Teljesen letaglóz Viki hiánya. Annyira vagányan és látszólag bátran nyomtam le azt az időszakot, amikor az eset történt, hogy most annál jobban vagyok készen.

Tényleg olyan, mintha kivágták volna egy létfontosságú szervemet. Minden alkalommal, mikor reggel lemegyek a kisboltba, jobbra nézek, onnan szokott jönni munkába menet. Kitörtlődött minden, a csetelések, az emlékek. Már csak Facebook memories-ben látom, mikor feldobja, mi volt x évvel ezelőtt.

Nem vagyok benne biztos, hogy én ezt fel tudom valaha dolgozni. Szerintem nem is lehet. Persze, az is rossz lett volna, ha egy betegségben adja fel ő vagy a szervezete a küzdelmet, de annak vannak állomásai, amelyek valamennyire segítenek az elfogadásban. Itt csak hirtelen köddé vált minden, búcsú nélkül, eltünt, nem létezik.  Az emlékimben igen, de nem tudok azokra sem vidáman gondolni.

Annyi minden kapcsolt hozzá, hogy észre sem vettem. Mindig én voltam a segítség, ha vásárolni kellett, ha intézni valamit, bármiben. Volt, hogy nem volt kedve cipőt nézegetni Izrael előtt, én elmentem, lefotóztam azokat, amik szerintem jók, és elküldtem. Ha pénz kellett, adtam, ha pánik volt, azonnal ott voltam, mindenben, minden körülmények között. Annyira, hogy közben észre sem vettem, hogy ő is segített, csak nem konkrétan, hanem csak azzal, hogy jelen volt. Az utóbbi időben egyre kevésbé, de erről nem voltam hajlandó tudomást venni. Láttam, érzékeltem, rettenetesen féltem is, sokszor hangoztattam is legvégső kétségbeesésemben, hogy meg fog halni, de soha nem hittem el.

Nem gondoltam, hogy bekövetkezik valóban, hiszen ez nem történhet meg.

Sokszor beszélgettünk, hogy majd ha öregek leszünk, kint ülünk a ház előtt, és röhögünk a fiatalokon, de ezt egy ideje nem láttam magam előtt. Magammal kapcsolatban is elég halvány a kép, de Viki esetében sötét folt volt.

Mit kellett volna tennem? Nem tudom, és hiába mondogatja mindenki, hogy mindent megtettem, nem igaz. Valószínű sorsszerű volt az egész, minden apró részlete arra utalt, hogy ez egy választás az ő részéről, még akkor is, ha nem annyira tudatos. Ugyanakkor borzasztó nehéz elfogadni.

Teher is volt az utolsó időszakban, ezt kár lenne eltitkolnom magam előtt, de sokkal rosszabb volt, hogy nem láttam fejlődést. Akkor sokkal hálásabb lett volna a feladat, és nekem is erőt ad. Biztos igyekezett apró lépésekben, de ez nem volt már elég. Minden nap gondoltam arra, hogy kivel kellene beszélnem Vikivel kapcsolatban, de mindig arra kellett rájönnöm, hogy valószínű sokadik kudarcos sztori lesz ez. Nem lehet senkit kényszeríteni valamire, ha nem akarja.

Ha segítséget kér, és bevalja, hogy baj van, a leletek rosszak, és igen, a külső jelek nem csupán a stressz és egy kis depi műve, akkor más lett volna.  Megértem, hogy megijedt, bár azt nem, hogy hogyan jutott el idáig. Volt mellette akkor egy férj, Ákos, amikor a betegsége elkezdődött, és alkoholmegvonást írtak elő a szigorú diéta mellett. Akkoriban nagyon jól nézett ki, tele volt energiával.

Rengeteget táncoltunk nálam is, a lakásban, meg náluk is, a házuk nappalijában. Letáncoltunk egy egész albumot, földön fetrengve, jelmezekkel, parókákkal. Volt hogy csak én táncoltam, ő volt a közönség. A konyhaasztalról ugráltam le esernyővel a kezemben, teátrálisan tátogva Madonnára, nagyon szerettem ezeket.

Vikivel együtt felszakadt Anyukám is, Andi is, mindenki, akit elvesztettem.

Iszonyatosan feszült vagyok mostanában, mindenre ugrok, mindenen tól akarok esni, nem hagyok időt semmire, füleg magamra sem.  Nem tudom, változna e valami, ha elhagynám az országot, vagy csak még távolabb lennék az emlékeimtől, és még jobban fájna.  Nem találom a helyem a Világban, elszédültem, nincs aki megállítson.

Bence ott van mellettem, de vele sem igazán beszélünk erról, őt is nagyon megviselte, le kell ülepednie benne is a dolgoknak.

Sokszor azon kapom magam, hogy kezemben a telefonom, és írni akarok neki.  Egy pillanatra el is hiszem, hogy ez lehetségese, de utána jön a sokk. Újra, még erősebben.

Évekig beszéltünk róla, hogy menjek le vidékre, a szüleihez, ahol ő is felnőtt, de sose jött össsze. Elment az időm ezesetben az élet, és nem volt rá lehetőség.  Nővére és a szülei is mondták azóta hogy menjek le valamikor, de akkor ezt elképzelhetetlennek tartottam. Persze, mondtam, de majdnem biztos voltam benne, hogy nem fogok.

Mostanában sokszor eszembe jut, hogy mi lenne, ha mégis. Lehet hogy át kell esnem ezen, látnom kell a sírt, a helyet, ahol felnőtt, éreznem őt mindenben.  Biztos nagyon nehéz lesz, de egyre inkább azt gondolom hogy meg kell tennem.

Talán tavasszal elmegyek, és lezárom ezt a dolgot magamban, már amennyire kell és lehet.