Ma megint voltam az ambulancián, de szerencsére csak egy papírért kellett beugranom.

Amióta havi receptet adnak csak, minden hónapban el kell mennem a László Kórház gyógyszertárába, ahol kiváltom a gyógyszereim. Korábban elég volt negyedévente, akkor megkaptam az összeset, és ezt kifele a vérvételről el is tudtam intézni. Nem nagy fáradtság ezt az utat megtenni, meg örülök hogy nem kell az ambulanciára mennem, főleg a váróba.

Most azonban kellett, mert a külföldre szükséges (igazából csak nem baj, ha van kategória, de még soha nem kellett.) gyógyszerkiviteli engedélyt kellett beszereznem. A múltkori, Karácsony előtti utazásomnál kaptam, de azon még az előző gyógyszerem volt az egyik, amit azóta lecseréltek olcsóbbra, így kellett egy másik. Biztos túlparázom, de nem nagy fáradtság, hátha kell. Amerikában és Európában nem sok esély van rá, de Észak – Afrikában nyugodtabb voltam, hogy nálam volt.

Kiváltottam a két doboz gyógyszert, és elindultam a tizennégyes fele. Most nem voltam ideges, késő volt már a vérvételhez, arra számítottam, senki nem lesz bent.

Így is történt, de persze volt bennem némi feszültség mikor szó szerint feltéptem az ajtót, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Üresen kongó váró fogadott, egyből csengettem. Kijött egy általam nem ismert nővér, lehet Mária szabadságon van, mert Klári hangját hallottam bentől. Mondtam miért jöttem, ő pedig hogy várjak, megkérdezi. Nem invitált be, kint maradtam az ürességben. Pár pillanat múlva a kezelőorvosom, Lőrincz doktor jött felém, akit már a távolból üdvözöltem. Milyen jó a hangulat, sose gondoltam volna, hogy lesz olyan valaha hogy nem az ájulással küzdök ezen a helyen.

Neki is elmondtam mikor odaért az ajtóhoz, ahol álltam, hogy miért jöttem.

Várnom kellett kicsit, közben kijött Klári nővér.

„Mi a helyzet?“- csipogta, miközben téblábolni kezdett a váróban.

„Köszönöm, már intézi Lőrincz doktor.“

Még pár mondatot mondott az időjárásról, hogy milyen hülye idő van, majd bement a rendelőbe, megint kint ragadtam. Egyébként kimondottan szeretek bent lenni, ez a fura vonzódásom az egészségügyhöz egészen abszurd.

Mindig akkor vagyok ideges minden orvosnál, amikor még kint vagyok, ha beértem, már semmi gond nincs. Még akkor is elbagatelizálom a problémát, akkor is, ha úgy indult, hogy nagyon fáj valami, bár addig általában nem szoktam várni.

Magabiztos leszek, kihúzom magam, és szinte nem is értem, mit keresek ott.

Az orvosokra is üdítően hatok, együttműködök, értelmes kérdéseket teszek fel, mert amire megyek, már mindent elolvastam a témáról.

A sok szegény, értetlen nyugdíjas után valóban olyan vagyok, mint a friss tavaszi szellő.

Körülbelül másfél évvel ezelőtt elmentem urológushoz, volt egy enyhe panaszom, és gondoltam, itt az idő, még sose voltam. Nőknél a nőgyógyász egész más kategória, oda illik még tinédszer korban elmenni, az urológushoz sokan már akkor mennek csak, amikor valami panasz van, és lehet, hogy már komoly.

Azt gondoltam, harmincöt felett illik elmenni, szóval az apró panaszt komolyan vettem, és felkerestem azt a doktornőt, aki Bence ajánlott. Volt nála párszor, szupersztár, idős hölgy. Egy termékenységi klinikán rendelt, ahol az előtérben csupa pár várt a sorára. Az urológia rendelés egy plusz szolgáltatás háromszor pár óra a héten, illetve a párok féfi tagjai számára is hasznos lehet.

Odamentem a recepcióhoz, ahol három nő köszöntött, kettő állt, egy ült.

Egyből feltették a kérdést, hogy gyereket akarok e.

Mondtam, hogy nem, csak urológushoz jöttem. Még nevetgéltek kicsit, hogy végülis az egyik túl idős hozzám, aki ül, terhes, szóval marad Zsuzsi, aki nyitott lenne.

Leültem és vártam hogy bebocsájtást nyerjek a főorvos asszonyhoz, akit mindenki csak Tanárnőnek hív.

Elmondtam, miért jöttem, meg hogy amúgy is ez az első, gondoltam, megnézem, mi ez. Nagyon örültek, mondták, bárcsak mindenki akkor jönne, amikor nincs baj, és nem akkor amikor már szinte késő.  Elvégzett pár vizsgálatot, közben zavaromban folyamatosan poénkodtam valamin, amin a Tanárnő és fiatal asszisztense is jókat mulatott.  Persze, tudom, hogy ha komoly baj esetén nem ekkora az ember arca.

Gondolataimból Lőrincz térített vissza, aki kinyitotta az ajtót, és kezembe nyomta a papírt.

Örültem hogy hamar végeztem, és távol kerülhettem a helytől. Olyan érzés elmenni onnan, mint amikor elkezdődik a tavaszi / nyári / téli szünet, és szaladnak ki a gyerekek az iskolából, minél messzebb tőle.

A büfénél már jó, ott mindig meg is állok enni valamit, az már biztonságos közeg, semmi közöm a megbélyegezettekhez.