Kitakarítottam a lakást tegnap, ma pedig nekiestem az irodának. Nagyon régen halogatom, de most nagyon jól esett, hogy lefoglaltam magam, és tevékenyen töltöttem az időt, nem az ágyban feküdtem. Úgy pörögtem, hogy majdnem elájultam, szakadt rólam a víz, majdnem leszakadt a derekam, de nem álltam le. Nem tudtam, olyan voltam mint akit felhúztak. Engem a rossz dolgok tevékennyé tesznek, józanul tudok dönteni, átlátok dolgokat. Fura. Ha szenvedést kell néznem, akkor leblokkolok.

Nem tudom, hogyan lehet ezt az egészet ép ésszel kibírni. Fogalmam sincs, nem látom, mi lesz, és hogyan a jövőben. Ez nem történhet meg!

Viki állapota ma is változatlan, Vali minden nap öt és hat között telefonálhat, amikor felvilágosítást adnak az állapotáról. Nem változott semmi, ugyanabban az állapotban lebeg.

Miért kell nekem ilyen rövid időn belül ennyi mindent megélnem?

Hogy erősebb legyek?

Nem akarok ennél erősebb lenni!

Azon gondolkoztam, hogy lehet az is, hogy meg kell fordítani az egészet, és azt is hihetném hogy engem rendel olyan emberekhez a sors, akiknek rám van szükségük, akiket valamilyen szinten támogatni kell. Milyen hatással lesz rám, ha elvesztem a legjobb barátomat? Tudom, nem rólam szól, de erre is gondolnom kell. Hogyan tudom a legkevesebb sérülés nélkül túlélni? Elképzelésem sincs róla.

Viki szerintem egy tisztulási folyamatban van, hasonlóan mint Anya. Belőle a végén a salak folyt, Vikiből a vér. Fura ez az egész. Nem mehet még, várnia kell, nem léphet még az útra, van még dolga, a lelkének legalábbis, meg kell tisztulnia.

Hol is kezdődik a történet? Talán 2014-ben, de az utolsó egy évben durvult be, talán másfél.

Mindenki tudta, hogy baj van, mindenki látta, hogy nagyon sokat fogyott, hogy valami nem volt rendben.

Viki négy évvel ezelőtt vált el, és nem túl jó hangulatban költözött először a nappalinkba egy hétre, majd egy budai albérletébe. Az a lakás szerintem nem volt rossz, lehetett volna mit kezdeni vele. A válás, és a munkája elvesztése sajnos egyre mélyebbre húzta, de gondolhatta mindenki, hogy ez egy átmeneti dolog, hiszen az ember életében ilyen előfordul. Aztán feláll, és megy tovább. Nem mondom, hogy nem marad nyoma, de túl lehet élni. Amikor budán lakott, is voltak olyan pontok, amikor aggódni kellett Vikiért, főleg nekem. Akkoriban voltak pánikroham szerű dolgai, amikor hetente felhívott, volt hogy többször is, hogy nem kap levegőt, alig tudott beszélni. Ilyenkor nyugtattam, mondtam, menjen ki a friss levegőre vagy csak nyissa ki az ablakot, lélegezzen mélyeket, hallgassa, amiket mondok. Nem mondom, hogy nem volt ijesztő és sokszor terhes is, főleg hogy a távolból kellett segítenem, úgy hogy igazából nem tudtam, mi a megoldás, csak nyugtattam. Volt hogy külföldön voltam, na onnan az igazán félelmetes egy fulladó, pánikoló emberrel beszélni.
Arról is volt szó hogy Piri kifizeti neki a szakembert, csak járjon el rendszeresen, biztos hogy segíteni fog. Akkoriban még nem tulajdonítottam akkora jelentőséget annak hogy depis. Véget ért egy tizenvalahány éves házasság, ez egy ilyen korszak, figyelni kellett rá.

Volt hogy Vali írt késő este, hogy Vikivel beszélt, nagyon sírt, aggódik érte, nem veszi fel a telefont. Kérte, menjünk át hozzá, nehogy baj legyen. Bencével hívtunk akkor egy taxit és átmentünk budára. Nagyon féltem, hogy valamit csinált magával, mert akkor a nővérének mesélte, hogy pár hete vagdosta magát. Ezt sose értettem, és azt hittem, már abbahagyta ezt a hülyeséget. Mikor átértünk, fel voltam készülve, hogy be kell törni az ajtót, Vikit vérben találjuk. (akkor még nem is sejtettem, hogy ez három évvel később meg is történik.)

Akkor nagyon ki volt borulva Botond miatt, akivel akkoriban járt, félig együtt is laktak, de mivel Botond sokat volt munka ügyben külföldön, így gyakran veszekedtek. Legalábbis a sztoriból én ennyit tudtam, később azért derültek ki dolgok. Sírt, hogy nem fogja tudni kifizetni a számlákat, amiket a postaládában talált. Igaz, egy ideje benne voltak, csak senki nem nyitotta ki, ezért volt a meglepetés hogy ennyi összegyűlt. Akkor én belemarkoltam a számlákba, elvittem vagy ötöt, és befizettem. A többit a nővére vitte el és fizette be.

2016-ban nyáron, amikor Bencével szakítottunk, Vikinek el kellett költözni, mert a lakás tulajdonosának más tervei voltak az ingatlannal. Én segítettem neki keresni, mert nem volt sok idő a kiköltözésre. Választék sem azon az áron, ami rendelkezésre állt. Kínunkban találtunk egy hozzám közel lévőt, belvárosit, de földszinti lakást, ami sötét volt, kicsit dohos, de láttunk benne lehetőséget.

Tényleg nem volt sok opció válogatni, a kaucióra is én adtam kölcsön, és fontos volt, lehessen macskát vinni, és persze ne legyen drága. Ez volt két éve, szerintem a komoly bajok ott kezdődtek.

Mikor költöztettük Vikit az új, belvárosi lakásba, már nagyon le volt fogyva, mondták is a többiek, akik segítettek pakolni Tóni és Karcsi is, hogy nagyon rosszul néz ki. Ekkor még közel nem volt szerintem akkora a baj, mint utána. Mindenki elmondta neki akkoriban is, hogy figyeljen oda magára, menjen el orvoshoz, ha nincs jól, de Viki nem tett semmit annak érdekében, hogy megmentse saját magát, és ezt másnak sem hagyta.

Nem tudom, mit lehet ilyen helyzetben tenni. Látod egy jó barátodon hogy sovány, betegesen fest, kicsit depis, de a következő pillanatban már jól van, vidám. Persze, beszélsz vele, számtalanszor megtettem. Finoman, óvatosan, majd könyörgőn, lebaszón, minden segítséget megadva. Aztán elmondja, hogy volt orvosnál, semmi baj. Megnyugszol, de látod közben hogy egyre rosszabb a helyzet. Megint elmondod, meghallgat ,vagy már az elején félbeszakít, hogy hagyd abba ezt a témát.

Ilyenkor eldöntheted, hogy vagy veszekedéssel töltitek az időt, vagy nem hozod szóba, és beszéltek másról. Lehet, nekem is erőszakosabbnak kellett volna lennem, de sokszor feltettem magamnak a kérdést, mit kellett volna tennem? Betuszkolnom egy taxiba és orvoshoz vinni? Látva hogy nagyon sovány, leültetni és megtömni? Hányszor főztem neki, kérdeztem délelőtt, hogy mit enne, mondta, megfőzem, és hazafele átjött enni. Elején még evett valamennyit, de utána értelmezhetetlen csipegetések voltak csak.

Biztos egy idő után beleuntam a könyörgésbe, mint ahogy mások is. Én voltam a támasz, a legjobb barát, amit mindig hangoztatott, de ugyanakkor belegondolva, az utóbi időben kicsit felszínes lett a dolog, és outsidernek éreztem sokszor őt.

Haragszom rá és magamra is! Nem szabadott volna hagyni hogy valami feleméssze, amiről még nem is tudok konkrétan, így nehéz. Mindent eltitkolt előttünk! Mindent.

Megkaptuk a munkahelyétől az orvosi papírokat, amiket egy magánklinikán csináltak a dolgozóknak minden évben. Ott már világosan látszik három évvel ezelőtt is hogy valami nem stímmel, de a két évvel ezelőtti vérképben és CT-ben pedig ijesztő dolgok vannak. Szinte minden érték eltér, de nem kicsit, nagyon. Például a májfunkció több mint tízszerese, a máj két ujjnyira megnagyobbodva, vizeletben több ezer baktérium, szinte minden sor megcsillagozva. Ott leírják hogy anorexiás, és kórházi kezelést javasolnak. Erre azt mondta Viki mindenkinek hogy semmi gond nincs, sőt megdícsérték, milyen szépek a szervei, és milyen különleges patkóveséje van. Nehezen hittük el, látva hogy kezd kinézni, de mit kellett volna tenni?

Tavaly is elment orvoshoz, de ott már a vérvételre nem ment vissza, további viszgálatokba nem egyezett bele. A munkahelye ezt megtudta, és könyörögtek neki hogy csináljon meg mindent, kifizeti a cég, nem baj, ha nem fér bele a barter keretbe, megbeszélték, csak menjen el. Mivel a munkahelyén látták a legtöbbet, ezért ott is ment a segítség felajánlása.

“Viki, el kellene menned orvoshoz, segítünk, elkísérünk, melletted vagyunk.”

Minél több barátjával beszélek, kiderülnek újabb és újabb dolgok arról, mennyi dolgot nem mondott el az utóbbi időben. Ennyire nem voltam közel mégsem hozzá, hogy nem tudtam szinte semmit?

Nem tudtam azt sem, hogy rendszeresen ivott. Azt tudtam, és láttam, hogy alkalmanként igen, meg esténként, de mivel én is rendszeresen boroztam, fröccsöztem, söröztem, nem volt szembetűnő. Még meg is lepődtem, hogy mikor átmentem egy borral, azt mondta, nem iszik. Azt nem tudtam, hogy közben zugivó lett, vodkát töltött mindenbe. Nem csak este, napközben is, nem csak az utóbbi időben, hanem már a házassága vége felé is.

Öt éve volt egy hasnyálmirigy gyulladása, ugyanabban a kórházban feküdt, mint most. Akkor erre nagyon kellett volna figyelni, nem ihatott volna, mindenki mondta neki. Én akkor legfeljebb borozni láttam, nem is sejtettem, hogy már akkoriban is a vodka volt több, mint a bor. Sokszor lebukott, a többiek elmesélése szerint. Én egyszer láttam, hogy nemrég a konyhában a narancslevébe vodkát töltött. Akkor rákérdeztem, de valami olyasmit mondott, hogy igen, egy kicsit most iszik. Nem tudtam, hogy ez van reggel, a munka előtt, munka közben, utána. Az irodában talált pohárban is a narancslé mellett vodka szagát is érezték. Nem tudtam, vagy nem akartam észre venni?

Mivel én is ittam, igaz egészen máshogy, de ittam. Nem nagyon telt el egy héten két napnál több mikor legalább egy sört vagy két pohár bort ne ittam volna. Részemmé vált nekem is, és fel sem tűnt. És ha feltűnt volna? Meg kellett volna kérdeznem, hogy “Te, Viki, sokat iszol?” vagy “ugye, napközben nem iszol?” Nyílván nem. El akarta titkolni előttem, főleg előttem, mert tudta, nagyon mérges lennék rá. Akkoriban annyian elmondták neki, az orvosi leletben is benne volt, hogy hagyja abba az alkoholt, mint most kiderült, a nővére elvonóra is akarta küldeni, kifizette volna, de nem ment. Ez sem jutott el hozzám, senki nem szólt nekem semmiről, igaz, én sem beszéltem mással, de terveztem, csak elfáradtam közben, meg tudtam, nem lesz együttműködő.

Az elején megijedhetett az eredményeitől, aztán még jobban, hogy vissza sem ment, végig sem csinálta, utána pedig még több alkohollal kente el az egészet. A “ha nem foglalkozom vele, nem is létezik” attitűd is azt húzza alá hogy mennyire gyerek maradt.

Egy kislány, aki ha becsukja a szemét, akkor az, amitől fél, nincs ott.

Sokszor éreztem, hogy egy álomvilágban él, és sok mindent kiszínez. Könnyebb színesebbnek mondani, mint tenni érte, hogy valóban színes legyen. Egyszerűbb kimondani, mint foglalkozni vele, hogy olyanná váljon, mint amilyen szeretne lenni. Én is szinte elfogadtam azt a “döntést”, amit ő azzal hozott, hogy a jeleket nem figyelembe véve, két végén égesse a gyertyát. Nem volt benne túlélési ösztön ahhoz, hogy még időben megijedjen, és elmenjen orvoshoz. Inkább azt hazudta, minden rendben. Nem csak másoknak, magának is.

Tehettem volna valamit? Az utóbbi hónapokban, főleg Izrael után, ahol már nagyon rossz állapotban volt, sokat gondolkoztam, hogy leülök vele utoljára, századszorra, és elmondom neki, hogy kérjen segítséget. Fogalmazgattam magamban a levelet, vagy a szóbeli mondatokat, amiket neki intézek, vagy a nővérének, akinek elmondok mindent, és kérem, segítsen. Nem is tudtam, hogy ő is ugyanebben van mint én, segíteni akar, de nem tud. Mindenki más is ebben élt, mint most kiderült, ahogy beszélek a többiekkel. Mivel ezek a barátságai nem fedtek engem, nem jutottak el hozzám a sztorik. Közben meg volt egy állapot, amit talán megszoktunk, sovány volt nagyon, beteges külsejű, de vidám, poénkodtunk, egész nap chateltünk, a hangulatán nem látszott semmi. Persze, volt hogy depis volt, de ki nem az néha?

Változtatott volna bármin? Nem gondolom. Pontosan tudta, tudnia kellett, mit vállalt azzal hogy becsukta a szemét.

Úgy érzem, kötelességem kvázi ügyeletet tartani, mindenkivel beszélni, talán nekem is segít. Óriási terhet érzek a vállamon, akkor is, most is.
Nem iszom alkoholt lassan egy hónapja. Beteg voltam, akkor azért nem ittam, aztén jött Viki esete. Nem függ össze velem, de megijedtem. Bepánikoltam, nekem is bajom van, pedig én hozzá képest keveset ittam. Fogdosom a májam, az őrület határán vagyok. Így csapódik le nálam, de erről olvastam, hogy ez normális, az ember elkezdi saját magát félteni, betegségeket beképzelni.

Egy hónapot jelöltem meg hogy nem iszom, de lehet, több lesz belőle. Sose tudtam elképzelni a száraz novembert, hogy ne igyak legalább egy deci bort, de most olyan mintha sose ittam volna. Megijedtem, hogy rendszres ivó voltam. Tudtam, mert Bence nem iszik, és többször jelezte, nekem sem kellene, de most ebben a szituációban halálra rémültem. Nem mondom hogy sosem fogok inni többet, de a rendszeres fröccsözéses, életmódszerű ivást befejeztem.

Úgy érzem, össze fogok roppanni ez alatt, akkora nyomás nehezedik rám. Bizakodom én is, de őszintén nem hiszek a javulásban. Bárcsak tudnék hinni. Nem mehetek ebbe tönkre, de egyik forgatókönyvet sem tudom elképzelni, azt sem hogy Viki meghal, és azt sem hogy felépül és gondozásra szorul. A csodát sem, hogy Viki két hét múlva hazamegy, mindenki lebassza, hogy ezt tette magával és velünk, majd minden megy tovább, azzal a különbséggel hogy nem borozni hanem teázni fogok átjárni.
Elhatároztam, hogy aktívan töltöm ezt az időszakot, nem az ágyban fekve, takaróval a fejemen. Gondoskodnom kell a macskáról, tartanom kell a lelket a többiekben, feladatom van. Bárcsak ezt a sok energiát arra tudnám fordítani, hogy Viki felépüljön, és nem csak a háttérmunkával foglalkozni.

Valiak azt mondták a kórházban, azonnal telefonálnak, ha van valami. Sajnos tudjuk hogy itt a “valami” a halált jelenti. Félálomban alszom, “várom” a telefont, és úgy érzem bele fogok őrülni ebbe az egészbe. Itt ülök és most esik le, hány év ment el úgy amikor már baj lehetett, és mást láttam.

Mi lett volna, ha mégis átmegyünk előző este, és olyan állapotban látjuk, hogy mentőt hívunk. Valószínű nem vettül volna észre. Vagy előbb felkelek, és átmegyek, nem veszített volna ennyi vért.

Tizenkilenc év. Rengeteg minden történt, sok minden változott, mi magunk is, de a tudat hogy ott vagyunk egymásnak, sokat segített. Most nincs semmi, csak üresség.

Ma van a leghosszabb nap, rettegek hogy ma éjjel fog elmenni.