Edittel voltam egy tüntetésen, mikor apám felhívott. Tömegben voltunk, nagy volt a hangzavar, fel sem akartam venni, gondoltam, azért hív hogy megerősítse, holnap megyek a születésnapjára haza. Gondoltam, majd visszahívom, ha vége az eseménynek, de aztán mégis felvettem.  Már a hangján éreztem, valami baj van.  Ziláltan mondta, nincs jól, zsibbad a bal karja, furán érzi magát. Apám soha nem panaszkodik, és nem hív fel akármivel, tudtam, ez komoly.

Szerencsére még nem értünk be a még nagyobb tömegbe, így még ki tudtam szaladni egy melékutcába, ahol próbáltam a zaj ellenére is kiderteni, mi történt.  Elmondta, hogy reggel óta nem érzi jól magát, zsibbadás, gyengeség, brutál magas vérnyomás.  Mondtam, hogy azonnal hívjanak mentőt, ez nem játék, a bal kar zsibbadása egyértelmű jele lehet annak, hogy szívinkfartus gyanú áll fent.

Erősködött, hogy nem, még várnak kicsit, hátha elmúlik. Akkor már erőszakosabban mondtam, túlüvöltve a hangszórókat, hogy nincs idő várni, most kell intézkedni.  A tesómék meglátogatták, és várták, mi legyen, hátha javul. Teljesen kiakadtam, hogy mennyire tehetetlen mindenki a családban, és megigértettem apámmal, hogy MOST hívnak egy mentőt, én pedig elindulok haza. A külvárosban lakik, így próbáltam egy taxit szerezni, minél hamarabb hazaérjek. Persze, a fél város le volt zárva, nem volt könnyű ezt megoldani, de addig hivogattam a különböző taxitársaságokat, amíg nem lett egy a legrövidebb időn belül.

Húsz perccel később már a kocsiban ültem, és tartottam hazafele. Közben írtam Bencének, mi történt, és hogy nem tudom, mire készüljek, de tudjon róla.  Amire hazaértem, már egy mentőautó állt a ház előtt. Felrohantam, a szobában éppen Apát viszgálta két orvos. Kérdezték, mit szed, mit érez, milyen betegségei voltak eddig. Elmondta a korábbi emlékezetkiesést, ami stroke- gyanúnak indult, de szerencsére bebizonyosodott, hogy nem volt az, de akkor is mondták, hogy mivel ez egy jel, és hajlam is van rá (Nagyapám ebben halt meg), így kell szedni bizonyos gyógyszereket.

Kiderült, hogy apám ezek szedését abbahagyta, bár senki nem mondta, hogy ezt kell tennie. Margitka összepakolta a cuccait, irány a kórház. Tesóm autóval jött utánunk, én a mentőben ültem, este volt már mire beértünk. Nem hittem el, hogy egy sziránázó mentőautóban ülök szombat este, az apám hátul, oxigénmaszkkal az arcán. Úgy száguldottunk és szirénáztunk, hogy azt gondoltam, itt van vége mindennek. Aztán rájöttem, hogy minden esetben így mennek, mert fontos, hogy a forgalomban előjogokat szerezzenek, és minél több embert el tudjanak juttatni a megfelelő helyre. A Honvéd Kórházba mentünk, a sűrgősségire, ahol szerencsére nem kellett várni, azonnal megkezdődtek a viszgálatok.
Tesómmal a folyosón vártunk több, mint két órát, folyamatosan jöttek az orvosok, konzultáltak, rengeteg viszgálatot elvégeztek. Egy idő után bemehettünk hozzá, egy ágyon ült, arcán még mindig a maszkkal, csövekkel, beszélni nem tudott. Nem tudták, mi lehet, de nem szívinkfartus, ezt modnták.

Át kellett szállítani egy szívklinikára azonnal. Ugyanazok a mentősök vitték, és én megint egy mentő anyósülésén találtam magam, tesóm hazamament.  Éjfél is elmúlt, amire átértünk, azonnal az intenzívre vitték, ahol egyből kapott ágyat, és különböző műszereket rákötve befektették. Beszéltem egy orvossal, mondta, megfigyelik, nem tudják mi ez, de ha jobban lesz, átkerülhet másnap a normál osztályra, egy emelettel lejjebb. Teljesen össze voltam törve, ültem a folyosón, és gyakorlatilag sokk alatt voltam. Ha ez nem lett volna elég, egy ponton elkezdett vadul sípolni valami. KIderült, hogy apám melletti szobából jön, tőlem pár méterre. Ekkor már éjjel egy óra elmúlt. Az orvosok és nővérek vadul rohanni kezdtek, maguk előtt tolva különböző gépeket.

Hallottam hogy töltik a defibrillátort, és próbálnak valakit visszahozni az életbe. Mindenki kiabált.

„Hozzad már a tubust!“ „Melyiket?“ „ A zöldet!“ „De hol van, melyik az?“

„Egy, kettő, három, hátra!“

Hallottam az áramütéseket, és a hatalmas pánikot, a halált a levegőben.

Úgy tűnt, sikerült stabilizálni a beteg állapotát, megszünt a sípolás, a rohangálás, és újra csend lett. Ott ültem a váróban olyan sokkhatás alatt, hogy beszélni sem tudtam volna, szerencsére nem kellett. Sose láttam még ilyet, teljesen letaglózott.

Elvileg nem mehettem volna be a kórterembe, de egy kedves nővér mondta, hogy nyugodtan segítsek apámnak kipakolni. Miközben bent voltam, ugyanannak a betegnek, akit tíz perccel korábban újra kellett éleszteni, megint leállt a szíve, és már a kórteremből kifele nézve láttam, hogy egy hordágyon rohannak vele, miközben megint próbálják beindítani a szívét.

Miért kell nekem ilyeneket látnom?

Apám szerencsére amire átértünk szívklinikára, jobban lett, nem kellett már a maszk, de láttam rajta, megijedt.

Éjjel kettő fele mentem el, Bence írt, hogy elindul hozzám, ne legyek egyedül. Útközben vettem egy sört, hogy otthon lenyugtassam magam vele, és közben azt mondogattam magamban, hogy nem hiszem el, hogy miért nem lehet egy kis nyugalom. Rettenetesen aggódtam, rettegtem, hogy mi lesz ennek a vége, bár mikor már az osztályon voltunk, kicsit jobban lettem, mert láttam, Apa is jobban érzi magát. Persze, az újraélesztéseket kihagytam volna, de nyílván annak rosszabb, akivel történt, én fogjam be a számat. Vagy a családjának, akiknek fogalmuk sincs, hogy a férjének, apjának, testvérének leállt éjjel a szíve. Remélem nem halt meg, még belegondolni is borzongató, úgy is hogy nem is tudom, kiről van szó.

Hulla fáradtan kerültem ágyba három körül, de reggel nyolckor már az intenzíven voltam. Margitka is bejött, akivel folyamatosan tartottam a kapcsolatot, és mondtam, mi a helyzet. Jól belecsöppent a közepébe ilyen rövid idő alatt. Közben folyamatosan arra gondoltam, ha Anya élne, ő is mennyire ki lenne borulva a történtektől. Se a tesóm, se Margitka nem tudott beszélni az orvossal, nem akarták zavarni, nem tudták mi a teendő, így szokásos módon, ez rám maradt. Azonnal előkerítettem, kikérdeztem, nem hagytam, hogy lerázzanak.  Megerőstette, hogy nem volt inkfartus, legalábbis nem úgy tűnik, de tovább kell vizsgálni, szerencsére ehhez már nem szükséges az intenzíven feküdni, átmehet a másik osztályra.  Minden nap bent voltam, reggel is, délután is Ha éhes volt, hazarohantam, lefőztem egy tésztát, és rohantam vele vissza, hogy legalább egyen.

Szerencsére apám nem egy magát elhagyó típus, így nem borult ki attól hogy kórházban kell lennie, én már a látványtól is. Kérdezte Margitkától, hogy „Jobban nézek ki már? „Igen, már nem vagy zöld“ – válaszolta.

„Pedig a züld szép szín..“ Ez apám.

Látnom kellett saját ürülékében fetrengő embereket, a szagok, a környezet, az egész, teljesen kész voltam, de nem mutattam, csak csináltam. Ha ki kellett vinni valamelyik szobatársának a tálcáját, kivittem, ha ki kellett nyitni a palackot, segítettem, ha csak egy mosolyra volt szükség, azzal is segíteni próbáltam, pont mint Anyámnál. Ilyenkor átkapcsol az agyam teljesen, és kívülről nézem a dolgokat s ennek megfelelően cselekszem.  Apámat sok viszgálatra küldték, ha ott voltam, mentem vele, ha nem akkor pedig segített egy beteghordó, akivel összehaverkodtam, hogy hol van, mi történik, nagyon rendes volt. Szerintem fel akart szedni, de végülis teljesen mindegy, segített és kedves volt, ez a lényeg.

Az ötödik nap mondták, hogy meg kell katéterezni a szívét, hogy megnézzék, van e érszűkület benne. A viszgálatot elhalasztották, de végül elkészült az is, és szerencsére kiderült hogy tökéletes minden, még meg is dícsérték, hogy ennyi idősen, ilyen jó formában van.

A miértekre nem kaptunk választ, annyit említettek, hogy lehet ez egy korábbról visszamaradott gyulladás, ami a szívére húzódott  A hetedik napon hazamehetett, írtak neki fel gyógyszereket, véget ért a rémálom.

A hetvennegyedik születésnapot pótoltuk, bár a kórházba is vittem ajándékot, hogy azért legyen meg ez is, bár nem túl jó élmény.  

Nagyon fáradt vagyok, teljesen leszívott ez az egész, de örülök hogy nem lett komolyabb baj.

Apámmal megígértettem, hogy annak ellenére, hogy ez most egy vakláma volt, máskor is szól, ha hasonlót érez, mert ez nem játék, ebben a kórban különösen nem, és nem szeretném őt is elveszíteni.