Decemberben voltam utoljára, így újra mennem kellett, ebben az évben először a Lászlóba. Már egy ideje nincs bennem akkora feszültség, mikor végig kell mennem az úton, a tizennégyes fele, de azért nem mondanám hogy nyugodt vagyok.

Inkább szeretnék hamar túlesni rajta, nem kínzom magam azzal, hogy megbújok a bokorban és figyelem, mikor, ki jön ki és megy be az épületbe. Nem taktikázok hogy hogyan lépjek be, csak annyira hogy nem megyek túl korán, mert akkor szerintem többen vannak, bár ez sem feltétlen igaz, hiszen mindenki gondolhatja ugyanezt. Odaértem, gyorsan benyitottam, hogy minél hamarabb feltáruljon előttem a váró, meglássam, ki vár kint, és hamar leülhessek, hogy már a következő belépő legyen a figyelem középpontjában. Így is történt, beléptem és megnyugodva láttam, hogy három, számomra teljesen ismeretlen páciens vár, akiket még további három követett rövid időn belül. Senkit nem ismertem, így a telefonom nyomkodásával ütöttem el azt a rövid időt amit várakozással kellett töltenem. Klári nővér kijött és behívta az előttem érkező két embert, majd hamarosan engem is. Nagyon feszült vagyok az utóbbi napokban, tegnap Bencével is összevesztem, aminek oka lehet a tavaszi fáradtság vagy a lassan gyógyuló „megfázásom“ is.

Azt hittem, vesznek vért, bár múltkor ez megtörtént, és amióta gyógyszert szedek, csak minden második alkalommal néznek meg, félévente. Már vetköztem is le hogy kiszabadítsam a vénámat, amikor Klári nővér mondta, nem kell, mert most nem néznek semmit, de itt vannak az előre megírt receptek. Bejött közben Mária nővér is a szobába.

„Szeretném, ha néznénk vért, mert december vége óta új gyógyszert szedek, és jó volna tudni, hatásos e.“

„Márpedig most nincs vérvétel, beszélje meg az orvossal! Különben is ugyanaz a kettő, csak más a gyártó.“ – jött az azonnali válasz.

Közben kivette a dossziémból a recepteket, és hangosan kimondta a gyógyszerek nevét. Az egyikről még csak nem is hallottam.

„Én nem ezt a gyógyszert szedem.“ – mondtam.

„ Ez van felírva.“ – mondta türelmetlen hangon Mária nővér.

„Decemberben fogyott el az utolsó Truvadám, de mivel kivonták a forgalomból Magyarországon, váltanom kellett.“ – válaszoltam, és elmondtam, mi lett az új gyógyszer, aminek nem tudtam pontosan a nevét, de körül tudtam írni.

Elővett a szekrényből egy gyógyszeres dobozt és mutatta hogy most ezt kell szednem.

„De én nem ezt szedtem eddig. Most váltottunk újra? Miért nem tudok róla?!“

„Most ez van!“ – dörrent rám Mária. Marhapárizsit nem tudok adni, de a sertés nem olyan rossz. Végülis friss,

„Különben sem vagyok túl jól az új szertől, és most kapok egy másikat csak úgy?“ – folytattam.

„Ha nincs jól, akkor pláne, itt van egy másik.“ – érkezett a válasz, ami még jobban fokozta a hangulatot és korbácsolta fel a bennem dúló és egyre erősödő idegességet. Nem ízlett a marha? Akkor kísérletezzen a sertéssel. Hátha.

„Most tényleg bemondásra kapok egy újat, úgy hogy nem beszéltem meg az orvossal?“ – ekkor már emelt hangon beszéltem.

Újra elmondta az új szer nevét, hogy ezt kell szedni.

„Szeretném megbeszélni ezt az orvosommal!“ – tekertem tovább a fogaskereket nemcsak a számmal, de az agyammal is.

Érkezett rá valami flegma válasz, amire már kiabálni kezdtem.

„Szeretnék egy olyan emberrel beszélni akinek dr. van a neve előtt MOST!“

Visszatették a receptemet a dossziéba és mondták, menjek be a négyes vizsgálóba és várjam meg Lőrincz doktort. Akorra már teljesen kiakasztottam a nővéreket, és én magam sem hittem el, hogy nulla tájékoztatással kapok egy új szert, amiről nem tudok semmit.

„Ez hihetetlen!“ – dörgött Mária, amikor elment mellettem a folyosón.

„Teljesen egyetértek, én sem hiszem el, ami itt van!“ – vágtam vissza.

Nem voltam hozzászokva sem ehhez az eljáráshoz, sem a stílushoz, sőt a saját viselkedésemhez sem. Eddig kedves milliőbe zajlottak ezek a találkozások.

Eddig jókedvű teázgatásokhoz hasonlítottam őket, most pedig egy klasszikus, felfokozott hangulatú beteg kontra egészségügy harchoz, amikor a páciens tehetetlenségében minden frusztrációját rázúdítja arra aki elvileg segíteni akar.

Puffogva bementem a négyesbe, ahova Klári nővér már bekészítette a mappámat.

Hallottam hogy Mária beszél valamit az orvosommal, gondolom azt hogy „hisztérika a négyesben.“

Kisvártatva megérkezett Lőrincz doktor, aki kérdezte, miben segíthet. Abban a felfokozott állapotomban rázúdítottam, hogy ezt a stílust meg ezt az eljárást köszönöm, de nem kérem, és ha gyógyszert váltottunk, függetlenül attól hogy az csak annyiban más, hogy egy másik cég gyártja, ne a receptről tudjam meg, hanem tájékoztassanak róla. Nyugtassanak meg hogy ez ugyanaz, ne aggódjak, ne lepődjek meg ha a gyógyszertárban másik dobozt kapok, ne kelljen emiatt visszajönnöm, hogy „jónapot kívánok, valami tévedés történhetett.“

Ilyet már láttam, hogy valaki visszajött és mondták neki, hogy ne aggódjon, ez teljesen megegyezik a másikkal. Ha ezt előre tudom, akkor nem történik semmi, mert tisztában vagyok vele, hogy ezúttal nem kék hanem piros a szer, nem maci van a dobozon hanem nyuszi, stb. Igazat adott nekem, bár inkább csak próbálta elérni hogy lenyugodjak.

Mondta, hogy elvileg (elvileg!) elmondták mindenkinek aki korábban Truvadát szedett, hogy előfordulhat hogy nincs mindig ugyanaz készleten, így másik, azonos hatóanyagú szert lehet megtalálni csak a patikában.  Nekem ezt senki nem mondta. Kitért arra, hogy szerencsés vagyok, mert nekem eddig (ez három hónap) ugyanazt tudták adni, mert pont volt raktáron. Mondtam, hogy semmi baj, de azt gondolom, hogy egy olyan gyógyszernél, ahol ennyire szigorú szabályok vannak a gyógyszerfegyelemben, jogom van az orvosomtól (és nem egy egészségügyi alkalmazottól / apácától) tájékozódni hogy valami változott. Ha csak annyi hogy más a doboza és más a színe, akkor is.

Aztán elkezdte mondani hogy amennyiben ragaszkodom a Truvadához, akkor plusz hetvenezer forintért kérhetem azt is, mert az 140 000 forint, a másik 70 000 forint körül van. Mondtam, hogy ezen már túl vagyunk, nem ragaszkodom semmihez, azt szedem, amit az orvos mond.  Fura hogy ha kivonult a piacról a szert gyártó cég akkor hogyan van lehetőségem arra, hogy mégis hozzájussak plusz pénzért és ezt miért én döntsem el.  Valószínű arról van szó, amit kezdetektől tagadnak, hogy az állam az olcsóbb megoldást választotta, hetvenezret szán erre a szerre, ha szeretném szedni akkor ki kell pótolnom a támogatást. Ha kivonult volna a piacról akkor nem lenne elérhető semmekkora összegért. Vagy az ebay- en rendelik külön nekem?

Beszélgettünk vagy tíz percet, de lehet többet is, elmondta a hatóanyagokat, amiből persze semmit nem értettem. Kérdezte, hogy szeretném e továbbra is azt szedni ami a Truvada helyére került decemberben? Mondtam, hogy bár kicsit fáradékony vagyok mióta azt szedem, de nem tudom egyértelműen megmondani, hogy annak a hatása e. Továbbá ezt ne én döntsem el, hanem ő, mint az orvos. Ezért lett volna jó egy vérvétel, hogy megtudjuk, valóban hatásos e.

Nem is értem, hogy ha létezik még ez, akkor miért akartak másikat adni automatikusan? Az egész hisztit elkerülhettük volna. Ebben az esetben nem kapok egy teljesen más receptet, nem alakul ki bennem bizonytalanság ezzel kapcsolatban. Az új szer receptje helyett kinyomtatott egy másikat, amin a lecserélt „eredeti“ van, hogy ha szerencsém van, tudnak adni ilyet a patikában. Tényleg nem értem akkor az egészet, hogy ez mire volt jó, mert jelezte, ha ez nincs, akkor adnak helyette ugyanolyat, más gyártótól. Az egész elkerülhető lett volna ha azt mondja az elején, hogy előfordulhat hogy készlethiány miatt valamelyik nincs, ne ijedjek meg, nem tévedés, vagy elírás történt, nyugodtan szedjem be.

Miután lapoztunk, elmondtam hogy hetek óta beteg vagyok, nem olyan régen kerültem csak abba az állapotba ami normálisnak mondható, bár még nem tökéletes.  Kérdeztem, hogy ilyenkor a háziorvosomhoz kell e mennem, utalva Bence sztorijára, akit odazavartak. Mondta, hogy igen.

Érdekes, eddig pont az ellenkezőjét mondták.

„De a háziorvosom nem tudja a státuszomat.“- mondtam.

„El kell neki mondani... „ – jött a válasz.

„Számtalan olyan esetről hallottam amikor valakit elzavartak, mert feltárta a betegségét, mert nem tudott az orvos róla semmit. Rengeteg sztori van arról, hogy olyan betegségekkel kapcsolatban is, amihez szakorvos kell, rávágták, hogy menjen a Lászlóba.“- folytattam.

„Egyre ritkább az ilyen, és ha elő is fordul, nem a háziorvosokra jellemző, hanem a szakrendelésekre.“

„Szabó doktor régebben kimondta a száján, hogy el ne mondjam egyik orvosnak sem.“ – feszítettem tovább a húrt. Ha beundulok, sajnos nehéz leállni.

„Az régen volt, most már egyre jobb a helyzet, sok a továbbképzés és pont ezért mondják hogy mindenki avassa be a háziorvosát és a szakorvosokat is, hogy szokják.“

„Jah, hogy én vagyok a kísérleti nyúl mint páciens, vagy kibasznak a rendelőből vagy nem, nagyszerű. Továbbá a háziorvos vajon mit tud a betegségemről illetve az általam szedett és folyamatosan változó gyógyszerekről? Válaszolhatok? Semmit!“ – csak csináltam.

Hümmögés következett, majd az a tanács hogy válasszak olyan háziorvost, akiben megbízom, mert nem megoldás, hogy mostantól nincs háziorvosom.

„Nyílván tudja hogy annyira nem tolonganak a praxisért és örülök hogy egyáltalán találtam egy nyolcanéves orvost a lakhelyemhez közel, aki kizárólag arra jó hogy kiírja az embert a munkából betegség esetén.“

Újabb hümmögés, majd elmondta, hogy reméli, egyetértek vele, hogy itt a HIV ellátás viszonylag jól működik, és van személyes kontakt beteg és orvos között, ellentétben például Ausztriával vagy Svájccal, ahol minden alkalommal más orvossal találkozik a beteg.

„Igen, egyetértek, és tudom, hogy más területeken mennyire lelketlen az egész és ahhoz képest ez szinte családiasnak mondható. Sajnos van rossz tapasztalatom Anyukám révén, ahol rettenetes volt az ellátás.“

Lőrincz helyeselt, némán bólogatott.

„Higyje el, hogy nem balhézni jöttem ide, és elhiszem hogy mindenki leterhelt, egyszerűen csak minimális tájékoztatásra van szükségem. „

Egyetértő fülekre talált mondanivalóm, elnézést kért, ha ez nem történt meg.

Rosszul éreztem magam, hogy a nővéreken töltöttem ki a feszültségemet, még akkor is ha tudom, ez gyakran előfordul olyan helyeken, ahol emberekkel, pláne betegekkel kell foglalkozni. Bencét biztos nem űbereltem, ő gyakorlatilag szétüvöltötte az épületet.

„Kell szednem antibiotikumot vagy mi legyen? Menjek el a háziorvoshoz?“ – kérdeztem, és közben le sem vettem a szemem a nyakában lógó sztetoszkopról.

Amíg beszélgetünk az elméleti betegségemről és arról hogy bízzak a háziorvosban, és veszélyezetettként akár tüdőgyulladásom is lehetne, simán meghallgathatna.

„A lecsengő szakaszban nem javaslom az antibiotikumot, azt írna fel a háziorvos is.“

A lecsengő szakaszt is onnan gondolta, hogy mondtam, már jobban vagyok, de nem tökéletes, de fel sem merült benne, hogy ha már ott vagyok, legalább a tüdőmet meghallgassa. Addig amíg nem találok magamnak a szerinte bőséges választékból egy megfelelő háziorvost. A fejében egy háziorvos katalógus volt, ahonnan ki tudom választani, milyet szeretnék, férfit, nőt, fiatalt, középkorút, szőkét, barnát. Legyen akkor egy kedves, barna hosszú hajú, negyvenes évei végén járó nő, aki mindig jó kedvre derít. Köszönöm.

Túlbeszéltük, megnyugodtam, és szégyeltem magam, mikor vissza kellett mennem Klári nővérhez időpontért. Szerencsére nem volt ott Mária nővér, így vele nem kellett szembenéznem. Klári nővért láthatóan nem viselte meg az eset, gondolom látott már cifra dolgokat, egyszerűen adott egy időpontot, ami előtt hozzátette, hogy „stílusosan......“

Nem tudom, miben az a dátum, de nem is foglalkoztam vele túlzottan, csak szerettem volna mát inni egy kávét, amit reggel nem tettem meg, mert vérvételre készültem. Biztos a hiszti világnapja lesz, csak nem tudtam róla.