Majdnem jól sikerült a Bencével töltött két nap, amikor végre eljutottunk nyaralni együtt is. Igaz, voltunk januárban Franciországban három napot, azt kapta tőlem Karácsonyra, és Kaliforniában is párat, de az akkora rohanás volt, hogy nem mondanám pihenésnek.

Évek óta járunk egy helyre a Dunakanyarban, ott szeretünk lenni a legjobban.

A sztori körülbelül négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor először elmentünk oda ebédelni. Bence már volt ott esküvőn, én csak hallottam róla. Az ebédből délutáni ejtőzés lett, kint ültünk a kertben és pálinkáztunk. Képtelenek voltunk elindulni, és nem az alkohol miatt, hanem mert olyan nyugalom és béke volt ott, hogy nem ment. Elkezdtünk beszélgetni, hogy mi lenne ha itt maradnánk egy éjszakára a panzióként is üzemelő helyen.

Már azon gondolkoztunk, hogy oldjuk meg Bundi felügyeletét, aki úgy tudta, szülei este megérkeznek a belvárosi lakásba, és mehet minden tovább, ahogy szokott. Egy macskát nem lehet, vagyis nem illik kizökkenteni a megszokottból, és én ezt komolyan is veszem.

Pont érkezett a következő pálinka, amit ezúttal nem a pincér, hanem a nagyon kedves sales-es szervírozott, akinek minden asztalnál ülőhöz volt egy kedves szava. Elkezdtünk beszélgetni Marcsikával, aki egy ötven körüli nagyon vidám, különleges humorú, pörgős nő, nem volt nehéz megtalálni a közös hangot. Elmondtuk neki is, hogy semmi kedvünk elmenni innen, van e szabad szoba. Marcsika eltünt pár percre, és egy mappával tért vissza, amit kinyitott, vázolta, mi az ajánlat, gyorsan végigment a tételeken, mi semmit nem fogtunk fel belőle. 

Fél perc után, mikor végzett, becsukta a mappát, és ránk nézett.

„Na? Ez így oké lesz?“

Azt sem tudtuk, mi hangzott el, pláne hogy akkor már bedobtuk a soron következő pálinkát is.

„Hányas szoba? „ – kérdeztem.

„11“ – vágta rá Marcsika.

„A kedvenc számom.“ – örültem meg, és lettem egyre lelkedebb. Képtelen voltam elindulni, most már az alkohol is ezt mondatta velem. Esteledett, egyre romantikusabba ment át a helyszín, egyre jobban megszerettem.

„Hova néz a szoba?“ – tettem fel a következő felesleges kérdést, mert akkor már tudtam, ha nincs ablaka, akkor sem akarok innen elmenni.

„A Balatonra, bazmeg! Hova nézne? A parkolóra!“ – jött a csattanós válasz. Vinnyogtunk a röhögéstől Marcsika közvetlen humorán, nagyon egy hullámhosszra kerültünk azonnal. Nem kérdeztünk többet, igent mondtunk, mindketten maradni szerettünk volna, és Marcsika előadásából érződött, jó szobát kapunk, kedvezményes áron.

Fantasztikus estét töltöttünk el a kis dunakanyari panzióban, beleszerettünk mindenbe ami ott volt. Onnantól kezdve legalább egyszer egy évben elmentünk két – három éjszakára. Két születésnapomat is ott ünnepeltünk, Bence leszervezett mindent, meglepetés volt.

Pár hete voltunk Bence egyik legjobb barátnőjével, Biankával ebédelni, és olyan jól sikerült az is, hogy elhatároztuk, ha lesz két összefüggő napunk, amikor mindketten ráérünk, és Bea is befogható Bundi felügyeletére, inkább ide jönnénk, és nem Bence szüleihez. Szerettem volna oda is menni, régen voltam, de nem garazdálkodhatunk túlságosan, mert Bea ideje és türelme is véges, pláne mióta párkapcsolatban él, és a lakása is elkészült. Régebben jobban rá lehetett venni hogy vigyázzon a macskára, örült ha nem kellett az Anyjáékkal lenni, és kicsit nyugton volt. Mivel Bundi mindenkit elüldözött rajta kívűl, ő maradt az első számű macskaszitter. Már ott, az ebédnél megnézettük Marcsikával, mikor van szabad hely, egyeztettünk Beával, és be is irattuk magunkat.

Nagyon vártuk, mert tudtuk, nem csalódhatunk. Marcsikával is egyre barátibb lett a viszony, hozzá tartozott az ottlétünkhöz, hogy nagyokat röhögünk együtt. Imádjuk a stílusát, és a kémia is megvan hármunk között.

Ma jöttünk haza a két napos nyaralásból, amire mondhatnám hogy nagyon jól sikerült, de sajnos nem tudom ezt mondani. Kedvezményesen megkaptuk azt a különálló házikót, amire mindig is vágytunk, de eddig soha nem volt szabad. Nem csalódtunk, mert a legjobb volt mindközül, ahol eddig aludtunk. Sokat pihentünk, feküdtünk a hatalmas hintaágyon a kertben, bandáztunk Marcsikával, finomakat ettünk, végre újra egymásra hangolódtunk. Nagyon kellett ez, mert az utóbbi időben egyre inkább azt éreztem, olyan távolság van köztünk, hogy ezt nem lehet már egy karnyújtással áthidalni, ehhez rohanni kell. A sok munka, az hogy egymás mellett, de nem együtt éljük az életünket, a bennem sokszor felbukkanó bizonytalanság egyre távolabb sodort minket.

Egészen ma reggelig azt hittem, mennyit közeledtünk egymáshoz, újra szerelmes vagyok, távol a gondoktól, a rohanástól, a begyakarolt mozdulatoktól.

Majdnem jól sikerült, de csak majdnem.

Bence ma délelött 11- re ment orvoshoz, amire már hónapokkal előtte kapott időpontot. Őszinten, nem mindig tudtam követni, mikor hova megy, mert annyi információ elhangzott egy  - egy alkalommal, amikor hazajött, hogy nem mindig voltam képben. Azt azonban tudtam, hogy mennie kell ma, még sajnálkoztunk is, hogy sietni kell reggel, nem fér már bele reggeli utáni lazulás a kertben. Az elutazás előtti este felhívott, hogy hozzam el a krémet, amit használ, és az ajándékot, amit Marcsikának vettünk, mert nálam hagyta.

Pont filmet néztem, még mondtam is, el ne felejtsem reggel eltenni, emlékeztetőt is állítottam be.

A kérés így hangzott. 

„Tedd el légyszi Marcsika ajándékát, amiben a beutalóm is van.„ Egy ajándék zacskóban volt a beutaló is.

Később emlékeztető nélkül is eszembe jutott, hogy eltegyem, kivettem belőle a beutalót, és betettem a táskámba. Magam sem tudom, miért vettem ki, de valahogy az volt bennem, hogy az nem kell, csak az ajándák, azt hangsúlyozta ki Bence is. Tudtam hogy kivizsgálásra kell mennie, de valahogy nem raktam össze, hogy ez a beutaló, az a beutaló. Annyi orvosról beszélt már az utóbbi időben, akiket fel kell keresnie, hogy nem fogtam fel hogy pontosan mikor, miről van szó. Hülye voltam, vállalom, megkérdezhettem volna, hogy kell e a beutaló is, akkor megúsztam volna egy indulatos „persze, hogy kell“ mondattal.

Mikor találkozunk a városban hogy elinduljunk a panzióba, még Bence meg is kérdezte, hogy 

„Elhoztad a krémet és Marcsika ajándékát?“

„Igen, persze“ – válaszoltam.

A beutalóra nem kérdezett rá, biztos azt gondolta, hogy úgyis a csomagban van.

Marcsikának első nap délután átadtuk a meglepetést, akkor sem volt benne a beutaló a zacskóban, gondolom azt hitte, kivettem. Szóba sem került a két nap alatt, nem kérdezte, hova tettem, nem láthatta sehol a házban, pedig elég átlátható volt a tér. Sőt, még amikor előző este kicsit összepakolt, akkor sem kérdezte, hol van, pedig este többször felmerült, hogy melyik vonattal kell hazamenni, hogy kényelmesen odaérjen. Arról volt szó, hogy én maradok még kicsit, nekem nem kell korán elindulnom, kicsit napozok, talán medencézek is.

Reggel mikor felkeltünk, és elkezdtünk készülődni a reggelihez, bevillant, hogy Úristen, az a beutaló kell ma, ami a tasakban volt? Be is rontottam a fürdőszobába, ahol Bence a haját szárította.

„Nem hoztam el a beutalót, ami Marcsika ajándékjában volt, azzal kell menni ma? „

Hatalmas üvöltések jöttek válaszul, hogy hát persze, miért mit gondoltam. Bocsánatot kértem, elrontottam, nem akartam, és próbáljuk megoldani. Mivel a vonat ritkán jár, az eggyel korábbi már elment, biztos volt a késés, mert be kellett ugrania még hozzám a beutalóért. Próbáltam csitítani, de nem ment, kicsit sem.

Dühöngött és tombolt, és még azt is hozzátette hogy olyan mintha szándékosan nem vittem volna el. Nem hittem a fülemnek. Miért akarnám, hogy ne jusson el az orvoshoz? Ennyire sikerült megismernie az elmút hat évben? Sokszor vitatkozunk, de ez most nagyon rosszul érintett. Egy ilyen jól sikerült nyaralás után teljesen szétzúzott minden jó érzést, ami bennem volt, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna le. Volt ott minden, de a legdurvább a „menj a büdös kurva anyádba volt“, amit nem viselek el senkitől. Közölte, hogy jobb is hogy egyedül megy haza és én maradok, mert nem akar velem.

Hiába mondtam, hogy attól hogy dühöng, nem lesz itt a beutaló, és megértem hogy ideges, de van egy pont, amikor abba kellene hagyni. Nem akartam ebben a hangulatban maradni, így én is összepakoltam. Reggelizni már nem maradt időnk, a vonatot is majdnem lekéstük, Marcsika vitt ki minket az állomásra autóval. Végig kellett néznie hogy ebben a hangulatban fizetünk, és köszönünk el, elég kellemetlen volt. Bencének is mondta, hogy mindenki hibázhat, és a megbocsájtás nagy erény, én addigra túl voltam egy síráson, és nem kellett sok hozzá hogy újra rákezdjek. Annyira hirtelen jött a nagyon jó után, a negatív hullám, hogy olyan volt, mintha az egészet kitörölték volna.

Elindultunk együtt, de én megvártam egy másik vonatot, hogy teljesítsem Bence kérését miszerint egyedül akart lenni. Éreztem, hogy kezd megenyhülni, Marcsika megnyugatta, ha már én nem tudtam, hat év után sem, de én annyira kész voltam, hogy nem tudtam vele lenni. Sétálgattam kicsit, közben párszor elbőgtem magam, mint egy hülye, és utáltam ezt az egészet.

Hogy ennyire taccsra vág egy ilyen, hogy elromlott az ami jól indult, és majdnem jól is végződőtt, hogy visszaléptünk a kapcsolatunkban tizet.

Később összefutottunk a lakásomban, de nem beszéltünk. Mondott pár szót, hogy mi volt az orvosnál, de ennyi. Rettenetesen csalódott vagyok, nem így terveztem, nem gondoltam volna azt sem, a normál kiboruláson túl hogy az hogy késik fél órát, megér annyit hogy úgy összevesszünk hogy ne akarjam látni. Nálam ez nem megy azonnal hogy visszazökkenjek a régi kerékvágásba, sőt, egyre mélyebbre tolom magamban ezt az érzést.

Én is hirtelen ember vagyok, ki tudok rendesen borulni, de ez amit ma ő előadott, ezzel nem tudok mit kezdeni. Az hogy szídja a halott anyámat pedig mindennek a teteje, tőle sem tűröm el. Nem félig vicces kurvaanyazás volt, hanem kőkemény szavak, amit sem én, sem az Anyukám nem érdemel meg.

Most elment, és nem tudom, mi lesz ebből, de úgy érzem magam, mint akit arcon csaptak. Még az is jobb lett volna mint ezek a szavak, meg az üvöltés, ott ahol még pár órája csend és szeretet volt.

Továbbra sem értem, hogy miért nem került szóba, legalább egy „ugye elhoztad?“ kérdés erejéig. Neki kellett mennie, ő volt benne a témában, másra bízta, hogy hozza el, aki esetleg hibázhat, így lehet hogy indokolt lett volna feltenni a kérdést. Belezavarodtam a történeteibe, kivel, mi, mikor, hogy, sokszor azt sem tudom, kiről van szó. A saját dolgai, a mi dolgainkkal együtt elvesznek ebben a sok információban.

Az idegességtől úgy beállt a nyakam, hogy alig tudom mozgatni.

Majdnem sikerült, de tényleg nem sokon múlt, hogy most azt érezzem, mennyire jó volt együtt lenni, és ne azt hogy mennyire nem akarom látni.