Olyan vagyok, mint egy időzített bomba, legalábbis érzelmileg. Vagy öregszem, vagy elfáradtam, nem tudom, de sokszor hirtelen öntenek el az érzések. Vegyesek, jók, rosszak, de nagyon intenzívek.

Zömmel azért az elmúlt időszak megélt, de valószínű fel nem dolgozott traumái jönnek elő, olyan hirtelen, hogy magam is meglepődök.

Hamar el is múlnak, nem adva lehetőséget arra, hogy léphessek egyet előre.

Vagy ez sose fog bekövetkezni? Mindig ugyanolyan fájó és keserű marad?

Nem tudom, de az biztos, hogy az idő előrehaladtával egyre sebezhetőbb leszek. Egyre nehezebben viselem a bizonytalanságot is, a másoktól való függést.

Azt, hogy nem látom előre magam még egy évre sem, nem tudom, mi lesz, kivel, hol. Semmit nem tudok, csak beszélek a levegőbe, hogy egyszer nagy házam lesz medencével, lakásom Spanyolországban, gondtalan életem, de egyre kevésbé hiszem el, hogy megvalósul.

Persze, feladni nem vagyok hajlandó, mert az egyenlő lenne azzal, hogy az életemet is feladtam, de akkor is, gyerekként, fiatalként még mindenki bólogat, hogy teljesen lehetséges, amit kívánok, még akkor is ha jelen helyzetben ez nem tűnik valóságosnak, közel a negyven fele, magamnak is felteszem a kérdést, amit mások is teljesen joggal tesznek fel nekem: „mégis hogyan? Tettél, teszel érte? Folyamatban van?“ Nem tudok ezekre válaszolni, és nem is kell.

Jobban érzem magam attól hogy elhiszem, hogy egyszer teljesülnek az álmaim, de előbb észre kellene vennem azokat, amik teljesültek már.

Mindig utazni vágytam, csak ez számított, és ez sikerült is, sok helyen voltam, és az utazás mindig az életem része marad. Szerettem volna háziállatot, nekem van a legcsodálatosabb a Világon, szerető társat, megvan. Persze, semmi sem tart örökké, de a jelennek kellene örülni, nem a jövőt hajszolni, vagy elemezni a múltat.

Tulajdonképpen mit akarok még? Talán azt hogy ne legyek kiszolgáltatva, legyen saját tulajdonom, és ne attól függjön az életem, hogy mit tervez a lakástulajdonos, vagy attól, hogy ki, milyen munkát ad nekem.

Tudom, mindenki ezt szeretné, kimondva vagy kimondatlanul, de ahogy megy az idő egyre jobban nyomaszt, hogy mik azok, amiket nem sikerült elérnem.

Lehet, nem dolgoztam értük célzottan, nem tettem meg értük mindent, de elkezdtem a szokásosnál is érzékenyebb lenni, és belátni, hogy abban a korban vagyok, hogy nem elég ha azt mondom, hogy egyszer a tengernél fogok élni, teljesen mindegy, milyen anyagi körülmények között, most már tennem is kellene érte, nem csak a pillanatnyi dolgokat hajszolni.

Ugyanakkor pedig az is valós félelmem, hogy ameddig kvázi készülök a nagy durranásra, addig elmegy mellettem az egész élet.

Nagyon nehéz az egyensúly, valószínű azt a legdurvább feladat megtartani.

Az hogy sikerül e, sajnos csak a végén derül ki, hatalmas múltidővel.

Meg kellene tanulnom meditálni, lenyugodni, nem aggódni, mert egyre nehezebben viselem a saját magam szélsőséges megnyílvánulásait, és akkor nem beszélem még a környezetem reakcióiról. Fegyelmezett vagyok, de így is sokszor felrobban bennem valami, legyen az jó, vagy rossz, és olyan szélsőséges pályákon mozgok, hogy nyílván elviselhetetlen vagyok.

Megfogadtam, változtatok rajta. Az élet folyamatos fejlődés, persze amire úgymond eljutunk valameddig, addigra vége van.

Sokan mondják, túl sokat gondolkozom, de nem is értem, hogy lehetne másképpen.

Folyamatosan jár az agyam, és ha ennek nagy százaléka azzal kapcsolatos lenne, hogy oldjam meg az életem, akkor nem azon agyalnék, hogy mit rontottam el.