Pár hete igen intenzíven elkezdtem spanyolul tanulni, amitől lassan szétmegy a fejem. Minél többet tudok, annál inkább kétségbe vagyok esve, hogy ezt sem tudom, azt sem, semmit. Heti háromszor jár hozzám a tanár, és bár évekkel ezelőtt tanultam spanyolt, mostranra raktam össze sok mindent. Akkor csoportos órára jártam, egy teljes szemesztert befejeztem, de vizsgázni nem mentem már el, meg nem is folytattam.

Abban az évben volt, mikor Anya beteg lett. Még nem volt fix semmi, de az erős gyanúja megvolt. December volt, egy hét választott el a felméréstől, amire persze eléggé rástresszeltem pluszba, és akkor jött a hír, valószínű nagy baj van.  Nem voltam még arra sem képes hogy legalább elmenjek megnézni, mennyit tudok. Akkor felültem egy száguldó hullámvasútra, és csak több mint másfél évvel később száltam le róla. Így kellett lennie, és annak ellenére, hogy akkor nem foglalkoztam vele annyit, mint most, kellett ez is ahhoz, hogy most jobban menjen.

Elhatároztam, hogy év végére megtanulok spanyolul.

Annyi mindent elkezdtem már tanulni, de nem a kitartásomról vagyok híres. Persze, addig lelkes az ember, amikor állatneveket, számokat tanul, de ahogy bejönnek a nyelvtani részek, amiből ha egyet kihagysz, lemaradsz, és nem fogod tudni a következőt sem, és szép lassan összedől az egész, mert nincs alapja.

Csoportosan különösen nehéz, mert hiába igyekeznek egy csoportba tenni a körülbelül egy szinten lévőket, mindenkinek más megy nehezebben, sok idő elmegy azzal, hogy mind a tizenkét ember felfogja és megértse a hallottakat.  Van benne egy stresszfaktor is, hogy mikor felszólítanak, hogy fogsz teljesíteni, mert olvasni, beszélni mindig kell. Visszajönnek az iskolai évek, amikor rettegtem, hogy fel ne szólítsanak, ne kelljen mások elött beszélni. Szerettem volna észrevétlen maradni, megúszni azt a negyvenöt percet.

Egy magántanárral olyan tempóban haladhatunk, amilyenre szükség van, figyelembe véve az igényeket. Folyamatosan ragozok az utcán, tele van ragasztva a lakás nyelvtani szerkezetekkel, sokat hallgatok rádiót, aminek kilencven százalékát nem értem, de mintha egyre többet, ahogy halad az idő. Sokszor nem tudom, miről van szó, ki kivel van, és mit csinál, de sokat segít abban, hogy a kiejtésem majd tökéletes legyen, amikor már merek beszélni. Mondjuk merni merek, de előre szorongok, hogy mi lesz a válasz, hogy fogom majd tovább görgetni a beszélgetést.

Remélem egyszer elmúlik, de nem tudom elképzelni még. Azt sem gondoltam, hogy a betegségem ennyire el fog halványulni, hogy nem okoz napi gyomorgörcsöt.

Ha egy dolgot változtathatnék meg az életemben, akkor az az lenne, hogy amikor az Apám folyamatosan nyomta, hogy tanuljak angolul, megfogadtam volna. Tanultam, mert muszáj volt, de akkor még nem volt annyira elengedhetetlen, mint most, és persze lázadtam minden ellen.

Anyukám sokszor mondta, „Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz.“

Lehet hogy most jutottam el arra a szintre, hogy megértem. Talán nem késő még, belejövök hamar. Az angolnál is érzem, hogy nagyon jó, hogy ilyen közegben nőttem fel, de mostanra már minimum négy nyelven kellene jól tudnom.

Tanultam olaszt, görögöt, portugált, érdekelt az arab, a héber, az angol nem annyira. Most sincs benne az első ötben, de tudom, nélküle nem lehet.

Most elvagyok egy szinttel, de ha akkor megtanultam volna rendesen, valószínű már nem itt lennék, Régen nem. Sok lehetőséget utasítottam vissza amiatt, mert féltem, kevés vagyok hozzá, nem tudok angolul. Ahogy kinyílt a Világ előttem, és az utazásaim során kénytelen voltam magamra szedni némi használható nyelvtudást, úgy sokkal könnyebb lett, de már rég nem itt kellene tartanom.

Most kellene a görög felsőfok fele menetelnem, az angol, az olasz, a portugál és a spanyol után.  Nyílván nem érdemes a mi lett volna ha kezedetű dolgokkal foglalkozni, se sokszor eszembe jut.  Remélem lesz elég kitartásom most legalább ezt véghezvinni, és nem megfutamodni egy ponton.

Tök jó arc a tanárom, és úgy érzem, neki és magamnak is be kell bizonyítanom, hogy meg tudom csinálni.

A nyelvtanulás sosem elvesztegetett idő még akkor sem, ha az ember egy ponton abbahagyja, mert tök jó érzés volt Görögországban elmondani a szállásadónak azt a pár összetett mondatot, amit tudok görögül. Huszonöt éve érlelgettem magamban, és a siker sem maradt el. Azt mondta Jorgos, hogy szinte alig érezhető a kiejtésemen, hogy nem vagyok görög. Mondjuk, gyakoroltam eleget. Posz ná páó metá podhja sztin Akropoli? - hogy jutok fel az Akropoliszra gyalog?

Az is hasznos, hogy ismerem a görög betűket, bármit el tudok (vagyis fel) olvasni, és olyan gyorsan írok magyarul görög betűkkel, mint a saját nyelvemen. Ennek gyakorlatilag semmi értelme, de mint különlegesség jó hogy van.

Szeretném azt megélni, amikor átszakad bennem valami, és nem egyeztetek már igeidőket, szórendet, csak mondom.

Vamos!