Eltelt annyi idő a betegségem kiderülése óta, hogy kicsit megnyugodjak, és amennyire lehet elfogadjam a státuszom. Mindig van valami, ami emlékeztet rá, vagy a gyógyszerszedés okozta bakik, vagy a negyedévenkénti szembesülés, amikor be kell mennem a kórházba, de azt hiszem eljutottam valameddig, amikor már nem ver le a víz, ha rágondolok, mi van a szervezetemben. Nem gondolok minden nap arra, hogy megpecsételődött a sorsom, csak akkor nézek vele szembe, amikor nagyon muszáj.
Ebben biztos nagy szerepe van Bencének is, hogy tudom, ő megért, tudja, min megyek keresztül. Kristóf is mellettem volt, de mivel szerencsére ő nem volt érintett, ezért sose tudta teljesen megérteni, mi van bennem. Bencével ritkán beszélünk erről, nem foglalkozunk vele, beépült az életünkbe, és úgy fogjuk fel, hogy ezt dobta a gép, nem tudunk ellene mit tenni.
Az ő történetét nem is tudom, sose beszélt róla, én pedig nem kérdeztem. Attól félek, túlságosan is felkavarna a sztori, de azt hiszem ő klasszikus módon, védekezés nélküli szextől lett beteg. Valószínű nem egytől, hanem többtől, de tényleg nem tudom. Az én esetem nagy kérdőjel, de már nem keresem a válaszokat, elmúlt az az időszak, amikor mindenáron meg akarom fejteni, pontosan mi történt. Lenyugodtam, amennyire lehet, tényleg csak az emlékeztet arra, hogy beteg vagyok, mikor meg kell jelennem gyógyszerfelíráson vagy vérvételen.
Sokszor említettem, hogy mennyire nincs tájékoztatás az ambulancián, vagy csak akkor ha az ember magától kérdez, azonban sok ember nem mer kérdéseket feltenni, vagy nem tudja mit kell tudnia, ezért csak csinálja amit mondanak neki. A kevés információ azt is eredményezi, hogy nem zúdítanak rá mindent az emberre, kevésbé alakul ki a betegsegtudat, azonban ha a kérdésekre a válaszokat az Interneten kell keresni, lehet a sokszor torz infóktól még jobban bepánikol az ember.
Azt tudom, hogy sok mindenre megtanított a betegség, még akkor is ha megfogalmazni még nem tudom, pontosan hogy lettem több tőle. Egy tragédia elvesz az emberből, de hozzá is ad, még akkor is ha akkor és ott azt gondoljuk, igazságtalan az élet, hogy ezt osztotta nekünk.
Lehetne sokkal rosszabb is, bár akkor mikor közölték velem a diagnózist, azt gondoltam, ennél rosszabb nem lehet. Melegként ez a betegség volt, amitől a legjobban rettegtem, bár sose fogalmaztam meg magamnak, de mikor megláttam a HIV vagy az AIDS szót, kivert a víz. Semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy ez a halálos ítélet, még akkor is ha azt sejtettem, hogy ez a betegség már nem az a betegség, mint régen. A tudat, hogy melegként egy ilyen hatalms stigmát magába hordozó dologgal kell élnem, teljesen lebénított. Nem volt alaptalan a félelmem, mert a társadalmi megítélés valóban létezik, ami legfőképp a tudatlanságból fakad. Teljesen megértem ezt is, hiszen miért foglalkozna valaki egy olyan betegséggel, amiben nem érintett, és a környezetében sincs senki, aki ezzel élne. Vagy csak nem tud róla.
Nyílván elbagatelizálni sem szabad, hogy ma már ez szinten tartható, semmi gond, ha megfertőződött valaki, mert akkor az emberek még kevésbé figyelnének erre. Összetett a dolog, de amíg a kezelés fantasztikus eredményeket ért el, addig a társadalom félelme nem lett kisebb a betegség hallatán. Az egy dolog hogy saját magát egy idő után elfogadja a fertőzött, de a környezet elutasítása, vagy az ettől való félelem elég bénító tud lenni. Még akkor is, ha egy kicsit talán mozdult előre a dolog, bevallani valakinek, hogy HIV pozitív vagyok, iszonyatosan kemény dolog.
Nem sokszor tettem meg, de amikor igen, olyan gyomorgörcsöm volt tőle, hogy majdnem ottmaradtam. Egy „klasszikus“ betegségben szenvedőt sajnál a környezete, igazságtalannak tartja, hogy pont vele történt, tanácsokat kap, segítséget, egy HIV pozitív esetében mindig előkerül, még ha nem is konkrétan kimondva, hogy mivel szerzett betegségről van szó, az illető tehet arról hogy beteg lett, és ha ez nem lenne elég, másokat is vészelyeztethet. Fertőz! A fertőzés szóról pedig a paraziták jutnak a legtöbb ember eszébe, amik felzabálják az ember szervezetét, olyanokét is, akik nem tehetnek róla, hiszen csak elkapták. Valakitől.
Van benne valami, ami a felelősséget illeti, de ezzel az erővel egy erős dohányos vagy alkoholfogyasztó is tehet arról hogyha ezen tevékenységek eredméyneképpen megbetegszik. Sőt, az is, aki túl sokat stresszel, és emiatt olyan betegségei alakulnak ki, ami felforgatja az ő és környezete életét is. Ezeknél azonban mindig van egy ellenpélda, mint a „Nagyapám elszívott három doboz cigit, a reggelt két pálinkával kezdte, és kilencven éves korában elütötte az autó.“
A HIV fertőzöttséget pedig elintézik azzal, hogy „nem kellett volna mindenkivel lefeküdni“. Nem mentegetem magam, de miért lenne bűn, ha valaki megéli a szexualitását? Hogy ameddig nem állapodik meg, vagy azokban a szakaszokban, amikor nincs állandó partnere, élvezi az életet? Mindenki követhet el hibákat, és nem kell ahhoz ezer emberrel lefeküdni, hogy elkapjon valamit, elég eggyel, senkire nincs kiírva, hogy beteg, nem mindenki mondja el magáról, és nem is mindenki van ennek tudatának. Elég egy hiba, egy figyelmetlenség, és ott a baj, és ha nincs benne az emberek fejében, hogy tesztre járjanak, akkor a baj terjed.
Eljutottam egy szintre, de a stigma örökre ott marad, mindig lesz egy titkom, amit nem sok emberrel osztok meg. Elásom olyan mélyre, amilyenre csak lehet, és csak akkor kaparom ki, amikor már nagyon muszáj.
