényező bármiben befolyásolja a döntését, akkor nyeregben vagyok, mert egy hullámhosszon voltunk, és szimpatikusak egymásnak.

Megkönnyebbültem, nem teljesen, de sokkal jobb.

Még Bencével elemezgettük azokat a mondatokat, amikre emlékeztem, mit, miért mondott, hogy érthette, mert tényleg sokszor rébuszokban beszélt. A tájszólás és akcentus sem könnyítette meg a dolgunkat.

Én akartam hallani egy megnyugtató dolgot, ő nem akart olyat kimondani, amiben nem biztos száz százalékban. Bármi lehet, még az is, hogy az ausztrál asszonynak jobban tetszik az én lakásom (jobb is), mint a másik, és azt akarja belakni. Elvileg jönnek télen, akkor már a feleség is, és az sem kizárt, hogy újra eljönnek.

Akkor tuti bevetem Bencét is, aki forró süteménnyel fogja várni. Ettől és Bence megnyerő stílusától azt is elfelejti, hogy ez a saját lakásuk.

Most kicsit lehiggadtam, de a levegőben továbbra is ott van, nem vált köddé. Kaptunk még időt, hogy felkészülhessünk, és lehet, nem is baj, mert így kell lennie.

Felfekszem a sors hullámaira.

Javier a kövekhez csapódó hullámokat hallgatva arra gondolt, vajon mennyi irányba mehetett volna az élete.

Ha bizonyos fordulópontokon másfele megy, máshogy dönt, máshol van, más időben, teljesen más lenne az élete.

Nem akart más életet. Nem is akarhatott, de nem is vágyott rá. Bármi is történt, úgy volt jó, ahogy volt. A lent érzését feledtette a fent, a hiányét pedig az idő.